Vegyük szemügyre kissé közelebbről az Uz Bence című regény két főhősét: Jóskát, a szerzőt, aki mintegy élő kameraként követi és rögzíti Bence „valóságshow”-ját, majd a havasok e „kamera” által mitikussá növesztett alakját, Uz Bencét magát is. Noha főhősöket említettem, mindjárt árnyalnám is a kijelentésemet, ugyanis a regény mintha a klasszikus amerikai krimik szerepleosztási sémáját követné: az igazi főhős Bence, ő a cselekmények mozgatórugója, a döntéshozó, az igazságosztó, akinek szellemi fölényére jellemző: néha még azt is megengedheti magának, hogy ne legyen igaza, vagy hogy periférikus összecsapásokban vereséget szenvedjen, míg az „úrfi” csupán a „társ”, a „főhős legjobb barátja” rokonszenves titulust mondhatja a magáénak (az amerikai filmekben ezt a szerepet sokáig színesbőrű színészekre osztották). Ez a barát gyengébb és kevésbé árnyalt karakter ugyan, de jelentősége óriási, hiszen majd’ minden mozdulatával a főhős érvényesülését segíti.

Noha tudatában vagyunk annak, hogy az irodalomelmélet tudósai hevesen tiltakoznának az ellen, hogy az „elbeszélői én” és a szerző személyét összemossuk, ezúttal vétünk a szabály ellen két okból is: egyrészt azért, mert a regénybeli Jóska mint karakter annyira gyenge lábakon áll, mindvégig oly keveset tudunk meg a személyéről (nagyjából annyit, hogy egy szerelemre és a test olyan alacsonyabb rendű örömeire, mint az evészet-ivászat, könnyen kapható ifjúról van szó, hogy három testvére van, és hogy az egyik télen nem vágtak disznót), hogy nem állná ki a tüzetesebb elemzés próbáját, másrészt azért, mert így rávilágíthatunk a mű születésének néhány olyan körülményére, mely a kedves Olvasó érdeklődésére is számot tarthat. (Lábbal tiporva egyúttal a posztmodern irodalomelmélet azon tételét is, miszerint a szerző életrajzának a műalkotás erényei és fogyatkozásai tekintetében nincs relevanciája.)

Nyirő József 1889 július 18-án született, némely szakirodalom szerint a „Székelyudvarhely környéki Székely-zsomborban”. Az udvarhelyiek azonban tudják, hogy városuk környékén hiába keresné Székelyzsombort az idegenből érkezett turista, hiszen az az „ahajt”-on is jóval túl van, valahol a mai Brassó megye északi részén. De nem is ez a lényeg, hiszen Nyirő apja tanító volt, és a tanítósors vajmi ritkán köti szűkebb értelemben vett szülőföldjéhez az embert (a Nyirő-család egyébként rövidesen Székelyudvarhelyre költözött), hanem az, hogy az egykori tanító fiát manapság bármely székelyföldi település szíves-örömest vallaná a magáénak.

Nyirő József pályája rendkívül színesre sikeredett: volt hittantanár, pap, molnár, újságíró, főszerkesztő, gazdálkodó, sikeres író, parlamenti képviselő, emigráns magyar író, hogy legvégül a spanyol rádió magyar adásának munkatársaként fogja le szemét a halál 1953. október 16-án a madridi rákkórházban.

Ez a pálya nemcsak az egyébként valóban zaklatott, nyughatatlan, társadalmi és politikai kataklizmáktól hemzsegő korszak kézjegyét viseli magán, hanem Nyirő személyiségének markáns jegyeit is. Nyirő – ezt a kortársak vallomásai és saját művei alapján bizton állíthatjuk – inkább a szenvedélyek, semmint a ráció embere volt. A szenvedélyek az átlagnál is jobban befolyásolták úgy a magánéletét, mint írói világát. Szenvedéllyel szerette szülőföldjét, népét, a világmindenségben kiszolgáltatottan ténfergő Embert és szenvedélyesen szerette a Nőt, akiért a reverendáról is képes volt lemondani. Sírját is egyik szenvedélye ásta meg idő előtt: a cigaretta. Utolsó napjainak gyötrelmét még volt ereje megörökíteni a Küzdelem a halállal c. írásában: a tüdőrák kegyetlenül megkínozta, gyakran támadt az az érzése, hogy szobájából „ellopták a levegőt”, alvásra fekvő helyzetben képtelen volt, ezért előbb ülve próbált aludni, majd amikor ez is lehetetlenné vált, állva, a szoba falának támaszkodva...

