Közhelyszámba menő megállapítás, miszerint a komolyzene iránti általános érdeklődés lanyhulása a hangversenytermek kiüresedéséhez vezet. Ennek ellensúlyozására ma már mindenféle praktikák, trükkök, marketingfogások léteznek, melyekkel a művelődési intézmények vezetői, menedzserei, több-kevesebb sikerrel ugyan, de igyekeznek megállítani, netán visszafordítani a nem kívánatos, negatív jelenséget. Most mégsem erre a kérdéskörre kívánunk reflektálni, hanem sokkal inkább azt keressük: mi lehet az oka annak, hogy a többszöri biztató újrakezdés ellenére is – minduntalan elakad, megreked fejlődésében vagy csupáncsak gyenge „termést” hoz a gondosan elvetett mag, egy olyan gazdag zenei múlttal büszkélkedő város esetében, mint Nagyvárad.
Azzal, hogy a művészetpártolásáról elhíresült váradi püspök, báró Patachich Ádám egy fiatal zeneszerzőt bízott meg egykoron a zenei élet megszervezésével és a püspöki zenekar irányításával, bekapcsolta a török hódoltság alól nemrég felszabadult Váradot a 18. századvégi bécsi klasszicizmus zenei áramába. Ez a fiatal zeneszerző ugyanis Michael Haydn, Joseph Haydn testvéröccse volt, akit néhány éven belül Karl Ditters von Dittersdorf követett a püspöki zenekar élén.
Ilyen előzmények után is több mint száz évet kellett várni „az első filharmoniai hangverseny” megrendezésére, amelyre Nagyváradon a kiegyezés után mintegy két évtizeddel, 1888. január 5-én kerülhetett sor. A helyi sajtóban megjelent hangverseny-beszámolóból ugyanakkor képet alkothatunk a zenei közízlés akkori állapotáról: „Általánosan elterjedt vélemény volt már Nagyváradon, hogy itt gyarló zene viszonyainkon segiteni határos a lehetetlenséggel. Évek óta alig volt alkalom, melyen a zene Muzsájának áldozhattak volna, s ha néha kinálkozott volna is egy-egy hangverseny élvezete, megtört a rendezők igyekezete a publikum közönyösségén, a mely mintegy irtózni látszott a hangversenyek termeitől. Hiába volt minden rábeszélés, kárba veszett minden igyekezet, bármennyire hangoztatták a lapok a hangverseny érdekében reclamjaikat, lett legyen a hangversenyzők neve széles e világon ünnepelve, – nálunk nem termett számukra babér, itt már meggyökeresedve volt az az (sic!) nézet, hogy «ugy sem lesz publikum, minek menjek én?»
Szörnyű vád egy városra, hogy nincs zene intelligens publikuma, de e vádra érettnek látszottunk.”1
„Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba” – tartja a hérakleitoszi bölcsesség. Az újrakezdések tekintetében mégis úgy tűnhet, hogy százhúsz év elteltével a történet önmagát ismétli: az 1949-ben újraszervezett Nagyváradi Állami Filharmónia hat évtizedes működése ismeretében és egy igen tartalmas koncertévad lezárását követően így nyilatkozik a több mint negyven év után nyugdíjba vonuló művészeti titkár, Sándor Dénes: „Nagyon szégyellem magam: annak ellenére, hogy olyan szólistákat és karmestereket hívtunk meg, akik máshol megtöltik a hangversenytermeket, itt maximum háromnegyed ház mutatott érdeklődést irántuk. Noha három felsőfokú zenei intézmény működik Váradon, ez a koncertek látogatottságán nem mutatkozik meg. Így például a Bogányi testvérek marosvásárhelyi fellépése előtt már egy héttel nem lehetett jegyet kapni, nálunk pedig nem telt meg a koncertterem. (…) Noha mi műsorainkat gondosan kiválasztjuk, és európai hírű vendégművészeket és karmestereket hívunk meg. Ugyanúgy a kamarazeneesteken is csekély a létszám, habár a zeneirodalom háromnegyede kamarazenei, és nem zenekari alkotás.”2
(Epilógus)
2007 őszén került sor a Szeghő Péter vezette kolozsvári Új Zene Együttes nagyváradi kortárs zenei koncertjére. „A körülbelül harmincfős közönség tapsa hosszan tartó, mégis kissé visszafogott volt. Érezhető, hogy ennek a műfajnak még nincs igazi hagyománya Váradon.”3
Hol vannak ilyenkor a zene- és hangszertanárok – kérdezhetnénk csalódottan? Mert kinek az érdeklődésére számíthat – adott esetben – egy kortárs zenei est zeneszerzője, előadója vagy szervezője, ha nem egyetemet vagy főiskolát végzett zenei szakemberére?
Jegyzetek
1 Vö.: Sándor Dénes (szerk.): A Nagyváradi Állami Filharmónia jubileumi kiadványa (román nyelven). Nagyvárad, 1999, 9.
2 Tuduka Oszkár: Igényes koncertek, érdektelen közönség. In: Bihari Napló, 2008. július 8.
3 Tóth Gábor: Kortárs zene szakavatott kolozsvári előadókkal. In: Reggeli Újság, 2007. szeptember 20.