„Európa ma csupa zsurnalista
és ripacs, futballista és miniszter.”
(Saint-Exupéry)
A mottó szövegét Hamvas Béla idézi,1 egyike ez azoknak a helyeknek, amelyek miatt mindig arra gondolok, hogy a francia író az éjszakai légi felderítésen nem is életét vesztette, hanem csak kivonult ebből az életből; helyes a katonai kifejezés, hogy „eltűnt”, s ez nem kisebbíti hősi halálának tisztességét. Ugyanakkor kifejezi (sőt „kifejezésre juttatja”) azt is, hogy ezért az Európáért élni már nem, de hősi halált halni még érdemes; mert ez az Európa már nem az az Európa – és Hamvas hozzáteszi, hogy már nagyon régen nem az –, legalább két ezer éve nem. Ugyanis kétezer évvel ezelőtt Európa nem lett keresztény, csak úgy tett, mintha az lett volna. Aztán visszajutunk az első bűnhöz, a Bűnbeeséshez.
Jönnek Herakleitosz, az „orfisták” és a Védák, és Gandhi, az áhinsá; az emberiség egy ideje feltartózhatatlan hanyatlik, mert abba a világkorszakba érkeztünk; a hazugság és a kizsákmányolás a kifejezője e romlásnak, az emberiség és rajta keresztül az egész világ korrumpálódásának; bár néha úgy tűnik: nem lehet a tünetet megkülönböztetni az októl. Ám az, hogy pontosan nincsen kimondva, mi az ősbűnbeesés oka – jelzi, az író egy utolsó pillanatig tartogatni akarná a döntő vallomást: vagy maga az ördög, vagy – az osztálytársadalom!
A szerző – persze csak „ingadozva” – nemcsak a tőle megszokott gnosztikus, ezoterista és metafizikai-transzcendentálista ászokat tartja a kabátja ujjában, hanem a marxista, dialektikus, sőt történelmi materializmus kártyáit is. Amilyen hatásosan végigvezeti a kizsákmányolás szerepét a világtörténelemben, az bármelyik marxista – utóbb liberalizálódott vagy bulgakovizálódott – szemináriumvezetőtől is makulátlanul tiszta teljesítmény volna.
Hogy miért nem jön ki a farbával2, hogy miért nem vall kereken színt, azt a rosszindulatúbb olvasó tartalékolt „felzárkózási” kísérletnek tulajdonítja, ami szerinte a Karnevál című regény utolsó negyedében is kimutatható: hátha beveszik a hatalomba? Esetleg megtűrik a hatalom szélén? Őt is a világbíró mar – … materialisták? A rendesebb olvasók szerint viszont éppen ezzel a végző szó visszaszívásával jelzi, hogy ő mindennek ellenére – nem fog politizálni!
E magatartás folyamán szükségszerűen jut el oda, hogy az esszéről írjon esszét; az esszé a tizedik múzsa, amely se nem művészet, se nem tudomány: annyi szerepe sincs benne a szabatosságnak és a fegyelemnek, mint pl. a történetírásban, (Klio) ám mégsem éppen annyira játékos, mint a tánc, (Terpszichoré) és leginkább feloldhatatlan kérdésekkel szeret operálni, az ember, ha magából indul ki, a küvilágban leli meg az okot, de ha a külvilágot keresi, saját tükörké-péhez jut el.3 Jellemző operálási módja, két végletet egymással rezonáltatni. Minek könyvet írni a Földnek, e pont-nak? (A könyv és a pont az írás két szélső mértékegysége.)
Az esszé az irodalom-melléki (saját ágálásuk szerint: irodalomfölötti) szellemek és jellemek kedvenc műfaja. Csakhogy nagy különbség, ha egy író alkot esszét, vagy egy „különben” írásképtelen űzi az eszét: nem azonos dolog, ha egy költő nem verset ír, vagy: ha egy költőietlen szellem vagy fűzfapoéta nem ír verset, hanem… stb. (Egyébként nem igaz, hogy a legmagasabb rendű szellem és a legszürkébb irodai munka nem férnének meg egymással: Montaigne éppúgy volt adóhivatalnok, mint Newton.)
Az esszéstílust leginkább azzal szokták jellemezni, hogy aforisztikus, a szöveg mintha csupa aforizmából állana, illetve a gondolatmenetek mindig egy-egy aforizmában kulminálnak egy-egy durva ellentétet csattintanak el. Sajnos e módszert megtanulták gépiesen alkalmazni publicisták és miniszterek is; még a futballista is ripacskodik: amoda mutat, de – ide lő.
