Valamiért nagyon kísért egy régi, jelentéktelen történet. Marosvásárhelyen vendégszerepelt színházunk, mi hárman, ifjú kolozsvári színészek, a rossz idő ellenére kimentünk a strandra. Csupán mi voltunk: a víz a bazinban alig hullámzott, a fel-felerősödő szellő hol erősebben, hol gyengébben simogatta felszínét. És a startkövek felett ott magasodott betonszürkén a trambulin. Lehetett vagy 5 méter magas. Egyikünk hirtelen megszólalt:

– Ki mer leugrani onnan?

Hallgattunk mind a hárman. Majd a legfiatalabb kollégám, anélkül, hogy egy szót szólt, felmászott a kékszínű vascsövekből összehegesztett fémlétrán a trambulin tetejére. Lenézett. Láttuk, fél.

– Innen sokkal magasabb, mint lentről – kiáltotta.

Kollegám kajánul megszólalt:

– Van két söröd, ha leugrasz.

A trambulinon álló fiatal színész nézte a vizet, majd behunyta a szemét, és hirtelen elhatározással – ugrott. Nagyot csobbant a víz, bugyogott-örvénylett. Majd megjelent a kollégánk feje: boldog-büszkén tempózott a part felé.

– Van két söröm – mondta ragyogó arccal.

Mi hallgattunk. Idősebb társunk hirtelen felállt és besétált a medencébe. Tempózott nyugodtan.

– Lám, én is ugyanoda kerültem, kevesebb csobbanással – humorizált.

Én hallgattam. Majd lassan, minden önreklámozást kerülve, mintha csak éppen az építmény iránt érdeklődnék, a trambulinhoz sétáltam, felmentem a lépcsőkön, ki a tetőre.

Félelmes látvány volt onnan fentről a medence: kis téglalap alakú idommá zsugorodott. Szédültem. Megkapaszkodtam a vaskorlátba és néztem lefelé. Éreztem, tudtam, hogy le kell ugornom. Most vagy soha.

A két kollegám figyelt: aki leugrott, nyugodtan nézett felfelé. Majd hanyatt vágta magát a nyirkos-hűvös fűben, szétvetette karjait, lábait. Mintha mosolygott volna, úgy tűnt onnan, a félelmetes magasból.

Másik kollégám, aki baromságnak tartott mindenféle strandi ugrabugrálást, felszólt:

– Gyere inkább le, van lépcső, azon is be lehet jönni a vízbe.

Felnéztem a felhős égre, le a bazinba. Közeledett az eső. Lassan hátrálva lemásztam a trambulinról. Majd beugrottam a partról a vízbe.

Sok évtized telt el azóta, mióta három fiatal színész előadás előtt fürdött egyet a marosvásárhelyi strandon. Egyikük, aki leugrott, repatriált. Búcsút mondott időben a „nagy kompromisszumok“ rendszerének. A másik itt helyben, átlavírozta ügyesen, élelmesen a pályát – „fenn maradt“ – és ez sem kevés egy művészpályán.

Én pedig? Eltelt valahogy az életem, anélkül, hogy észrevettem volna, nagy és kis álmok, soha be nem teljesült álmodozások, félig-meddig nekifutások, megtorpanások váltakozásában. Egyik vasárnap, immár nyugdíjasként, Kolozsvár fedett uszodája mellett sétáltam a feleségemmel. Váratlanul megszólaltam:

– Le kellett volna ugorni, akkor kellett volna leugrani a trambulinról...

– Miféle ugrásról beszélsz? – kérdezte nejem annyira mérsékelt érdeklődéssel, hogy nem is láttam értelmét a válaszadásnak.

És tovább folytattuk utunkat egymás mellett, némán, békésen, mondhatnám úgy is: immár a beletörődések zökkenőmentes, jól kitaposott, veszélytelen ösvényén.