Molnár Vilmosnak

Manapság nem illik írókért rajongani. Egymás között vagyunk, emelje fel a kezét, akit az utcán, villamoson, úton-útfélen letámadnak az olvasók, miközben az izgalomtól remegő kézzel kutatnak táskájukban a könyv után, kéne egy dedikáció. Na ugye, hogy ugye.

Pedig el tudnám képzelni, képzeljétek el, mész haza a munkából, piacról, könyvtárból, kocsmából, érzed, hogy néznek, nagyon néznek, susputyol néhány fiatal, mondom, hogy az, vazeg, a múltkor olvastam a neten valami baromi jó szövegét, Kismajom linkelte ki a fácséra, á, ki van zárva, mondja a másik, összetéveszted, dehogy tévesztem össze, ezerszázalék, hogy az, na, de hogy hívják, nem Orbán János Dénes, őt ismerem a Bulgából, mondjad már, és te úgy teszel, mintha nem is hallanád, pedig beh szívesen segítenél a fiúnak, lopva körbepillantasz, már téged bámul a fél villamos, odamegyek, hallod, Kismajom megpukkad, ha ezt megtudja, bocsi, haver, de nem vagy te író, de, mondod szerényen, írogatok Kovács János Péter néven, mert egy valamirevaló írónak minimum három neve van, mit mondtam, vazeg, rikkant fel a fiú, ne haragudj, nem csinálhatunk egy közös fotót, és összebújsz velük, amíg valaki a telefonjával készít egy képet, kicsit életlen, kicsit pixeles, ott állsz összekapaszkodva néhány olvasóval, közülük a hangadó átöleli a vállad, birtokba vesz, baromi jó volt a szöveged, mondja, nem szoktam sokat olvasni, érted, szóval néha végigfutok egy-egy könyvet, de téged, vazeg, akármikor, alig várom az új művedet, lapogatja meg a hátad, miközben már egy gombnyomással meg is osztja a fotót a Facebook-falán, dolgozom rajta, mondod hálásan, de nem kell elsietni, hát, te tudod, búcsúzik a fiatal, de én kurvára várom, érted, oké, mondod félmosollyal, igyekszem, mire ő rápillant a telefonjára, és a lépcsőről visszaszól, már tizenkét lájkod van. 

Szóval működhetne így is, de nem így működik, éppen ezért most arról mesélnék nektek, hogy milyen volt, amikor még ártatlan olvasóként rajongtam egy íróért.

A múlt század utolsó évtizedében történt. Az íróról, akiért rajongtam, nem tudtam túl sokat, egyébként se lehetett valami híres, mert más sem tudott róla sokat, ám arról meg voltam győződve, hogy nagyon jó író lehet, mert az egyetlen könyvét, amit fel lehetett lelni, egy fiúbentlakás lakatra zárt szekrényéből egy borkán zakuszkával együtt ellopták. Kicsit büszke is voltam erre, lám, micsoda íróm van nekem, ellopják, és joggal dagadt a májam, hiszen már akkoriban sem olvastak estétől reggelig egy fiúkollégiumban, peckesen masíroztam vissza a könyvesboltba, és megvettem bagóért ugyanazt a könyvet. Azt is ellopták. Sebaj, legyintettem, és a kevéske zsebpénzemből felvásároltam a Levél Szingapúrból maradék példányait, egy darabig nem okoztak gondot a női születésnapok, mert ez a könyv erre is alkalmasnak bizonyult, kizárólagos forgalmazóként csak tőlem kaphatta meg bárki, és én ezzel vissza is éltem, hálás női szemek csillogtak, bár a következő lépéssel várnom kellett, míg kiolvassák a könyvet, röhögő nővel nem lehet csókolózni.

Az íróm a közeli városban élt, de nekem eszembe sem jutott, hogy felkereshetném, élő literátort közelebbről addig egyet ismertem, aki számomra inkább a bátyám barátja volt, egyébként is költőnek mondta magát, és hát akkoriban sem tudtam komolyan venni az olyan embert, aki nem ír ki a lap széléig.

Aztán irodalmi táborokba kezdtem járni, valószínűleg sznobériából, vagy a nők miatt, bár írótáborokba járó nőket hajkurászni szintén sznobizmus, a lényeg, hogy a posztkonstruktivizmus akkor sem, azóta sem érdekel, fogalmam sincs, hogy miről szól egy irodalmi tábor, hacsak arról nem, hogy leisszuk magunkat a földmagig, mert ittunk becsülettel, az tény, mind az egy méter negyven centim részeg volt.