Műveiben a nagy érzelmek dominálnak, az elmélyült reflexió nem a kenyere. Kivételes fogékonyságot tanúsít a komikum és a tragikum iránt, a homo ludens lételeme, a tréfacsinálás, továbbá az ún. „feleselős párbeszédek”, melyek lényege nem annyira a kommunikáció, mint a szellemi párbaj, illetve a határhelyzetekbe sodródott és drámai döntések meghozatalára kényszerült/kényszerített ember sorsának ábrázolása, írásainak meghatározó elemei. Hősei (ha éppen nem egymást ugratják) nem egyszerűen kérdésekkel, hanem általában élet-halál kérdésével szembesülnek, döntéseikben mindig leleményességről, furfangról, áldozatkészségről, végső soron: emberi nagyságról tesznek bizonyságot. Az olvasó háta pedig borzong a gyönyörűségtől (időnként egy-egy katarzisélménnyel is gazdagabb lesz), meg a félelemtől, hogy vajon nem csúszik-e át a tragédia melodrámába, a túlhajtott érzelem pedig közönséges giccsbe... Nyirő javára legyen mondva, nagyrészt sikeresen egyensúlyozgat e kényes és veszélyes határvonalon.

Amikor Nyirőben felmerül a gondolat, hogy a kolozsvári Keleti Újságban egyfajta irodalmi riportként megjelentetett Uz Bence-történeteket regénnyé formálja, Tamási Áron Ábelje már elindult máig tartó diadalútjára, s joggal élünk a gyanúperrel, hogy az örök barát és rivális művének sikere nem kis szerepet játszott e döntésben. A mű először 1933-ban jelenik meg Székelyudvarhelyen (Globus Könyvnyomda), a szerző kiadásában, hogy aztán három év múltán a Révai Kiadó híres halinás kötésű kiadványaként is napvilágot lásson, nem kevesebb, mint ötvenkilencezer (!) példányban. Ha semmi más információnk nem lenne róla, ez a szám is jól mutatná, hogy igazi könyvsikerről van szó, amely a másfél évtizeddel korábban családja fenntartása végett még egy lestrapált vízimalommal küszködő szerző anyagi helyzetét is hosszú időre megnyugtatóan rendezte. Főként, hogy meglehetősen rövid idő alatt észt, német, olasz, szlovák és spanyol nyelvre is lefordították.

Az Uz Bence megjelenésekor Nyirő már elismert író, nemcsak a Zord Idők és a Napkelet pályázatain pályadíjnyertes novellái, hanem az ekkor már megjelent négy kötete (Jézusfaragó ember – 1924, A sibói bölény – 1929, Isten igájában – 1930, Kopjafák – 1933) révén is, és javában azon munkálkodnak a tanítványaként is számon tartott Tamásival, hogy megteremtsék a „székely irodalmat és művészetet”. Hogy nemcsak ők munkálkodnak ezen, azt jól tanúsítja Nyirőnek a Keleti Újságban 1933. október 31-én közzétett írása (Székely irodalmi és művészeti tájékozatlanság), amelyben így fakad ki: „Meg se született a maga valóságában (ti. a székely irodalom és művészet, L. M.), ami pedig megszületett, csak éppen hajaz a székelyre, nem a valódi, hanem valami torz utánzás, legtöbbször erőszakolt, elstilizált, sokszor bántó és nevetséges, nem komoly érték, tehát el fog tűnni.” „Az anekdota irodalom sem székely irodalom” – fejtegeti ugyancsak az említett cikkében.

