"dereng a ködben diadalmasan"
Kereső  »
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 22. (612.) SZÁM — NOVEMBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Páll Lajos
Versei
Xantus Boróka
Az irodalmi alkotások nem egymás ellen íródnak - Beszélgetés Elek Tibor irodalomtörténésszel, a Bárka főszerkesztőjével
Demeter Szilárd
Rajongás
Szőcs István
Kilenc plusz egy múzsa
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 5. - Koldusok
MARTON RÉKA ZSÓFIA
Versei
Móritz Mátyás
Rövidprózái
KÁNTÁS BALÁZS
Versei
LAKATOS MIHÁLY
Végtére is: miféle szerzet ez a Bence?
Boda Edit
Metamutáció
Jancsó Miklós
A trambulin
Lászlóffy Csaba
Versei
Láng Orsolya
Köztes lét
Szántai János
Egy ügynök karácsonya
Bakk Ágnes
Peer Gynt összes
Lászlóffy Zsolt
Dicső múlt – avagy „nálunk nem terem babér”?
Decemberi évfordulók
 
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 5. - Koldusok
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 22. (612.) SZÁM — NOVEMBER 25.

Koldusok

Ötön voltak a szobában. A Főkoldus az ablak előtt állt, vele szemben felsorakoztak a többiek: az 1-es, 2-es, 3-as és 4-es számú koldus. A Főnéni a konyhában tartózkodott, főzte az ebédet. 
A továbbképzési órákat természetesen a Főkoldus irányította, persze igénybe lehetett volna venni külföldi specialistákat is, de anyagiak hiányában meg kellett elégedniük a Főkoldus elméleti tudásával és gyakorlati tapasztalataival.
A Főkoldus panaszosan, kinyújtott karokkal, koldulást imitálva hörögte:
– Nem bírom tovább!
A többiek, a Főkoldust utánozva, de mindegyik a saját stílusában, többször megismételték a szöveget:
– Nem bírom tovább!
A Főkoldus egy idő után leintette őket, s mint egy katonai szemlén, csendben végignézett a társaságon, mozdulataiból kitetszett, hogy egyáltalán nincs megelégedve a teljesítménnyel.
– Egyes! – intett az egyik koldus felé, akinek a mellére az 1-es számot tetoválták valamikor.
Az egyes kilképett a sorból, a Főkoldus elé vánszorgott, s vigyázzba vágta mgát. 
– Maga egy üres zacskót visel ott belül? Maga nem él lelki életet? – kérdezte a Főkoldus, elképedve a saját feltételezéseitől
– Dehogynem – válaszolt a kérdezett, kezdetben tettetett felháborodással, majd kapkodva, egyre jobban elérzékenyülve folytatta: – Amikor az asszonyt kivittem a temetőbe, akadtak össze a lábaim, olyan sokkot kaptam, hogy nem kaptam a lelkemet sehol, csak mondtam, egyre csak azt mondtam, hogy anyukám, ne vidd magaddal a lelkemet, ne hagyd itt apucit lélek nélkül, s tetszik tudni, mit mondott az a rusnya dög? Semmit, semmit se mondott. Én meg vertem magam a földhöz, az meg hallgatott, nagyon mélyen hallgat azóta is.  Emlékszem, ahogy ott állt valamikor a sarkon, kinyújtott kezekkel, a fél segge kint ücsörgött a levegőn, szakadt rongyokkal próbálta eltakarni, persze sikertelenül, és dőlt a lóvé, dőlt nagyon, anyukám, mondtam neki, áldozd fel az egyik csecsedet, szakíts egy nagyot a ruhán, hát, amikor az a bársonyos bőre elővillant, s döbbenetes méretű csecsének a közepén ott sötétlett a fekete bimbócska, úgy nézett ki, hogy pillanatokon belül virágba szökken, nos, ilyenkor bécsi szeletre is jutott, bizony, hiteles volt, tetszik tudni, hiteles!
– Csakhogy magán igencsak látszik, hogy teszi magát, az a baj.
– Látszik, nagyon látszik! – mondták a többiek is kórusban.
– Be a pofát! – ordított a Főkoldus. – Nincs giling-galang, az a lebbentyű akkor moccan az áll és az orr közötti lyukban, amikor beintek. Érthető?
– Érthető – mondták kórusban.
– Tartunk még egy próbát. Aki nem lesz hiteles, nem kap levest.
– Szép az élet! Szép az élet! – lépett ki a sorból a hármas számú koldus, s miközben szerelmes arccal nézegette a pólyába göngyölt hajas babát, elkezdett zokogni. – Nincs tejem! Nincs tejem! – nyöszörögte panaszosan.
– Ez jó! Így nagyon jó! – mondta a Főkoldus. – Csak csókolgassa néha a baba fejét, mint aki az utolsó csókokat adja az éhhalállal küszködő csecsemőnek. Na, akkor egyszerre! Éhes vagyok! – A Főkoldus ezúttal tántorogva nyöszörögte a szöveget, mint akit az éhség már-már levert a lábáról.
– Éhes vagyok! – ismételték a koldusok egyszerre, nyavalyatörősen vonagló, kifordított testtel, egyesek eksztatikus állapotban. 
– Még nincs itt az ebédidő – lépett be a Főnéni. – Legyenek türelemmel.
– Szép az élet, igaz, hogy szép az élet?! – fordult hozzá is a hármas számú koldus, közben zokogva csókolgatta a rongybabát.
