Kolonc
Éjszakáimat, de a nappalaim nagy részét is közterületeken töltöm, vagy jobb esetben egy-egy szállón – de előbbi, sem utóbbi nem azt a célt szolgálja elsődlegesen, hogy az ember lakjon benne –, így nyugodt szívvel vallhatom magam hajléktalannak, akinek a világ egy jól aláaknázott hadszíntér, akárhová is lépek, mindenfelé szakadék tátong. De szerintem akkor járunk mindannyian a legjobban, ha az alábbi kis történetet, történeteket csupán csak a képzelet szülöttjének tekintjük. Néha egy-egy bizonytalan, ködös pillanatomban én sem tudom, hogy álmodom vagy ébren vagyok-e.
Amúgy meg nem szeretem a menhelyeket, a fekete műbőrrel borított, fémlábakon álló priccseket, amelyeket nem takar sem lepedő, sem paplan. Nem szeretem a levegőben terjedő, átható fertőtlenítőszagot, a hypós vízzel fellocsolt fekhelyeket és kövezetet. Higiéniai okokból szekrények sincsenek, így nem tudom elrakni a holmimat, és a végén még a cipőmet is lelopják a lábamról.
A legleleményesebb horrorfilm-készítők sem tudnának kitalálni ijesztőbb történetet, mint az enyém, álljon a rendelkezésükre bármekkora büdzsé is. Hajléktalan vagyok, mint mondottam, írtam volt. Nomád. Számkivetett. Akinek se nemzetisége, se világnézete, se vallása, se pártállása.
Mint sokan azok közül, akik pincében, utcán, aluljáróban vagy elhagyott házban élnek, akik emberi vagy természeti katasztrófa következtében vesztették el otthonukat, akik olyan helyen élnek, ahol nincs víz, tisztálkodási lehetőség, akiknek személyes biztonsága vagy lakásbérlete veszélyben forog.
Sokak szemében senki és semmi vagyok. Persze néha a szemed elé; kerülhetek, ahogy plasztik bugyraimmal el-elfekszem mondjuk egy vasúti padon, éjjel a vasútállomáson, ahogy behúzódom egy-egy raktár ládahalmai alá. A rendőr ugyan már nem visz el, a bíró nem ítél fogságra közveszélyes munkakerülés címszó alatt, nyugodtan alhatok egy-egy padon, amíg hajléktalanbiztossá nem teszik mindet, vagy ameddig nem gondolja úgy pár unatkozó suhanc, hogy brahiból, felvágásiból mondjuk halálra ütlegel.
Mint a napokban történt egyik sorstársammal, akit szeptember 10-én ismeretlen tettesek bántalmaztak, aki a kórházba szállítását követően belehalt súlyos koponyasérüléseibe. Ismertem az illetőt, amennyire egyik homlesz ismerheti a másikat, aznap még össze is futottam vele, és meg is ittunk volna egy-egy sört a Centrum sörözdében, ha nem kerget el pár kedves vendég, a csapos hölggyel karöltve, aki szerint csak rontanánk az üzletet és csinálnánk (ahogy Ő fogalmazott) a fesztivált. Mivel neki erre nincs szüksége, záros határidőn belül el lettünk tanácsolva.
Szabolcsból jött fel, analfabéta és gyengeelméjű. A Lóversenypályán csutakolta a lovakat, mikor onnan kirúgták, egy hajléktalanszállóra került, dolgozott ezt-azt a ház körül, és keresett néhány forintot.
Néha kapta magát és hazautazott Szabolcsba, ahol a rokonok elszedték a pénzét. Gondolom, hallotta maga mögött a siető, hosszú léptek dobbanásait, üldözői vad lélegzetvételét, és rohant, ahogy csak tudott a tömörre taposott ösvény, a bokrok és a fák között.
Pár nappal később az Ördög Sarok Sörözőnél olvastam egy eldobott újságban ,hogy az ismerősöm nincs többé, és hogy a Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Osztálya halált okozó testi sértés bűntette gyanúja miatt rendelt el nyomozást az ügyben. De érdekes módon a helyszíni szemle nem járt sikerrel, ahogy tanúk hiányában meghallgatni sem tudtak senkit, és adatokat sem gyűjthettek a nyomozók, ennek folyományaként nem sikerült beazonosítani a bűncselekmény elkövetőit. Így megalapozottan, se alaptalanul sem gyanúsíthattak és foghattak el senkit. Nem volt kihallgatás, nem ismerte be senki a bűncselekmény elkövetését. A rendőrség nem vett őrizetbe senkit, és nem is kezdeményezte senki letartóztatását.
