Bartók emberi és zenei lénye nem sötét és nem fényből szőtt sugárzás, hanem mindkettő együtt és egyszerre. Tehát Bartók nem romantikus és nem klasszikus, hanem mindkettőnek a szintézise. Szereti körbezárni harmóniáit (alfa-akkordok) – velük száll a tudattalan „lenti” világába: személye és zenéje egyaránt Orfeusz alászállása az ösztönök világába. Szeret Dantéval felemelkedni a legmagasabb szférákba a fény nyílegyenes ösvényein, szereti fénysugárrá alakítani dallamainak ezüst útvonalát. Bartók világa a dantei Inferno és Paradiso közé kifeszülő koncentrikus körök nyílegyenes emelkedése vagy alázuhanása. Bejárja az emberi lélek tudattalanának útvesztőit, hogy az emberi szellem magasságába emelkedhessék. Lemegy a Pokolba Eurüdikéért. Ennek az útnak állomásai a korai zongoradarab sorozatok leányi arcképei; alapmotívumok, amelyek egyetlen őssejtre vezethetők vissza: egy felfelé haladó akkordkibontásra, amely kezdetben dúr-akkord nagy szeptimmel, majd mollakkorddá sötétül, de megőrzi fájdalmas hangközét: a nagy szeptimet, amelyet már készül képzeletben szűkített oktávvá alakítani, körré zárni. Hogy végülis a Csodálatos mandarin leány-motívumában alfa akkorddá zárjon, a tudattalan ösztönvilágának Infernójában. Megküzdött végre a leányi-arcképpel, saját animájával és ennek zenei projekciójával. Akárcsak Orfeusz, Bartók is elment az ösztönök világába lelkének nőalakjáért, az Ő Eurüdikéjéért. Megtalálta a három nagy színpadi műben, és miután végigjárta, harcolta ezt a pokoljárást, visszatért az életbe. Nem nézett vissza, hogy követi e őt ez a csodálatos nőalak, aki a férfi lelkének megszemélyesítője. Hite volt, hogy követi őt visszaútján. Ezért van, hogy a Csodálatos mandarin után soha többé nem néz vissza erre a leányi-arckép motívumra, ezt a lényt „beépítette” zenei világába. A Kékszakállú-ban kettős tükrözésbe helyezi az animaprojekciót. Kékszakállúnak Judit az animája, Juditnak Kékszakállú az animusza. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Judit az erősebb, a meghatározó személyiség, és nem ő az áldozat. A Fából faragott királyfiban bejön még egy eleme a tudattalannak: a királyfi „árnyékembere” a fabáb. A királyfi harcol a királykisasszonyért, saját anima-projekciójáért. Hatalmas küzdelem kezdődik, kétfrontos háború dúl benne az „egymásratalált” animafigura és az árnyékember között: orgiává fajuló páros táncban küzd egymással a királyfi tudattalanának ez a két megszemélyesített alakja. Soha ennyi leányi-akkordmotívum nem kerül együvé, mint éppen ezekben a küzdelmes zenei jelenetekben. Elég kinyitnunk Lendvai Ernő fantasztikus elemzését erről a műről, hogy meggyőződjünk, milyen alkotói tudatossággal viszi végig Bartók ezt a Jung-i pszichoanalízist. És még hátra van a Csodálatos mandarin zenéje: a megtalált anima, a disz-beta akkordképlet küzd meg a Jung által ősvalónk-nak elnevezett tudattalan részünkkel. Marie-Luise von Franz, a jungi pszichoanalízis egyik reprezentáns követőjének tanulmányából idézek: „Ha az egyénnek sikerült komoly és hosszas küzdelem után megoldást találni az anima (vagy animus) problémájára – amelynek eredményeként többé már nem csak részlegesen azonosul vele –, a tudattalan újra megváltoztatja domináns karakterét, és olyan új, szimbolikus formában jelenik meg, amely az ŐSVALÓNKAT, a psziché legbensőbb magját reprezentálja. A nők álmaiban ezt a központot általában egy felsőbbrendű női alak, egy papnő vagy varázslónő, földanya, vagy a természet, illetve a szerelem istennője testesíti meg. Férfiak esetében beavatást végző vagy védelmező (indiai guru) férfialakként, bölcs öregemberként, a természet szellemeként stb. jelenik meg. (...) Mi több, gyakran olyan formában jelenik meg, amely egy sajátos, egyetemes jelenetre figyelmeztet, vagyis olyan gigantikus, szimbolikus emberi lény formájában mutatkozik meg, aki felöleli és magába foglalja az egész kozmoszt. (...) Nem csoda tehát, hogy a Kozmikus Ember figurája oly sok mítoszban és vallásos tanításban megjelenik.” Lengyel Menyhért librettójának CSODÁLATOS MANDARINJA ilyen Kozmikus Ember. Álmainkban, a művészet ÁLMAIBAN ez az emberi alak lehet öreg, fiatal, vagy egy fantasztikus kozmikus alak. Bartók és Lengyel Menyhért művében ez az öreg gavallér, utána az „ifjú alakjában és végül a mandarin kozmikus lényében ölt testet. A mű tökéletes jungi álomfejtés, azaz pszichoanalízis.