Az Uz Bencét az olvasóközönség lelkesen fogadta, a barátok némelyike (Zágoni István, Tompa László, Reményik Sándor) méltató recenziót is írt róla, de a fajsúlyos kritikusok hallgattak. Jellemző módon Tamási az élete végén írt Vadrózsa ága című művében is így emlékezik meg róla: „(…) Ábel pásztorsága után egy esztendővel ő is megírta az Uz Bence című könyvet. Könyvének nagy sikere volt, melyet főleg azok az emberek csináltak, akik majdnem urak voltak, s akik a vicces-tréfás megjegyzéseken irodalmi szinten tudtak derülni.” Több okát is véljük felfedezni annak, hogy mértékadó kritikusok plajbászt, papirost elvetve miért nem borultak rögvest a szerző nyakába. Ezek közül is első helyen van az, hogy a részletekben előzőleg folyóiratokban, napilapokban megjelenő regények – az írók elszánt utómunkái ellenére – vajmi ritkán kerülnek át a könyv borítója mögé úgy, hogy a fogantatás töredezettsége, az önálló részek csiszolatlanul feledett sarkai valahol folyton-folyvást ki ne ütközzenek. Fokozottan igaz ez az Uz Bencére, amely ráadásul nem is regénynek készült, így az utólag kissé hevenyészve ráerőltetett struktúrával (a négy évszak a havason) úgy mutat, mint ahogy a mi Bencénk mutatna öltönyben, csokornyakkendővel. Ezért fordulhat elő például, hogy miután az egyik részben a kis Bencét vér szerinti apja lelki atyjára, a nagy Bencére bízza, az ezt követő részek erről nem látszanak tudomást venni, csak jóval később kapunk egy futó információt arról, hogy az apja már el is vitte stb. Ahhoz pedig, hogy egy regény a ziláltság érzetét keltő pikareszk jelleget elbírja, egy roppant erős, koherens háttérszerkezetnek kell a fundamentumot képeznie. Ezzel pedig ebben az esetben híjával vagyunk. Ezen túl, az életmű ismerői jól tudják, hogy Nyirő remek novellista, de a regényírás által megkövetelt szerkesztési precizitást hiába keresnénk amúgy számos írói erényei között. Mindezek sodró erejű, plasztikus nyelvezetének köszönhetően nem tűnnek fel az átlagolvasónak, de nem kerülhetik el a hivatásos olvasó figyelmét.

Azt is gyakran nehezményezte a kritika, hogy Nyirő és a két világháború közötti erdélyi irodalom jelesei közül többen is mintha nem is annyira az erdélyi valóságból merítenének, hanem abból az álvalóságból, amely megfelelt a revízió lázában égő kor olvasóközönsége elvárásainak, szívesen látott és forgalmazott Erdély-képének. (E körül – igaz: már nem az irodalom szintjén – ma is vannak viták…) Jancsó Elemér erről – feddőleg – így ír 1935-ben a Nyugatban: „Az erdélyi irodalom éppen a szociális feladatokra ismeréssel válhatik igazi hatóerővé, de ehhez valóságszemlélés és a romantikamentes erdélyiség szükséges.” Tény, hogy az Uz Bencében Nyirő – figyelmen kívül hagyva a fent említett cikkében éppen általa kifogásoltakat – gyakran esik az öncélú „góbéskodás” hibájába, amely így a szándékolttal éppen ellentétes hatást ér el, az azonban merő tévedés, hogy Tamásival együtt egy olyan „irodalmi székelységet” munkáltak volna ki, amelynek fedezete a mű utolsó betűjénél véget ér. Bárki, akinek alkalma nyílik hosszabb időt eltölteni napjainkban egy székelyföldi faluközösségben, meggyőződhet arról, hogy Nyirő és Tamási nem „meg-”, hanem „leírta” azt, amit a hétköznapi életben, a környezetében tapasztalt. A humor iránti fogékonyság, a csavaros észjárás és az ebből fakadó beszéd- és gondolkodásmód, amely a hányatott történelmű székelység életében mintegy egzisztenciális szükségszerűségként van jelen, elsősorban nem irodalom, hanem napi valóság. És bizonyításképpen hadd idézzek a kiváló néprajztudós és tanár, Tánczos Vilmos 2009-ben megjelent Elejtett szavak c. könyvéből, amelyben az édesapjától (csíkszentkirályi parasztember) hallott történeteket, eszmefuttatásokat teszi közzé, változtatás nélkül: „Hallottam azt es, hogy valamelyik évbe a papilakhoz valami bükkfát hoztak vót, de a lovak az udvarra nem akartak vót bémenni, s akkor a fogatos ott a kapuba kérlelni kezdte szépen a papot, aki oda a lépcső tetejire reverendába ki vót állva: – Tisztelendő úr, az Úristen megfizeti, egy kicsit onnét menjen bé, hogy a lovaknak bár egyet tudjak lelkemből nekikárinkodni, met másképpen ezt a fát innét ma nem tudjuk bévinni!” Mi ez, ha nem csiszolatlan Tamási avagy Nyirő, más szóval: az a nyersanyag, amelyet ők tehetségük révén irodalmi szintre emeltek?!

