Sok-sok évvel ezelőtt történt velem, amikor egyetlen esztendőben egymás után távoztak az élők sorából a két háború közötti korszak nagyjai. Akkor szakadt reám egy olyan érzés, mint amit a fenyő érezhet, amikor lent, a völgyben, az oda érkezett erdőlők fejszecsapásai nyomán egymás után dőlnek ki a hatalmas faóriások, s rajta végigfut a borzongás: egyszer a mi nemzedékünk is az irtás szélére kerül.
Azóta tudom: a Nagy Fejszés nem sorrendben halad, hanem a maga – számunkra ismeretlen – logikája szerint.
Most Páll Lajos került sorra – pedig tíz évvel fiatalabb nálam. Ő megtért az anyaföldbe, szülőfaluja „köves földjé”-be. Én pedig rakosgatom az emlékeimet Róla, közösen megélt éveinkről, évtizedeinkről. Védekezésül a feledés ellen.
A börtönt megelőzőleg nem ismertem. Ott láttam először, 1959. február 9-én, a kolozsvári Katonai Törvényszéken, a Varró János-csoportban, a vádlottak padján, s az alatt a rövid idő alatt, amíg engem tanúként kihallgattak, nem őreá figyeltem. Másnap azonban, újonnan elítélteket és tanúkat, együtt, ugyanabban a dubában szállítottak el Szamosújvárra, s az ottani rend szerint, a karantén-szobában együtt voltunk egy teljes hónapon át. „Bevonulásunkat” a börtön konyháján át, az üstökből kibámuló marhafejek között, ő maga idézte fel néhány éve egy interjúban. A benti hónap eseményeiről azonban kevés szót ejtett. Szamosújvár akkor már túl volt az 1958. július 14-i börtönlázadáson, de még érvényben volt az akkor bevezetett drasztikus fegyelmezés: az ablakokra ráhúzott zsalugáterek miatt még inkább félsötét földszinti szobában nap közben többet hasaltunk „riadókészültség” ürügyén, az ágyak alá húzódva a cellákba berontó smasszerek rúgásai elől, mint amennyit ülhettünk az ágyakon. Az apró vétségek miatti büntetés azonban már váltakozott a szabályzat szerinti 3-5-7 napos zárka és a jófajta bükkfa cseberrudakkal kimért 5-10-25-50 botütés között. Az a zárkatörténet, amelyet az említett interjúban elmesélt, már elválásunk után eshetett meg vele.
Engem akkor első sorban az érdekelt, hogy Varró Jánostól és Lakó Elemértől – másfél év után – végre híreket hallottam családomról: letartóztatás után született fiamról. A három emeletesre felrakott vaságyakban különben kettesével aludtunk – ő Vastag Lajossal, közel az ablakhoz, ami téli időben (február-márciusban), a zsúfoltság miatt állandó ablaknyitvatartási vitáktól is zaklatott szobában nem volt éppen kedvező hely. Ővele kapcsolatban abból az időből nincsenek közvetlen emlékeim.
Aztán egy hónap elteltével szétszórták a karanténban összegyűjtötteket és, bennünket is elválasztottak. Április végén azonban egy bizottság végigjárta a börtönt, munkaképes – amint utólag kiderült: kis büntetéses – rabokat válogattak. Én a hét évemmel, ő a hattal, bekerültünk ebbe a válogatásba, majd először egy hónapig tartó karanténra a hivatalosan „kettes számú épület”-nek nevezett Martinuzzi-kastélyba. A húsz-huszönöt ágyas, boltíves szobákba százasával zsúfoltak be, szét kellett szednünk és kiadogatnunk az ágyakat, azért, hogy a földön, éjszakára, mint a hasáb fák, egymás mellett, nagyjából elférjünk. Persze még így is akadtak, akiknek fekvőhelyén – ha éjszaka fel kellett kelnie – összezártak az alvó szomszédok, minek következtében ott is maradhatott reggelig, ahová indult: a küblinek betett cseber fedelén üldögélve. Ez alatt a hónap alatt azonban csak a helyzetünk volt közös: ő más szobába került, s amikor végre egy éjszaka kitereltek a vasútállomásra és bevagoníroztak, akkor is más vagonba.
1959. május végén indítottak el (a politikaiak kategóriájából első transzportként, mintegy 600-unkat) munkára. Csak menet közben derült ki óráról órára, hogy hová: a lezárt vagonok ablakaiból követtük az útvonalat: a Maros völgyén fel, majd az Olt mentén le a Gyimesekig, onnan át Moldvába, aztán Galacon egy öreg uszályba behajózva, a Dunán Tulceára, majd onnan is tovább, a Duna északi, Chilia-ágán, a Deltába, a peripravai központhoz tartozó Grindre.
Nem részletezem tovább: itt, Grinden, a kukoricakapáláson, majd a Brailai Nagyszigeten, Salcián a gátépítésen és öntözőcsatorna-ásáson, Luciu-Giurgeniben a rizsgyomláláson sem kerültünk igazán össze: a brigádokat különböző kolóniákon más-más logika szerint állították össze: Grinden a büntetés évei szerint, Luciu-Giurgeniben például nevünk ABC-rendjében, így nem kerültünk egy brigádba. A napi megerőltető munka után pedig az embernek csak arra maradt energiája, hogy legfeljebb a legközelebbiekkel tartsa a kapcsolatot.
