"dereng a ködben diadalmasan"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 22. (612.) SZÁM — NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Páll Lajos
Versei
Xantus Boróka
Az irodalmi alkotások nem egymás ellen íródnak - Beszélgetés Elek Tibor irodalomtörténésszel, a Bárka főszerkesztőjével
Demeter Szilárd
Rajongás
Szőcs István
Kilenc plusz egy múzsa
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 5. - Koldusok
MARTON RÉKA ZSÓFIA
Versei
Móritz Mátyás
Rövidprózái
KÁNTÁS BALÁZS
Versei
LAKATOS MIHÁLY
Végtére is: miféle szerzet ez a Bence?
Boda Edit
Metamutáció
Jancsó Miklós
A trambulin
Lászlóffy Csaba
Versei
Láng Orsolya
Köztes lét
Szántai János
Egy ügynök karácsonya
Bakk Ágnes
Peer Gynt összes
Lászlóffy Zsolt
Dicső múlt – avagy „nálunk nem terem babér”?
Decemberi évfordulók
 
Xantus Boróka
Az irodalmi alkotások nem egymás ellen íródnak - Beszélgetés Elek Tibor irodalomtörténésszel, a Bárka főszerkesztőjével
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 22. (612.) SZÁM — NOVEMBER 25.

– Irodalomtörténészként, kritikusként, szerkesztőként az értékpluralizmus jegyében próbál dolgozni, több írásában is állítja, hogy az éppen uralkodó kánonon/kánonokon kívül is létezhet értékes irodalom. Hogy látja, a mai irodalmi életben mennyire van átjárhatóság vagy dialógus a különböző kánonok között?

– Szinte semennyire. De tudom, hogy ennyivel nem intézhetem el ezt a kérdést, s valójában ennél azért bonyolultabb is a helyzet, miközben egyre jobban le is egyszerűsödik sokak számára. Az alapvető gond, hogy a magyar közélet és szellemi élet végletesen kétosztatúvá vált az elmúlt évtized(ek)ben, s a világnézeti, politikai ellentétek mélyen áthatották a kulturális, irodalmi életet is. Vannak, akik szerint fordítva történt, az irodalom világában mélyen meglévő ellentétek terjedtek szét a szélesebb társadalmi környezetre, a szellemi, politikai életre. Ezt én nem hiszem, a magyar társadalomban és szellemi életben évszázados hagyományokkal rendelkező törésvonalak léteznek, amelyek különböző korszakok-ban hol kevésbé, hol jobban láthatóak. Az irodalom pedig a legérzékenyebb és a leggyorsabb reagálásra képes művészeti területként többnyire csak felszínre hozza, megmutatja ezeket, de nem teremti. Viszont azáltal, hogy napjainkra az ideológiai, politikai szembenállások mélyen áthatották, lassan az irodalom világa is éppúgy kétosztatúvá válik, mint a politikáé, aminek következtében a felszínen már alig látható kortárs irodalmunk gazdagsága, sokszínűsége és a kánonok sokfélesége, a közöttük létező kapcsolódási pontok és átjárások lehetősége. Lassan már csak egymással szemben álló ún. balliberális és ún. nemzeti kánonról beszélnek, beszélünk (?), miközben ezek nem esztétikai, irodalmi fogalmak. A nyolcvanas, kilencvenes évekre különböző okok miatt dominánssá vált, magát korszerűnek, modernnek, posztmodernnek nevező (és egyedül értékesnek elgondoló) irodalom alkotói, teoretikusai (tisztelet a kivételeknek) már régen nem olvassák a nem közéjük tartozók műveit, de most már Kerényi Imre is azzal indokolja a Nemzeti Könyvtár elnevezésű sorozat létrejöttét, hogy a kormány hívei nem fogadják el a balliberális kánon műveit. Mindannyian vétkesek vagyunk, akik ennek a bornírt helyzetnek a kialakulásához hozzájárultunk és fenntartásában közreműködünk. Ahogy öt-hat évvel ezelőtt a Darabokra szaggattatott magyar irodalom című esszémben írtam: én nem látok semmilyen okot, amely indokolná a magyar irodalom bármely múlt- vagy jelenbeli értékének megtagadását, kitagadását (amire időnként mind a határon innen, mind azon túl láthatók példák) az egy magyar irodalom fogalmából és a jövőbeli (reményeim szerint plurális értékszemléleten alapuló) nemzeti irodalmi kánonból. Az irodalmi alkotások nem egymás ellen íródnak, még ha az irodalompolitikai környezet némely résztvevői olykor meg is próbálják egymás ellen fordítani azokat.