És akkor vegyük szemügyre a regény főhősét és címadóját, Uz Bencét is.

Végtére is: miféle szerzet ez a Bence?

Hegyekben kóborló számkivetett, akinek a társadalom perifériáján sem sikerült megkapaszkodnia? Vagy a régmúlt tovatűnt isteneinek nyomait titokzatos babonákban megőrző székely Olümpusz hérosza, aki időnként alászáll az emberek világába, hogy újra és újra megbizonyosodjék a hétköznapi emberi létre való alkalmatlanságáról? Esetleg a „hiányzó láncszem” az ősi vadon természeti törvények uralta vademberei és a némi eufemizmussal civilizáltnak nevezett társadalom között? A székely Jeti, akit nyápic turistacsoportok „helyi látványosságnak” tartanak és akként kezelnek (le), nyilván csak addig, míg meg nem győződnek rettentő testi erejéről? Vagy havasi magányában a maga furcsa szokásaival, életszeretetével, nagy szívével, a tréfálkozásra való örökös hajlamával, ugyanakkor tragédiákkal lépten-nyomon átitatott életével a székely sors metaforája? Esetleg egy lépéssel tovább lépve, amiként Csiki László írja róla egy helyütt: szimbóluma valaminek, ami maga is szimbólum?

Bárhogy is van, igen különleges lény, aki megtestesíti és képviseli mindazt, amit az átlagember a székely talpraesettségről, furfangról, mentalitásról és attitűdről gondol, anélkül persze, hogy ez teljes mértékben lefedné mindazt, amit egy esetleges jellemrajz a székelységről megállapíthatna. Nyirő gondoskodik is arról, hogy árnyalja a képet, mert igaz ugyan, hogy Bence szinte minden helyzetből kivágja magát, de szorosan az ő története köré épülnek az öreg Üdő Márton, Tibód Feri, Székely Mózsi, Pottyandi Dávid és a többiek jóval életszagúbb, nem ritkán tragikus történetei, egyrészt mint ellenpon-tok, másrészt mint a székely sors kevésbé meseszerű, valódi dimenziói, amelyek azt jelzik, hogy székely furfang ide vagy oda, az élet buktatói minden korban és mindenkitől megkövetelik az áldozathozatalt. Sokatmondó, hogy az Isten szabad ege alatt magára hagyatott kis közösség Istenen kívül senkiben sem bízhat, és ha a hit a legfontosabb kérdésekben megtartó erőnek bizonyul is, a háttérben az emberi nemtörődömség, rosszindulat bőven szedi áldozatait, melyeknek tragikuma szükségtelenségükben rejlik. Ha Uz Bence havasán valaki megbetegedik, vagy önmagától meggyógyul, vagy halálra van ítélve (gyógyszer, orvos közel-távol nincs a láthatáron), ha leég a búzaföld, a falu, csakis az elvándorlás, a messzi földön való gürcölés segíthet. És bár Bencének megadatik, hogy revansot vegyen az ő helyzetében teljességgel szükségtelen és igazságtalan nyelvvizsgáért, ebben hallgatólagosan az is benne van, hogy több tízezer sorstársának viszont nem. Isten ha segít, nem ebben a dimenzióban segít, az államhatalom pedig kizárólag a számonkérésre, tiltásra, retorzióra van berendezkedve, kötelességeiről nem látszik tudomást venni. Exponensei csupán előjogaikat kívánják gyakorolni, ámde e jellemhibájuk szükségszerűen olyan emberi gyengeségeket takar, amelyeket Bencének nem esik nehezére kihasználni és a maga javára fordítani. A román hatalommal vívott jelképes harcában Bence egyfajta Rózsa Sándorként, Robin Hoodként áll bosszút a népén esett sérelmek miatt. Tőlük eltérően azonban messze túllép a „népi hős”, a „szegények jótevője” zsáner keretein, helye inkább az öntörvényű héroszok világában keresendő. Merthogy Bence nem csupán ember. Bence valójában a havas, az őstermészet egy megelevenedett darabkája, akiben a jó és a rossz, a könyörületes irgalom és a gyilkolás ösztöne, az állatok romlatlansága és a szenvedélyek gyötörte ember aljas tettekre való hajlama egyaránt jelen van. Kivételes emberi nagyságát, amely a mitológiák héroszainak a soraiba emeli őt, az adja, hogy az erény végül minden esetben győzedelmeskedik az emberi lélek sötét oldala fölött. Talán ez a már-már ijesztő nagyság is az oka annak, hogy nem tudjuk annyira megszeretni és szívünkbe zárni, mint a havas „túloldalán” pásztorkodó Szakállas Ábelt, a zsenge legénykét, aki saját erejéből, saját eszének és leleményességének köszönhetően, bármiféle mitikus háttér és segédlet nélkül járja végig a maga végső igazságig vezető göröngyös útját.