És az egyik szovátai irodalmi táborban megjelent ő. Az íróm. Első ránézésre nem volt valami nagy szám, homloka sem fénylett, szeme sugarai sem fürdőztették a nagyérdeműt, az íróm – alacsony, köpcös, mogorva teremtménye az Úrnak – inkább magában iszogatott, részéről nulla fesztivál, semmi tobzódó életöröm, frappáns beszólás. De mégiscsak ő az íróm, mondogattam bizonytalanul magamnak, bámultam titokban, nem fért a fejembe, hogy ez az alacsony, köpcös, mogorva teremtménye az Úrnak hogyan tud olyanokat írni, amitől a válogatott nőismerőseimnek velem támad kedvük csókolózni, no persze, csak miután kiröhögték magukat, majd megtörtént a csoda, az íróm felolvasott, hát, azt látni kellett volna, mindenki nevetett, majd mély tisztelettel meglapogatták a hátát. Kimondhatatlanul büszke voltam rá. De nem mertem megszólítani.

Így ittunk párhuzamos világokban a tábor végéig, mígnem eljött a hazautazás időpontja, és én még mindig nem tudtam valami sokat az írómról, hát ez nem mehet így tovább, mondok magamnak, egy életem, egy halálom, én most odamegyek hozzá, leszólítom. Odamentem. Semmi okosabb nem jutott eszembe, hát meghívtam a buszmegálló restijébe egy deci vodkára. Szánkós vodkát mértek, vastag falú üvegpohár volt a mérce, saccperkábé másfél deci a peremig, egy jó helyszínelő az összes környékbeli szakmunkás ujjlenyomatát leszedhette volna róla. Mondtam az írómnak, hogy nagyon szeretem a szövegeit, és hogy szerintem ő jó író, mire ő inkább rendelt még egy kört, innen is látszik, hogy tényleg jó író lehetett, mert a jó írók nem szeretik, ha a szemükbe mondják, hogy jó írók, túlvannak már a jón és rosszon.

Ittunk még egy kört. Jött a busz, mi nem szálltunk fel rá, stoppoljunk, mert akkor marad még pénzünk inni, mondta az íróm, vagy mondtam én, már nem is tudom, melyikünk javasolta, az az őszinte igazság, hogy egy átivott hét után elég hamar megszédül az ember néhány deci vodkától, tehát az alábbiak nem biztos, hogy megfelelnek a valóságnak, mindenesetre így rekonstruáltam utólag, egyébként pedig egy jó íróval való barátság maga is irodalom, ennyi fabula belefér, tehát fogadjuk el, hogy elindultunk stoppolni.

A szovátai fürdőteleptől a főútig van jónéhány kilométernyi bekötőút, és mivel túl sok mondanivalónk nem volt egymásnak, ezért egyetértő hallgatásban ezt a jónéhány kilométert inkább végigittuk, de tényleg, ahány kocsmát találtunk lefelé menet, mindegyikben pihentünk egyet közös szótlanságunkra, és mindenütt bedobtunk egy felest. Közben elkezdett esni az eső, erre bánatunkban a maradék pénzünkre vettünk még egy-egy üveg szánkós vodkát, és kiálltunk az út szélére az íróm meg én, üveggel integettünk az autóknak, naná, hogy egy sem állt meg. Láttuk, hogy nem lesz ebből gálickő, és eléggé be voltunk rúgva ahhoz, hogy arra jussunk, Szovátától Csíkszeredáig az a majdnem száz kilométer nem a világ, gyalog is hátradobjuk, ha épp arról van szó, és hát erről lett szó, ott poroszkáltunk az út szélén, mint két bús ökör. Fogalmam sincs, hogy mennyit mehettünk, a következő emlékszilánk már arról szól, hogy ránkesteledett, amikor megkértem az írómat, várjon egy kicsit, amíg megkérdezek valakit, hogyan jutunk el a szovátai szállásunkra, inkább visszakérezkedünk, majd csak lesz valahogy, és illedelmesen bekopogtam a legelső házba, kérdeztem, merre kell menni a szovátai szállásunk felé, mire a háziak nagyot néztek, és közölték velem, hogy Parajdon vagyok.

Időközben az íróm eltűnt.

Most képzeljétek el, ott álltam a parajdi éjszakában, a csillagos ég fölöttem, jópár deci vodka bennem, se íróm, se pénzem, se szemfedőm, és semmi mást nem akartam, csak végre lefeküdni. Megoldásként az egyetlen parajdi tömbház egyik lépcsőházában összeszedtem a lábtörlőket, és elheveredtem a legfelső emeleten. Arra ébredtem, hogy láncfűrészt tartanak a nyakamhoz. Szűkre húzott szemű, nagyon mérges férfi sziszegett az arcomba: ha azonnal nem teszem vissza a lábtörlőket a helyükre, suttogta, és ha nem tűnök el üstöllést, elvágja a nyakamat, hozzátett még valamit a büdös rockosokról, akik dógozni nem tudnak, de ideszarnak a lépcsőházba, ám erre már nem figyeltem, inkább lábtörlőket passzintottam ajtókhoz, a druzsbás munkás rúgásokkal hívta fel a figyelmemet a tévedéseimre.