Azt, hogy egymással oly közeli viszonyba kerültünk, igazából az 1960 őszén a grădinai munkatáborban szerzett hastífusznak köszönhetjük. Rajtam néhány nappal hamarabb tört ki a magas láz, s így először én tettem meg azt az utat, amelynek emlékeit ő is felidézi, a konstancai civil kórházig, de nemsokára megérkezett ő is, s ettől kezdve, szabadulásáig, csak rövid időkre szakadtunk el egymástól.
A „rend” szerint a gyógyultnak nyilvánított beteget három láztalan hét után visszaindították a rabvilágba. De nem a régi munkahelyünkre: egy kisebb kolónián, Stoeneşti-en alakítottak ki tífuszos karantént, s ide hordták össze a különböző munkatelepekről azokat is, akik korábban tífuszosok voltak, tehát bacilushordozók lehettek. Amikor mi, néhány nappal karácsony előtt megérkeztünk, még alig voltunk néhány tucatnyian, csak itt-ott voltak elfoglalt ágyak a korábban juh-akolnak szolgáló barakkban, az általános „helyszűke” miatt itt is három emeletre felrakva. Korábbi tapasztalat alapján egy legfelső kettős ágyat választottunk, mivel abból a kicsi melegből, amit a kukoricakóréval „fűtött” cserépkályha magából kiadott, a fent „lakóknak” jutott a legtöbb. Csakhogy a barakk kátránypapírral volt födve, az meg a széltől eléggé megtépázottan, nemigen védett meg az esőtől, amely – a felső gerendákat „szigetelő” tapasztás sarával együtt – természetesen a felső ágyakban lakók nyakába csurgott-potyogott. Nem tehettünk mást, mint hogy a lepedőket nem magunk alá terítve, hanem a fejünk fölött kifeszített sátor formájában hasznosítottuk, a lepedővászon szálain ugyanis szépen leszivárgott a sáros lé.
A nyomorúságos körülmények ellenére Stoeneşti is egyfajta oázisnak számított a munkatelepektől hemzsegő Brailai Nagyszigeten, ugyanis „betegségünkre való tekintettel” itt nem volt kötelező dolgozni, a kolóniához tartozó földeken elvégzendő kevés munkára pedig mindig akadt – a „dolgozó ételporció” kedvéért – önként jelentkező. Így aztán bennünket békén hagytak: élhettünk, a börtöncellánál sokkal kedvezőbb körülmények között, át-átszökve az átellenben lévő másik barakkba, hallgathattuk Erdő János teológiai professzor vagy a szász írócsoportban elítélt Georg Scherg előadásait, olvashattuk a szegényes kolóniakönyvtárból kikölcsönözhető (persze román nyelvű) könyveket, közöttük az Iliászt és az Odüsszeiát, Molière-t, Martin Andersen Nexőt. Délutánonként pedig, amikor – esti számlálás előtt – hivatalosan is kijöhettünk a barakkunkból, összeülhettünk, oszthattuk a magunk és a világ sorát.
Páll Lajost, a költőt itt ismertem meg valójában. Baráti körben szívesen mondta a verseit régieket is, újakat is, azon a kissé dünnyögő, bajusz alá mondikáló hangon, amely már magában is sajátos hangulatot kölcsönzött a verseknek. Megelevenedett bennük az elhagyott künti világ, a korondi táj és sors, az újakban pedig egy-egy villanásnyira mindaz, amiben éltünk. Szabadulása után, az 1970-ben megjelent Forrás-kötetétől kezdve kiadott köteteit olvasva, ma is ezen a hangon hallom őket. Régieket is, amelyeket, az emlékezőtehetség fenntartása érdekében is, sokszor elismételt, s újakat, a börtönben születetteket, amelyekből néhányat egykori sorstársunk, Nagy Benedek a temetésén is felolvasott.
Tikkad a kiszáradt Dobrudzsa,/ árnyékán biceg a laboda,/ szelet fog vértelen karokkal,/ rápattan/ s dünnyögve elnyargal // Hökken a sorsán a kapanyél,/ émetten vérzik föl a tenyér,/ s hol az új csillaga szétnyílik,/ vörös folt gondjában barnállik./ Nád-zászlók bólintnak: vezér jön:/ ingó súly, varjú-vén a rögön,/ bogár-nyár iramlik előle,/ csőr-öllel halálra ölelne./ Kedvemre szívódik a homok,/ gond-kőből szobrocskát faragok,/ rászólnék tűz szóval: / – Hát beszélj!/ Fogam közt homok a szenvedély.// Sorsára kúszik a komlóhegy,/ fogoly vagy foglya van – egyre megy./ Égre rügy-kés emel s belevág,/ csupa tűz-komló lett a világ.