Emitt, Uz Bence és társai egy olyan világban élnek, amelyben az emberek lépteit részben a keresztény hit, részben pedig ősi babonák, hiedelmek kalauzolják, meglepő módon: szerves egységben. Ebben a világban az állatok egyenrangú társai az embernek, s ha megmérettetésre kerülnek, nem ez utóbbiak kerülnek ki győztesen a próbatételből. (Lásd a XII. fejezetet, amelyben Emre Julis életének megmentése végett Bence egyfajta cirkuszi mutatvánnyal próbál pénzt szerezni a városban, amiért kis híján a saját és állatai életével fizet.) A havas messzire kiemelkedik, nemcsak fizikai, de erkölcsi értelemben is abból a térből, amelyben a romlott emberi társadalom napi gondoktól terhes hétköznapjait éli, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének meg a maga precíz törvényei, tabui, amelyeket büntetlenül megsérteni nem lehet. Ezt maga Bence is a bőrén tapasztalhatja, amikor esztelen fapusztítással próbál jövedelemhez jutni. És a csodálatos az egészben nem az, hogy a retorzió késedelem nélkül érkezik, hanem az, hogy Bence rögvest felismeri az ok-okozati összefüggéseket.

Ha valakinek nem sikerült a szívébe zárnia Uz Bencét, annak számos magyarázata lehet, ha azonban igen, annak egyik nyomós oka mindenképp az, hogy Bence életfilozófiája és tettei mindvégig teljes összhangot mutatnak nemcsak egymással, hanem főként az ó- és újszövetségi tanítások legfontosabbikával: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. S ha lehet – üzeni Bence számunkra példamutatóan – még jobban.

(Marosi Ildikó írja Uz Bence esetei című könyvében, hogy Nyirő Uz Bencéjének modellje valószínűleg a székelyvarsági Pál Sári Dénes [1882-1962] volt, aki egyfajta ezermesterként a vadőr, utász, útkarbantartó, halász, vadász, madarász, illetve szabómester foglalkozásokban egyaránt otthonosan mozgott, télen-nyáron mezítláb járt, s Varság legnagyobb nevettetőjeként tartották számon. A tévé-szerkesztő Marosi Péter 2002-ben erről az „oknyomozásról” Úz Bence nyomában Székelyvarságon címmel televíziós dokumentumfilmet készített.

A műből 1938-ban, Jávor Pállal a főszerepben, játékfilm készült, napjainkban pedig egy hargitafürdői menedékház is őrzi az emlékét.)