Iványi Gábor temette el, de a szertartáson közösségtudat hiányában csak én vettem részt, mint közeli hozzátartozó.
A nyomozásnak nem is volt további része, tehát azt sem állapíthatták meg, hogy a gyanúsított megvalósított-e súlyosabbnak minősülő bűncselekményt.
A kórház öntudatos alkalmazottjai is úgy lehettek vele, hogy minek neki az egészségügyi ellátás, hiszen csak a szenvedését hosszabbítanák meg vele. Amúgy sem lehet mindenkin segíteni. És aki ezt nem tudja és tartja szem előtt, az nehéz helyzetbe hozza önmagát és intézményét, amely nem lehet paternalista. Érvényesüljön inkább a természetes kiválasztódás szigorúsága.
Írhatnám (bár ócska idea) hogy a vesztes megérdemli a sorsát, mert lusta, vagy mert lop. Ebben a korban, mikor a szívtelenséget az eszmék fogják igazolni. Hogy az együttérzés legapróbb hiánya jó lelkiismeretű lesz. Gyanús szimptómának fog minősülni a szolidaritás azokkal, akiknek rosszul megy, akik szoronganak.
Budapest, hála nekünk, az elmúlt években veszélyesebb lett. Lakhatatlanabb. Az emberek zárakat és biztonsági zárakat csináltatnak, hiszen mind gyakrabban hallanak betörésekről, az utcán ődöngő kéregetőkről, a szemétből guberáló egyénekről. Igaz, ebből most kevesebb lesz lassan, hiszen jönnek majd a rendkívüli hidegek.
Igaz, mi nem leszünk olyan szerencsések mint az Egyesült Államok-beli kollégák, illetve a washingtoni hajléktalanok, akiknek a városi tanács megnyitja majd, ahogy tavaly is tette, a kapuit, nehogy megvesszenek az istentelen fagyban. Hasonlóképpen fog cselekedni több város is, hol városi tanács, hol iskola vagy valamilyen más középület állt a hajléktalanok rendelkezésére.
Nálunk viszont a budapesti városi tanács nem fogja megnyitni kapuit, mert nálunk nincsenek hajléktalanok. Illetve lehet, hogy vannak, bár nem lehetnek. Egyszerűen tiltja a törvény és a józan paraszti ész. Itthon még nyugodtan hajléktalan sem lehet az ember.
Jön a tél, a Gellért-hegyen is lehull majd a hó. A lejtőkön gyermekek szánkáznak majd, hóembert gyúrnak, megkezdődik a téli bálok sorozata, a hétvégeken kocsikaravánok indulnak majd el a külföldi síparadicsomok felé. Az enyhe éghajlattal kecsegtető távol-keleti és kanári-szigeteki turistautakra is elkelnek majd a jegyek, válság ide vagy oda. Kellemetlenséget idén is csupán csak az a néhány lelkiismeretlen koldus és hajléktalan fog okozni, akik a hideg éjszakákon megfagynak a hegyi autóbusz-megállókban vagy más félig védett rekeszekbe húzódva.
Én is az első, már hivatalosan is regisztrált hajléktalanréteg gazdasági szerkezetátalakításának áldozatai közül kerültem ki. Én is egy veszteséges gyár (de írhatnám, hogy üzem) felszámolásánál kerültem az utcára, mint képzetlen munkavállaló, mint határon belüli vendégmunkás. Eltűntem, mint sok százezren a munkaerő-nyilvántartásból. Az új tulajdonosi réteget meg mit érdekelte, hogy többek között az én kezem munkája nyomán valósultak meg az ország korábbi nagy építkezései.
Van társam, akit kilakoltattak, mert képtelen volt fizetni a lakbérét és a közüzemi díjakat, volt, aki válás miatt volt kénytelen elhagyni otthonát, megint mások lakásüzérek áldozataivá váltak. És volt nem egy pszichiátriai beteg, akit a kórházakban végrehajtott ágyszám-leépítés után került az utcára, hogy azóta is gondozás nélkül tengesse napjait.
Próbálok megmaradni deklasszálódott úriembernek, aki bár tulajdonképpen hajléktalan, de nem hideg, nyirkos zugokban vackol, aki nem hagyja magát elpiszkolódni, aki egyszóval nem hagyja el magát.