– Eddig megjelent köteteit lapozva megfigyelhető, hogy a szoros, szövegközpontú olvasat és a művek kontextusát képező kérdések (pályakezdés, irodalmi siker, az irodalom társadalmi környezete) egyaránt jelen vannak. Ön szerint miért fontos a kétfajta irodalomfelfogás összeegyeztetése?

– Leginkább azért, hogy minél többet megtudjunk arról a műről, hogy minél inkább megértsük. Én kritikusként, irodalomtörténészként is olvasó vagyok, s olvasóként ebben vagyok érdekelt, de irodalmárként is azt tartom az egyik feladatomnak, hogy más olvasókat hozzásegítsek ugyanehhez. Irodalomtudományi szempontból bizonyára lehet haszna az egy nézőpontú (például strukturalista vagy feminista) elemzéseknek is, de engem ez soha nem vonzott. Az irodalmi mű befogadása számomra komplex élmény, és műelemzőként, kritikusként is ennek visszaadására törekszem. A komplexitás alapja a szöveg, de a műalkotás egésze annál több, komplexitásához sok minden hozzájárulhat, akár olyan adalék is, ami konkrétan nem a szöveg része. Semmilyen külsődleges szempont, a mű világán kívüli tényező sem lehet azonban alapja az értékelésnek. Például az életrajziak, például az, hogy egy adott mű szerzője melyik pártnak volt évekkel korábban – vagy lett évekkel később – a tagja vagy csak elkötelezett híve.

– A határon túli irodalom magyarországi ismertetésében pályája kezdetétől nagy szerepe volt/van Önnek. Az első kötete (Szabadságszerelem, 1994) másról nem is szólt. Az elmúlt években változtak-e a határon túli költők/írók lehetőségei? Ma könnyebben érvényesülhet-e Magyarországon egy Erdélyben/Felvidéken/Vajdaságban/Kárpátalján elismert író/költő, mint mondjuk a kilencvenes években?

– A két időszak között nem érzek különbséget ebben a tekintetben, számomra ez egy korszak. A kilencvenes évek elejére, közepére nagyjából már kialakultak azok a jogi, intézményes feltételek és lehetőségek, megteremtődtek azok a fórumok, amelyek a területileg (is) tagolt magyar irodalom különböző részeinek összetartozását elvben biztosítják. S ezáltal a tehetséges és értékes műveket létrehozó határon túli írók számára a magyar irodalom egészében (szándékosan nem magyarországit mondok) való érvényesülés lehetőségeit elvben megteremtik. A gyakorlatban azonban sok egyéb, esetleges résztényező is szerepet játszhat, természetesen. De nem hiszem, hogy egy Csíkszeredában vagy Szombathelyen élő író érvényesülési lehetőségei között nagy különbség lenne. Esetleg annyi, hogy a rövidebb távolság miatt, hamarabb vagy gyakrabban meghívnak egy szombathelyi írót egy-egy budapesti szereplésre. Inkább a centrum (ami Budapest) és a perifériák (ami szinte minden más terület) között van a különbség. Jóllehet a centrumban is érezheti magát valaki periférián, ha a centrumban lévő centrumokhoz nem talál kapcsolódási pontokat.

– Új kötetében (Állítások és kérdések, 2012) a kortárs magyar drámával is foglalkozik, ez a téma kevésbé volt hangsúlyos az eddigi írásaiban. A többi műnemhez képest fellendülőben vagy visszaszorulóban van a dráma a magyar irodalomban?

– Való igaz, hogy a korábbi hasonló jellegű, kritikákat, tanulmányokat, esszéket, beszélgetéseket tartalmazó köteteimben (Fényben és árnyékban, 2004; Árnyékban és fényben, 2007) nem szerepel, jóllehet a drámairodalom és a színház világa engem pályakezdésem óta izgat. Már egyik első, egyetemista kori írásom is Ratkó József Segítsd a királyt! című remek drámájáról, illetve annak nyíregyházi bemutatójáról szólt. De az említett első kötetemben is van két nagyobb tanulmány: Kocsis István drámaírói világáról, a monodrámákhoz vezető útjáról, illetve Sütő András Az álomkommandó című darabjáról. De a Székely Jánosról szóló monográfia írása során is sokat foglalkoztam nemcsak Székely, hanem a korszak drámairodalmával, és egész eddigi pályám során, ha nem is rendszeresen, de rendre írtam színikritikákat is (a Gyulai Várszínházról több tanulmányt), csak ezek a köteteimben nem jelentek meg, mert nem illettek a többi írás közé. 
Az elmúlt évtizedben tapasztalataim szerint ismét fellendülőben van a kortárs magyar drámairodalom, a színházak is egyre nagyobb figyelemmel fordulnak felé, csak viszonylag kevés drámakötet jelenik meg, s azoknak sincs számottevő recepciója. Én pedig az elmúlt években testközelbe is kerültem a színházzal, hiszen a Bárka kiadója a Békéscsabai Jókai Színház lett (a szerkesztőségünk is ott működik), talán ezért is készítettem beszélgetéseket az utóbbi években több drámaíróval vagy drámát is író szerzővel.