Egyszóval, az esszéizmusnak is van specifikus gyengéje: hajlamosít a sznobizmusra. (A sznob pedig gyakran a ripacskodás örvényeinek a peremén kénytelen tántorogni.4 Erre a legjobb példát éppen Hamvas Béla kínálja, leginkább éppen ezekben „Az el nem hangzott” előadásaiban. Rémületes, hogy miket ír például Pucciniról. Hogy hedonista: kényelem, luxus, étel, ruha, italok és valamennyi közt leginkább a szexus. Ez a Puccini-zene. A giccsel való határvonala elmosódik. Teljesen bizonytalan, hogy valódi vagy nem. Csak egy dolog bizonyos, hogy alaptónusa olyan, mint a kandúré, amely párzásdühében a háztetőn kurrog és nyivákol. Tökéletesen gátlástalan és ezért szégyentelen, mértéktelen és formátlan. A nemi szervek zenéje. Obszcén. Vissza az animális létbe. Semmi egyéb, mint életmohóság, amit Böhme „Gier”5-nek neveze; mindent lenyelni és felfalni és elemészteni…
Ugyanez a vélemény mennydörög elő stílusából, ha Liszt zenéjéről ítélkezik; áttér a képzőművészet és az irodalom ősbűnbe esésére is: „André Gide az élet tényétől el van ragadtatva; Debussy zenéje, és Matisse festészete… a mélyben az életéhség tisztátalansága.” A Csajkovszkij-zene „kevésbé perfid szexualitás, de annál inkább cukor”… Az embernek kivédhetetlenül a Jereváni Rádió jut eszébe: „igaz, hogy Pjotr Iljics homoszexuális volt? – Igaz, de nemcsak azért tiszteljük.
Sok az igazság is Hamvasnál, miközben a regressziót, az ősbűn élvezetébe való visszahanyatlást szeretné a pokol tüzére vetni. Például az esszéizmus teóriabőségéről: hogy amíg Kant 500 oldalon egyetlen teóriát dolgoz ki, addig az esszéisták egyetlen oldalon akár ötöt is; de idéz két figyelmeztetést Walter Benjamintól, amit saját magára már nem vonatkoztat: „Az ember szeretné megjátszani azt, ami nem ő”, és „Két elviselhetetlen dolog van: a szexustalan szellem és a szellemtelen szexus.” (Ehhez még hozzátehető egy francia feljajdulása: „Nincs elviselhetetlenebb fajankó egy szellemes fajankónál!”)6
Egy pillanatig sem akarom Hamvas Béla gondolkodói és főleg esszéírói nagyságát kisebbíteni, pl. A láthatatlan történet (láthatatlan történelem értelmében) a XX. század első felének magyar szellemi teljesítményei között nagyon rangos és eredeti műként hatott, és a rákövetkező nehéz évtizedekben e hatásnak köszönthetik sokan, hogy nem süllyedtek (legalább befelé nem) ellaposodásba és elparlagiasodásba.
Sajnos, valóban úgy tűnik, hogy éppen az átlagműveltségnél többet követelő esszéizmus – valamint a neognoszticizmus és más neo-áramlatok – valóban hajlamosítanak akár a legképtelenebb sznobizmusra is. Ha jól meggondolom, csak két nagy esszéíró jut eszembe, akit ez nem veszélyeztetett: Németh László és Aldous Huxley. Ha keletkeztek nem-rokonszenves műveik, annak más volt az oka: a keletlenség… (pl. a Bolyaiakról szóló dráma). Nincs már terem kitérni a leg-legesszéistább írónkra, Szentkuthyra, mert már harmadszorra is megcsavarodott az írógépszalagom, jelezve, hogy ideje a dalnak véget vetni…
Jegyzetek
1Hamvas Béla: Öt meg nem tartott előadás a művészetről, kiadó, évszám nélkül; gyatra kézirat-másolat; hozzám csak úgy került, a Tisza-hátról stb.
2Farbe, németül „szín”, a kártyában is.
3Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat; hiába keresed önmagadban, csak másban moshatod meg arcod stb.
4Egy-egy „elrévült” zenehallgató feje szaggatottan aprókat rándul!
5E német Gier kinek nem juttatja eszébe a magyar Ger-jedelmeket?
6Rengeteg az „esszé-közmondás” is: Az is bolond, aki jobban akar táncolni, mint ahogy tud! Hamvas Picassora idézi rá: Mindig többet látszik tudni, mint ami ő saját maga…