Sokszor kapaszkodom fel egy-egy találomra kiválasztott vonatra, hogy utolérjem magam, hogy mozgásban legyek. Nem hagyom, hogy az élet elhagyjon, és ottfelejtsen valamelyik bűzös, jeges zugban, egy elviselhetetlenül kietlen, település nélküli állomáson. Nem hagyom, hogy az országút kolonc legyen a lábaimon.
Ember a vízben
A prózaíró éppen hullámvölgyben volt aznap reggel. Egy épkézláb mondatot sem tudott leírni, csak bámulta az üres és hófehér lapot. Próbálta megerőltetni magát, tornáztatta az agyát, de sem a szeme nem csillant fel, az ihlet nem akart jönni. Pedig ha nincs ihlet, nincs próza, és a semmiért ugye nem fizetnek, a nincsből meg nem lehet ugye fizetni se a postán, se a közértben. Elhomályosult szemmel a levegőbe bámult. Nézte egy darabig a plafont, majd a vele szemközti tapétán legeltette a szemét, ami bizony kezdett ázni.
Először azt hitte, csak a szeme káprázik, de bizony a vízfolt nem hogy nem akart felszívódni, de mind kacifántosabb formákat kezdett ölteni. Ez minden bizonnyal csőtörés lesz. Amiért a régi, szétrohadt csövek lehetnek a hibásak, de még inkább a kedves fölötte lakó, aki nem egyszer „tréfálta” már meg. Volt, hogy uborkákat rakott el befőttnek, amit hol máshol, mint az erkélyen próbált meg erjeszteni és pihentetni, de bizony a jó húsz literes üveg úgy gondolta hogy ő inkább szétrobban, és hogy az uborka szaftos levével az ő erkélyét áztatja el. De most a víz áztatta a lakását, annak minden kisebb és nagyobb szögletét, egyik szobából a másikra terjedve, és ahogy a helyzet állt, egyhamar nem is akarta abbahagyni, egye a fene a prózaírót, ezen a szép hétfő reggelen.
A víz csak csorgott és csorgott a szobákban, szennyesen és rendületlenül. Először kikapcsolta a gépet, úgy sem vehette sok hasznát, majd dühösen felcaplatott a második emeletre, de hiába kopogtatott és dörömbölt és szentségelt, senki nem nyitott ajtót, csak a víz hömpölygött a küszöbön át, le a lépcsőkőn, nem kímélve a papucsát, sem a zokniját. Gondolta, szerencsét próbál egy emelettel feljebb, a közös képviselőnél, de itt sem járt több sikerrel. Ugyan miért járt volna. A közös képviselőt nem találta, ellenben a kissé szélütött édesanyjának sikerült elújságolni a hírt, hogy bizony nagy gond és baj szakadt a fejére, de az öregasszony csak az együttérzéséről tudta biztosítani, miközben hol jobbra, hol balra pislogott, hogy ugyan miért zavarja őt, mikor éppen kedvenc szappanoperája ezredik részének ezredik ismétlését nézné. Próbált érdeklődni a lépcsőházi szekrény kulcsának holléte felől, hogy elzárhassa a főcsapot vagy mi a csodát, de az asszonyságnak lövése sem volt, hogy az meg hol a fenébe lehet. Így hát hátraarc, le a harmadikról, meg-megkapaszkodva a rozoga korlátba, hogy hanyatt vagy hogy még inkább pofára ne essen nagy igyekezetében.
A csekkek és egyéb iratok között rátalált egy telefonszámra, illetve kettőre, aminek most talán a hasznát veheti. Tárcsázta is az egyiket egyszer, majd még egyszer, de persze vagy foglalt volt, vagy nem volt hajlandó senki felvenni. A második szám sem segítette, hiszen egy automata hang, miután üdvözölte, felajánlott kismillió lehetőséget, hogy ha ez a baja, akkor az egyest, ha az a baja, akkor a kettes gombot nyomja meg. Ő végigzongorázott majdnem egész a kilences számig, mire egy illetékest talált, igaz, ez az illetékes is csak abban volt illetékes, hogy kapcsolja a közös képviselő mellékét. Miután megköszönte a hölgy kedvességét, végighallgatta, ahogy a telefon egyszer, majd még egyszer végigjátssza az oly jól ismert dallamokat, hogy aztán szétkapcsoljon. Újra tárcsázott, újra kapcsolták a melléket, újból felhangzott az ária, majd közölték, hogy akit keres, az bizony házon kívül tartózkodik, és nem is tudják el- és utolérni, mert nem tudják a mobilszámát, viszont tudnak adni egy számot, ahol talán elregélheti a panaszát.