– Ha jól érzékelem, azokat a bírálatokat, recenziókat részesíti előnyben, amelyek egyszerre szakszerűek és olvasóbarátok. Mennyire kedvelt szakmai körökben az ilyen típusú kritika?

– Erre úgy általában nehéz válaszolnom, hiszen nem igazán tudhatom, hogy más szerkesztők, irodalmi szakemberek mit kedvelnek s mit nem. Abból, hogy az én írásaimat szívesen közlik, ott, ahová kérik, nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Ugyanakkor magam kritikusként és szerkesztőként is valóban efféle írások közzétételére törekszem. De számomra ez a természetes: egy olyan írás, amely a szakmai kritériumoknak nem felel meg, az közölhetetlen, egy irodalmi folyóirat pedig lehetőség szerint ne taszítsa a potenciális olvasókat szövegeinek a beszédmódjával, nyelvezetével, hanem inkább vonzza.

– Az  Egy kritikus olvasó feljegyzéseiből című írásában azt állítja, hogy „a negatív kritika ritka, mint a fehér holló”. Minek tudható be ez a hiány?

– Egyrészt az ember – a kritikus is – általában olyat olvas, amiről eleve azt feltételezi, hogy érdemes elolvasnia, és érdemes róla írnia. Ha időnként mégis beleszalad egy csalódásba, akkor is hatszor meggondolja, hogy megírja-e a negatív véleményét, mert a szerzők elképesztően hiúak, képtelenek elfogadni, a helyükön kezelni azt, s ha csak nem haragszik rájuk a kritikus valamiért, akkor nem feltétlenül akarja az érzékenységüket sérteni. Hivatásos kritikus, aki mindent olvas és mindenről ír, gyakorlatilag nincs napjainkban, mert nincs, aki megfizesse. A szerkesztők is ritkán adnak megbízást olyan mű recenzálására, amelyről feltételezhető az egyértelmű negatív véleménye a kritikusnak. S ahogy fentebb már utaltam rá, a különböző táborok nem igazán olvassák egymást, ritkán veszik a fáradságot a nekik eleve nem tetsző szerző művének olvasására s esetleges lebunkózására.

– A tanulmányait, kritikáit, interjúit összegyűjtő kötetein kívül két írói monográfiája is megjelent: Székely János és Gion Nándor életművéről. A személyes érdeklődésen kívül mi motiválta abban, hogy éppen e két író munkásságát válassza alaposabb elemzésre?

– Mindkettőt olyan fontos, egyetemes érvényű szerzőnek tartom, akiről méltatlanul kevés érdemi szó esett, esik haláluk óta. Ráadásul mindkettőjük életművében is, és a róluk szóló recepcióban is számos érdekes ellentmondásra, problémakörre találtam, amelyekről úgy gondoltam, érdemes utánuk járni. Székely János lírában, prózában, drámában és esszében egyaránt korszakos jelentőségű alkotásokat hozott létre, művészete sokat segíthet(ne) az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek kelet-közép-európai világa megismerésében és megértésében is. Gion Nándor az elmúlt évtizedek magyar prózairodalmának azért is egyik meghatározó alkotója, mert az olvasmányos, érdekes és szép történetek iránt megnövekedett olvasói elvárásokat úgy képes kielégíteni, hogy közben megfelel a mélyebb emberi tartalmak közvetítése és a művészi, esztétikai igényesség iránti szakmai elvárásoknak is. A történelmi-társadalmi szempontból szintén érzékeny prózájának ismerete jelentősen hozzájárulhat(na) az elmúlt évtizedek prózairodalmáról, az abban uralkodó tendenciákról, sajátosságokról eddig kialakult kép gazdagításához, árnyalásához is.