És már megint ott álltam Parajdon író, pénz, ágy nélkül, annyi különbséggel, hogy hajnalodott, én pedig iszonyatosan másnapos voltam, és nagyon fáztam, merthogy éjszaka az esőből hó lett, ami ugyan Székelyföldön áprilisban nem szokatlan, de egy hét rövidnadrágos tavasz után engem kellemetlen meglepetésként ért, főleg azért, mert irodalmi táborokba az ember nem visz magával garderóbot.

Egyetlen késdobáló volt nyitva, ahová az ingázó munkások gyűltek be az első reggeli gyorsítóra, eléggé gyanakodva nézték, amint kértem egy pohár vizet, miközben két, éjszakai szolgálatát éppen befejező polgárőr arról tájékoztatta őket, hogy az éjjel egy köpcös őrült a fél települést felverte szőke, hosszúhajú barátját keresve, az imént raktuk fel a matricások buszára, mondta az egyik polgárőr, de azt hiszem, tette hozzá, hogy a szőke, hosszúhajú barátja még itt van, mindenki engem bámult, mikor indul a következő busz, kérdeztem elvékonyodó hangon, most, mondta a csapos, fejével kiintve az ablakon, hát, köszönöm a vizet, bólintottam bizonytalanul, akkor én megyek is.

A sofőr megsajnált, visszalökte elém a kotorék aprópénzemet, elviszlek én, fiam, ingyen is, de össze ne hányd nekem az ülést, látta, amit látott, akkor várjon még egy percet, míg kihányom magam, mondtam hálásan, egy egész busz nézte, ahogyan elgyengülve öleltem a póznát, úgy éreztem magam, mint aki a lemeztelenített lelkét teszi közszemlére.

A buszt nem fűtötték, minek az, tavasz van, tavasz volt, hormontúltengéses diáklányok ültek az első részben, mindig kanos munkások ültek hátul, középen haldokoltam én. A Kalonda-tető felé kanyargó szerpentin közepén az ántivilágból örökölt sárga pléhdoboz megállt, ezekkel a gumikkal nem tudunk itt kimenni, meg kell várnunk a sószórókat, szólt hátra a sofőr, az anyjuk istenit a kényelmes belüknek, morogta, kitaszajcsuk-e, kérdezték a munkások, de sietős nektek dolgozni, nem szokásotok, csavarodott hátra a sofőr, ejsze, inkább a munka előtti melegítő féldecit sajnálják, szólt közbe az egyik diáklány, azt könnyen pótolhatjuk, jere hátra, melegíts meg, vágtak vissza a munkások, melegítsen téged a halál, villant a szeme a lánynak, akkor sem bújnék melléd, ha egész Parajdon neked lenne csak fütyülőd, hogy odavagy, csak mert eggyel több lik van rajtad, válaszoltak hátulról, hohó, szólt a másik munkás, azt az eggyel több likat bétapasztanám, tapasztanád te, ha lenne mivel, de már csak pisilésre használod a faszodat, hangzott a replika elölről, és ez így ment félórán keresztül, amíg megérkeztek az útügyesek, meg tudtam volna ölni a vidámkodókat. Haldokolsz, ezek meg itt pajzánkodnak, muramisten, legyen már vége, rongyosra ittam az idegeimet.

Átfázva, kialvatlanul, másnaposan, egy nappal az indulás után, de végre megérkeztem Székelyudvarhelyre. Vakáció lehetett, mert a bentlakás helyett nagymamámhoz vánszorogtam, aki némiképp aggódva mért végig, tegnapra vártalak, ölelt meg, milyen volt a táborban, kérdezte, fájintos, nyögtem, megismerkedtem a kedvenc írómmal. Az jó, nem, kérdezte nagymamám, jó, persze, szerintem az egyik legjobb magyar író, rajongtam eléggé visszafogottan, nem maradt bennem elég erő látványosan lelkesedni. Hallgattunk egy sort. Beteg vagy, kérdezte a nagymamám, nem, csak megfáztam a buszon, átjárt a szél, roskadtam a székre.

Jajj, szegénykém, simogatta meg a fejem, van finom meggypálinkám, hogyne lett volna, nagymamám híres volt a finom meggypálinkájáról, igyál egy kicsit, az majd megmelegít.

Nem kérek, rázkódtam össze. Nem kérsz, döbbent meg, először fordult elő, hogy visszautasítottam a világbajnok meggypálinkáját.

Nem, ne haragudj, inkább aludnék egyet, kókadtam.

Nagymamám elindult ágyat vetni, szóval megismerkedtél a kedvenc íróddal, szólt ki a kisszobából, igen, mondtam, csíki. Csíki, hökkent meg, és éreztem a hangjából, nem hiszi, hogy Csíkban élhetnek írók. Az, mondtam dacosan. Na, ha csíki, hát csíki, nem baj az, elvégre én is Csíkszentdomokoson születtem, vonta meg a vállát a nagymamám.

Hát akkor már ketten vagytok Csíkból, akiket szeretek, bújtam hozzá.

Na, feküdj le, szorított magához.

Már nem akartam meghalni. Béke volt bennem. Rozoga béke ugyan, de béke.

És elkezdtem aggódni az íróm miatt.