A számot köszönte volna szépen, de ezt már ismerte, ez volt az, amit még csak fel sem vettek, így jó fél óra ide- és odatelefonálás és kapcsolás és irányítás és zenehallgatás után, fogta a telefont, a zsebébe vágta, és újra feltornázta és -ügyeskedte magát a harmadik emeletre a kedves és kissé ütődött öregasszonyhoz, hogy ha egy mód van rá, kösse már az orrára a drágalátos fia mobilszámát. Az asszony megváratta magát, és az ajtólánccal is bajlódott egy sort, mert a legutóbbi találkozásuk óta ezt is felakasztotta, biztos ami biztos. Bár azt mondta, hogy hívta a fiát, de hogy mi a száma, azt nem tudja. Legszívesebben elordította volna magát, és belefeküdt volna a mind terebélyesebb vízzuhatagba, ami az előszobában fogadta, miközben a falak csak áztak és áztak. Végül valahogy sikerült elérnie, hogy kiküldjenek egy szerelőt, addig is megadta a számát, hogy hívhassák, amint útnak indult. A szerelő ugyan megérkezett, csak őt valahogy elfelejtették értesíteni, de nem unatkozott addig sem: hol egy cigarettára gyújtott, hol az eget, hol a kedves lakót átkozta, miközben ette, mit ette: falta a kefét.
A közös képviselő is befutott, hogy már hármasban tapossák a vizet. A kedves lakótárs persze hosszú ideig nem volt elérhető és kapcsolható, de miután sikerült a kapcsolatfelvétel sem mutatott túl sok hajlandóságot hogy a munkájából hazalátogasson. A szerelőnek is meggyűlt a baja a csapokkal és csövekkel, miközben próbálta nem elveszíteni egyensúlyát az emelvényként emelt és szintén szétázott dobozok tetején. A vizet végül sikerült elzárni, a nyomás megszűnt, és amint később kiderült, ez egyszer nem a mosógép mondta be az unalmast, hanem a vécében repedt végig valami cső, amiből ellenállás és szünet nélkül ömlött a víz, hogy jó térd magasságig telítse meg a lakás mind a hatvan négyzetméterét, hogy aztán a ki tudja hány köbméter víz a drága prózaíró lakásába szivárogjon. Míg a segítőkész közös képviselő és a szerelő együttes erővel próbálták a pincéből előhalászott seprűjével a házból kijjebb tessékelni azt a vízmennyiséget ami bő két óra alatt elárasztotta lépcsőházat, a prózaíró fogta a mobiltelefonját és szobáról-szobára járva kattingatott, mind több és mind drámaibb fotókat készíteni, hátha a későbbiekben még a hasznát veszi.
Mivel víz már nem volt, kávét főzni sem tudott magának, pedig egy méregerőset leöntött volna, ahogy egy istenest meg lekevert volna a drága lakótársnak, aki még csak a hogyléte felől sem érdeklődött, ahogy még egy elnézést sem motyogott el az orra alatt. A grabancánál fogva ő maga sem tudta volna megragadni, és a hülye fejét a még mindig vizes lépcsőházi falba verni, hiszen mintha mi sem történt volna, újra eltűnt, mint aki jól végezte a dolgát. Csoda, hogy nem kérte számon rajta: miért ugráltatják, amikor jobb dolga is akad annál, hogy holmi özönvízzel foglalkozzon. A víz elzárása után, az áramot is kikapcsolták, nehogy még szikrát fogjon valamelyik ódon vezeték. Szikrát ellenben ő maga kapott, nem is kis dózisban, és már egy percre sem kellett aggódnia afelől, hogy elhagyta az ihlet, hogy nincs miről írnia a csuromvizes falak és az ázott tapétaragasztó-szag közepében, a szétázott szőnyegen kinyújtóztatva lábait. Nem túlzás: sírt a gyönyörűségtől, hogy végre, a hosszúra nyúlt alkotói csend után, végre megint írni tud.
Sírt, mint ahogy a vízben sír a mész.