– Békéscsabán és Gyulán számos irodalmi rendezvény köthető az Ön nevéhez. Hogy látja, a főváros-vidék kettősség érvényesül-e az irodalomszervezésben? Mennyire lehet pezsgővé tenni az irodalmi életet a fővárostól távolabb eső helyeken?

– Elvileg annyira, amennyire akarjuk, amennyiben a feltételek adottak vagy képesek vagyunk megteremteni azokat. Ahhoz, hogy egy vidéken mozgalmas, érdekes irodalmi élet legyen, szükséges, hogy legyen ott egy irodalmi műhely, jelentős írókkal, legyen érdeklődő, közreműködő közönség és legyen legalább egy (de inkább több) ambiciózus, szervezőképességekkel, jó kapcsolatokkal rendelkező, irodalmi értelemben hiteles személyiség, aki időt, energiát nem sajnál a helyi irodalmi élet és annak a centrummal való kapcsolatainak szervezése (és a szükséges anyagiak előteremtése) érdekében. Egyébként pedig az a véleményem, de ezt már egy korábbi interjúban bővebben kifejtettem, hogy a vidéken élő alkotó is a saját tehetségéből és tudásából táplálkozik elsősorban, nem a környezeti lehetőségekből, arról nem is beszélve, hogy a vidéki lét is éppúgy szolgálhat egy alkotó számára inspiratív élményanyaggal és lehet egyetemes érvényű alkotás valóságháttere, mint a fővárosi. A tágas szemléletű, esztétikailag értékes, általános érvénnyel bíró, vidéken született alkotás pedig gazdagítja a vidék kultúráját is, függetlenül attól, hogy vannak-e lokális vonatkozásai. A minőségi vidéki kultúrateremtés tehát nemcsak az alkotót egyenrangúsítja, de hozzájárul a vidék lakhatóbbá, élhetőbbé tételéhez, felemelkedéséhez, a központtal, központokkal való egyenrangúsodásához is.

– Amikor a Bárka internetes jelenlétét eltervezték, mi indokolta azt, hogy nem a tartalomfeltöltő oldal, hanem az internetes magazin mellett döntöttek? Miben lehet ez jó választás egy irodalmi folyóirat számára?

– Hogy más folyóiratok számára miért lehet jó választás, abban a kérdésben nem vagyok illetékes a válaszadásra, bár úgy látom, az utóbbi években valóban többen tekintették példának, mintának a Bárkát ebben (is). Mi, amikor hat évvel ezelőtt elkezdtünk gondolkodni az online felületen Szabó Tibor Benjáminnal (aki aztán az első szerkesztője lett), azt vettük kiindulásnak, hogy a mai (akkori) körülmények között egy olyan kéthavonta megjelenő folyóirat, mint a Bárka, túlzottan lassú jármű. Önmagában már nem képes a gyors reagálásra és az irodalmi életben való kellően aktív részvételre. Nem az volt csupán a célunk, hogy a Bárkában megjelent anyagok felkerüljenek az internetre, hanem hogy mást, többet, korszerűbbet is tudjunk nyújtani az internetes felületünkkel a szerzőinknek is, de főként az olvasóink számára. Szerettünk volna egy még tágabb ölelésű és még izgalmasabb képet kínáló ablakot nyitni a kortárs magyar irodalomra, mint amit az addigi nyomtatott Bárkában tudtunk, s erre egy internetes magazin jellegű portál látszott a legalkalmasabbnak, a maga híreivel, információival, helyszíni tudósításaival, tárcáival, rövid interjúival, előzeteseivel, blogjaival, fotó- és videóanyagaival, általában a mozgékonyságával és szövegeinek változatos hálózatával. 
 
Elek Tibor
1962-ben született Nyíregyházán. Irodalomtörténész, kritikus, a Bárka és a Bárkaonline főszerkesztője, a Körös Irodalmi Társaság elnöke. 2004-ben doktorált (Ph.D) a Székely Jánosról írott monográfiájának megvédésével. 2004-2008 között szerkesztette az Aradon megjelenő Irodalmi Jelen című folyóirat kritikai rovatát. Fő kutatási területe a kortárs magyar irodalom, határoktól függetlenül. Kilenc önálló kötete jelent meg, köztük a Magatartás és forma. Magyar irodalom Erdélyben tegnap és ma című könyv 2008-ban. Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány 2010-ben Hídverő-díjban részesítette. További díjai: Pro literatura (2006), Ratkó József-díj (2008), Irodalmi Jelen kritikadíj (2008), Sík Ferenc nívódíj (2009), József Attila-díj (2011).




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében