Kiűzetés vagy
inkább önpusztítás?
„Csak még egy percet, egy napot,
egy évet”
(Shakespeare)
Sárvízbe szédülők,
unják jódolgukat
az Édenkert lakói.
Bár lelkizik az Úr, ugat
eleget; küld is rájuk
villámot s viharfelleget. –
„Tűzhelyeteken, hagytam:
süljenek eszmék s egyebek!”
A mindenség homokján
kockázatos ügyek;
ki ruházkodás s lakható
után szimatol és üget,
az csók helyett csupán csömörrel,
dal híján számlákkal üzen.
Az utánpótlás kipipálva,
anyaszív s -méh kihűlt üzem.
Agyukban minden terv halott,
mint szarkofágban múmia
(a férfi rég megtört gerinc;
a nő lángnyelvű fúria).
„Lepárolt cefre! Minek a
múlt?” – fortyog magában a nő –
a férfi /z/űrben tántorog,
s szakálla időnként kinő.
Én és a fúriák
A test tündökléseit fölidéző
improvizációk. Vagy csak epe-
ömlésre ingerlő, mindig a végső
vacsorát bezabáló társaság.
Kopár reggelek, asztalterítékek –
s ímhol, étek helyett, a fúriák.
Orrom hortyog kimerítően
ismétlődő álmaimban, mint orgona
fújtatok; csak fiam fortissimo-
köhögése s az elnémult anyai szó.
Lecövekeltem, nincs hova
tovább.
Gyászos évek után
nem újul meg már a világ.
A kétely húrján rég elkoptatott
zenei hangsorok kopognak
(vagy talán csak egy kémény-
seprőruhás szélhámos – rosszabb
nem jöhet, a nyílt terrorélmény
is elmaradt, a demokrácia
diszkrétebben „súg be” vagy provokál;
egy-egy alattomosan kezelt kérvény).
Kutatni: kinek őse vagy atyafia?
Alkalmi álarcos nép, ingyenes
farsangi bohóckodásnak mindig bedől.
A világ pusztulása végleges –
ki képes visszafordítani a
romlás, a kéjes erőszak elől?
(Vakütések, törés, zúzódások közt
mit követhetek még a kezedet
fogva? A kormon, füstön, öldökléseken
élesen átütő márványerezetet.)
Aki egyszer kiment
divatból. Ámor
Bizony oktalanság: szerelemre vágyik (!)
kölyöknevetéssel sodródva az ágyig –
mi az, hogy takaró? minek a díszpárna?
Egy avantgárd csók a mellét eltalálja,
szabálytalan ritmus két szabályos
combon,
lapockáján végig, majd a járomcsonton;
lábujjak hegyéig hihetetlen játszma,
mintegy álomvízből – mélyből
kihalássza:
egy törékeny nádszál (?), féltőn,
félve nyúlna
utána, különben könnyen visszahullna –
(el ne tűnjék, jaj, egy képzelt
vízözönben!)
„Szabadversbe” kezd hát –
szembogara könnyben –;
rejtőzködjék, balgán, más, aki a régi
mesterek szonettbe zárt titkait védi.
Az ő sejtjeiben kibogozhatatlan
csomók; selyembilincs, alvilági napban
fémesen feszülő, görcsös, láthatatlan
izomrostkötél – s lent: feneketlen katlan.
Közben jönnek-mennek, űrből
a közértbe,
gátlástalan gőggel, a képernyőfényre
reklám-gesztusokkal és perverz
vigyorral
reagáló csürhe – „Imádlak!”
vagy bordal
sehol ezeknél már (mint
valami szekta!) –
Oktalanság lenne bár egy pisla gyertya-
világánál lesni (vagy mégse?) s kivárni,
hogy a természetes öl, ölelés, bármi
póztalanul, rángás nélkül visszatérjen.
(Mint a kis idétlen szeplős* idejében.)
*Ámor
Internetes üzenetek
„nem találok szavakat magamra”
József Attila
A vers mint démon szörnyeteg
vagy szívdafogad-átok
– mit testálok ma rátok?
(bezsongni késő már
halotti bűz) –
egy kackiás mókusfarok
hiába derűlátó
(vagy csak a hús: a hűs
lágyékon lógó dákó)
„magamat szeretem
s nyalom csak!” –
Balassi-nótának is avult
monoton
egy ifjú poéta csüng (roskadt
báb) világirodalmi
szögesdrótokon
bevérzett
vagy csak bevégzett
talány
mielőtt elkezdődött volna
egyáltalán
a „tokba-bújt”
kőkőkorszakbeli példány
fülén-farkán koton
(kizárt dolog hogy velem ez rokon).
A halálugrás-mítosz
Gyönyör-fejese esztelen! –
emlékhalacskák teste lenn
száll, lubickolva, fesztelen.
Tánc ez, vagy rémület csupán
csapkodó szélvihar után?
(Halott fürj úszik el sután.)
Sípol a tüdő s hasogat
a sípcsontvelő – („ne sokat!
még nem te vagy az áldozat”).
Ha összekoccan a foga:
lúdbőrözve (bár van oka)
meg ne nevezze, jaj, soha!
(2009-2011)