– Szerintem egészen jól csinálja – mondta a Főnéni a Főkoldusnak –, ezzel már meg lehet élni. Hanem, figyeljen csak, Főkoldus úr. Ma reggel a kettes kivitte a szemetet a kukába, lehámozta magáról a gombostűkkel egymáshoz rögzített, penészes káposztalapikat, a kibelezett egérhullát, a véres rongyokat, amelyekre a szakmánkban szükség mutatkozik, különösen most, amikor óriási a konkurencia, s amikor szóltam neki, megcsicserészett. 
– A kettes? Magát? – kérdezte a Főkoldus felháborodva. – S melyik csecsét, kérem szépen? 
– Mindkettőt. Kinyúlt, beléjük markolt és azt mondta, hogy du-du.
– Kettes! – A Főkoldus őrjöngött. – Miért mondta, hogy du-du? Miért disznólkodik maga itten? Ki engedte meg hogy a Főnéni csecseit megrángassa?
– Nem rángattam, Isten ments, csak megmarkolásztam egy kicsikét – szabadkozott a kettes.
– Akkor hogy merészelte megmarkolászni egy kicsikét?
– Bocsánatot kérek, de a Főnéni olyan agyzsibbasztó hatással van rám – kezdte a kettes alázatosan, majd egyre inkább felajzva folytatta –, hogy amikor megláttam hegycsúcsait s csodálatos valagának körvonalait, mintha a mennyek szakadtak volna a fejemre, és mondták is, hogy  a tiéd, fiam, vedd, ha akarod, hát, akarom, akarom, tetszik látni, most is alig tudom türtőztetni magam, valaki fogjon le... fogjanak el...!
– Figyeljen ide – mondta a Főkoldus –, akkora pofont adok magának, hogy a takony utat fog szántani a nyakán, szóval kuss! – És ütött. 
A kettes összetrottyant, majd mozdulatlanul várta az esetleges folytatást.
– Én szégyellném magam, tudja?!
– Én is szégyellem – mondta a kettes. – Én is, én is...
– És engem nem lehet csak úgy meg-duduzni – tette hozzá a Főnéni. Az üzlet, az más. Ha fizet, duduzik, ha nem fizet, nem duduzik. Punktum. 
– Arról nem is beszélve, hogy perceken belül a házasság szentségében részesül egy igen szemrevaló hajadonnal – mondta Főkoldus –, de előbb bocsánatot kellene kérnie a Főnénitől.
– Igenis! – mondta a kettes, és megindult a Főnéni felé, egyre jobban felizgulva, láthatóan alig tudta türtőztetni magát, hogy ne ugorjon rá a nőre, aztán úgy ölelte át, mintha egy szentséget ölelne. – Csak egy puszikát lehetne? – kérdezte tettetett szelídséggel.
– Persze – mondta a Főnéni –, egy puszikával egyetértek.
A kettes rávetette magát a Főnénire, csókolta, fogdosta, hörgött, benyúlt a lába közé, a nő üvöltött, vergődött, de nem tudott kiszabadulni. Amikor a kettes befejezte, a döbbenten álldogáló koldusokhoz fordult: 
– Egy kicsi puszika volt, egy kicsi puszika. 
– Az élet szép, igaz, hogy az élet szép?! Én vagyok az ara! – mondta büszkén a hármas.
– Várjon, mindjárt foglalkozom magával is, de előbb lássuk a négyest. Maga mivel készült? – kérdezte a Főkoldus. 
A négyes előrelépett s elkezdett énekelni: Kisláááány, úgy szeretem én magááááááát, hogy soha az éjszakáááááát nem alszom át... Na, milyen? 
– Katasztrofális – mondta a Főkoldus. – Ha maga ezzel az okádékkal megáll egy négy- vagy ötcsillagos szálloda bejáratánál, a francia, német, spanyol, olasz, angol és amerikai vendégek úgy fogják kikerülni, mintha leprás volna. Tanulja meg Cavaradossi áriáját, a Recondita armoniát a Toscából, vagy Puccini Turandotjából a Kalapáriát, a Nessun Dormát, ezekkel óriási sikereket fog aratni, dőlni fog a zsozsó, majd meglátja. Ezek a nyugatiak arra fognak gondolni, hogy lám, a nagy művészeket itt sem becsülik semmire, az utcára kényszerítik őket, ahelyett, hogy a Scalában énekelnének. Érti, amit mondok? 
– Természetesen – bólogatott hálásan a négyes. 
– Na, jó, akkor térjünk vissza az arára. Hát, drágám, mielőtt a szent házasság kötelékében ragyoghatna tovább az élete, élni fogok a primae noctis törvény gyakorlatával. 
– Ez meg mi a jó fene? 
– Az csak annyi, hogy a szíve alatt olyan három-négy arasznyira szabaddá teszi a testét. Olyan élményben lesz része, amelyet elképzelni sem tudott. 
– Ha a Főkoldus úr arra gondol, amire én, akkor olyan élményben legalább hatszázszor volt már részem, úgyhogy újdonságot nekem már nem tud szerezni. 
Amikor felfeküdtek a kanapéra, a kettes koldus is megmoccant.
– Halló, halló, mi folyik itt? 
– Csend, jó? Csend! – szólt rá a Főkoldus.
Közben a Főnéni bejött a levessel, s elképedve látta, hogy a kettes kezében megvillan egy konyhakés nagyságú vágóeszköz, amit teljes erejével belevág a Főkoldus hátába. A levesestál lezuhant a padlóra, a Főnéni ráomlott az összetört porcelándarabokra.
– Az élet szép, igaz? – bújt elő az ara a hulla alól. 
– Szép – mondta a  kettes. – Nagyon szép. 

(2012)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében