A mindenkori irányzatváltás mechanizmusa szerint a kánonnal szembeszegülők, az úgynevezett forradalmárok esztétikai és/vagy ideológiai szinten összeütközésbe kerülnek a tradícióval, a szerintük idejét múlt kifejezésmóddal. A meghirdetett kiáltványok mindig a „hogyan tovább?”-ra próbálnak feleletet adni. (Érdekes relikviáknak tűnnek ma ezek az ars poeticák, Arisztotelésztől Boileau-ig, Goethe-től Marinetti-ig vagy Tzara-ig.) A régit minden esetben felváltja az új – még akkor is, ha az nem más, mint egy még régebbinek az újragondolása. „Torniamo all’antico e sarà un progresso” – visszhangzik Verdi híres jelmondata.

Tény, hogy a stílusváltás – a posztmodern megjelenéséig – olykor heves ellenérzéseket kiváltva, más esetekben békés úton jött létre. A posztmodern azonban nem „jelentette be” önmagát, hanem észrevétlen beszivárgott, és egyszer csak a kortársak tudtára adta, hogy valamennyien már régóta posztmodernek, anélkül, hogy a legcsekélyebb tudomásuk is lett volna minderről. „Képtelen kiállításaival és csend-koncertjeivel a letűnőben lévő avantgárd gúnyt űzött a művészetből, és előkészítette, tudtán kívül, a posztmodern eklektikát1”’. És máris itt a csapda: tekintettel arra, hogy mindenfajta metanarratívához szkeptikusan viszonyul, a posztmodern nélkülözi saját történetét (noha az építészek pontosan meg tudják nevezni a Missouri állambeli St. Louis-i robbantás pillanatát, azaz a „történet” kezdetét), sőt, magába foglalja magát a modernizmust is. „Egy mű csak akkor lehet modern, ha mindenekelőtt posztmodern. Az így értett posztmodern nem a végnapjait élő, hanem az állandóan születőben lévő modernizmus állapota.”2 A jelszó tehát: „anything goes!“ – „bármi megengedett!”

Vajon milyen mértékben vonatkozhat a fenti megállapítás a különböző válfajú kortárs zenék intézményes keretek között történő tanítására? Egyértelmű, hogy a zenei szakképzés valamennyi szakiránya közül a zeneszerzőszakos diáknak van a legnagyobb esélye a kortárs zenékkel való találkozásra. Ő az, aki idővel valamely típusú kortárs zene aktív művelőjévé: zeneszerzővé válhat.

Ideális értelemben a kortárs zene tanítása az alkotási és oktatási folyamatok egyidejűségét jelenti, és az „alkotva tanítani”, illetve a „tanítva alkotni” alternatíváit veti föl. Az alkotás azonban időigényes és többnyire intim aktus, amelyet nem biztos, hogy minden alkotó oly mértékben képes tudatosítani, hogy azt közvetlen módon tovább is tudja adni. „Tökéletesen mindegy, hogy hol dolgozom, de föltétlen magányra van szükségem: senki sem láthat vagy hallhat engem komponálás közben. [...] Néha az egész nap és az éjszaka is úgy múlik el, hogy egy hangot sem írok le, vagy pedig ceruzával a kezemben megpróbálom visszaidézni azokat az első zenei gondolataimat, amelyeket jónak találtam s amelyek azóta elpárologtak a fejemből... Olyan vagyok, mint egy gőzgép, nagy idő kell hozzá, hogy »bemelegedjem« az igazi munkába.”3 – vallja Honegger. Az alkotás tehát ellentmondásos folyamat: a Mester nem kezdhet el komponálni a tanteremben, hogy a tanítvány lépésről-lépésre nyomon követhesse az alkotás folyamatát. Ellenben egy-egy sikeres zeneszerzésóra munkára sarkallhatja a diákot, melynek eredményeként stílusgyakorlatok vagy akár saját kompozíciók is születhetnek.

A zeneszerző–tanítvány számára Mestere – a (!) Zeneszerző – jelenti a kortárs zene közvetlen és elsődleges forrását. Ezzel szemben könnyen előfordulhat, hogy csak alkalomszerűen, például kortárs zenei hangversenyek keretében csodálkozhat rá akár annak alkotóművészetére, akár más kortárs zenékre, a nagyközönséghez hasonlóan. Ez részben azzal magyarázható, hogy szigorú értelemben csakis az a műalkotás, életmű képezheti tananyag tárgyát, amely korábban a kánon részévé vált. Ez azonban – a legszerencsésebb esetben is – évtizedek kérdése. Maradnak tehát a „klasszikusok” (Palestrina, Bach, Beethoven, esetleg Wagner, Liszt, Bartók stb.), és marad a stílustanulmányok jól bevált módszere a hagyomány és újítás terminusait abszolút értelemben relativizáló posztmodern helyett.

     LÁSZLÓFFY ZSOLT

Jegyzetek

1Vö.: Luc Ferry: Homo Aestheticus. Me-ridiane Kiadó, Bukarest, 1997, 241.

2Jean-François Lyotard: Válasz a kérdésre: Mi a posztmodern?

3 Arthur Honegger: Zeneszerző vagyok. Zeneműkiadó, Budapest.