Vagy: Szajha a hold,/ kujon a föld,/ sárgul az utód,/ kékül az előd, / jajdul érettem tétova hangya!/ Vesztett lobogók tépett szalagja/ miért vagyok?/ Sárgul az utad, / kékülő előd,/ agyamból vékával lopják a velőt/ a szemetek előtt.
Vagy: A számban/ csak sár van,/gyilok,/ s ha köpök,/ mindegy, hogy kit szidok./ Itt már a vég/ nem elég ok/ a létért,/egyszer arcomhoz álomsötét kéz ért,/ s azóta vért, jaj vért adok/ minden hangyaszemnyi fényért.
Vagy: Fáztunk,/ az éhség s a fagy egymáshoz űzött,/ kihűlt szótagok kószálták az eget,/ körül álmatag mammutok vonultak délre,/ s a sóhajok sírján az elmén esteledett…
Egyik börtönben született versébe annak a szappannak a története is belekerült, amelyet én kaptam egy hazai csomagban, s amely számomra az elvesztett családot, az otthont, mindnyájunk számára pedig a szabad világot jelentette.
Ebben az évben már életjelt is adhattunk magunkról hozzátartozóinknak: írhattunk haza. Stoeneşti-ből, egyetlenegyszer, amikor a kijáró brigád egy tarlótüzet civileket is megszégyenítő maga-bevetéssel eloltott, s ezért az egész kolóniát „megjutalmazták”. A haza küldhető híradás is sokat jelentett, pedig a kiosztott – majd utána megcenzúrázott – levelezőlapon csak annyit írhattunk, hogy „kérek egy 5 kilós csomagot a következő (egyébként előírt) tartalommal”, de ebben az „előírt tartalom”-ban benne volt 400 db cigaretta, ami óriási kincs volt a mi világunkban: valuta, amellyel bármit meg lehetett vásárolni. Akkor kezdtem én is cigarettázni, s Lajos vitt rá a „bűnre”. Egyszer azt mondta: ülj ki te is a barakk elé esti számlálás előtt, s szívj el egy-egy cigarettát, ebből aztán tudják, hogy „neked is jár” a baráti körhöz tartozó és dolgozó boldog csomagtulajdonosok által a nemdolgozóknak osztogatott 10-20 cigaretta – aztán a többit majd elszívom én. Így is történt: a napi egy-két cigarettához (akkor is, amikor már nem kellett „leadnom” Lajosnak a többletet) szabadulásunk után is évtizedekig tartottam magamat.
1961 őszén aztán visszavittek Szamos-újvárra, s itt, néhány hónap múlva, 1962 legelején, kijutottunk a bútorgyárba – mindketten a fényezőbe. Ez már az enyhülés időszaka volt: a börtönkörülmények lényegesen megjavultak, a bánásmód is szelídült, csomagot is rendszeresen kaptunk, csak az kellett hozzá, hogy a csoport ráhajtson és meglegyen a normánk. Újra egymás mellett volt az ágyunk a Martinuzzi kastély egyik emeleti szobájában (mellettünk, harmadiknak Böjte Sanyika lakott, a ma már világszerte ismert Böjte Atya édesapja), egymás melletti asztalnál fényeztünk a kastély csodálatos földszinti lovagtermében. Szabadidőben folytatódtak a versmondások, a jövőről való tervezgetések. A jövő különben akkoriban már látóközelbe került, s nem csak azért, mert lassan lemorzsolódóban voltak az éveink. A kastély egykori kápolnájában elhelyezett könyvtárból nem csak könyveket lehetett kölcsönözni (egy Grigorescu-monográfiájáról ismert bukaresti művészettörténész volt a könyvtáros), hanem ott néhány napilapot is olvasni lehetett (persze elsősorban a központi pártlapot, a Scînteiát). Kisebb csoportokban időnként el-eltűntek rabtársaink: nyílt titok volt, hogy valamiféle külön kegyelmi rendeletekkel szabadon bocsátották őket.
Aztán egy reggel, a gyárba indulást megelőző számlálásnál, Lajost, majd Böjte Sanyikát is kiszólították. El sem búcsúzhattunk. A hat esztendőből, amit reá sóztak, akkor már alig egy év lett volna hátra.
1964. március 9-én nekem is lejárt a hét esztendőm. Amikor hazajöttem, akkor tudtam meg, hogy mindkettőjük felkereste a családomat, s a feleségemnek kíméletes részletességgel beszámolt rólam. Előzetes egyeztetés után Böjte Sanyika tanította ki a feleségemet, miképpen lehet a csomagba levelet elrejteni.
Aztán, közel másfél év múlva, újra találkoztunk. Akkor Lajos már szabadon mozgó polgár volt, s mivel a főiskolára, tanulmányainak folytatására nem vették vissza, édesapja műhelyében fazakalt, aztán a korondi mintákat-formákat egyéni elgondolások szerint módosítva készült tányérokat, bokályokat, tálakat hordta eladni, többek között Kolozsvárra is. Néhányszor nálunk is aludt, bár később Pata utcai egyszoba-konyhás lakásunknál kevésbé szűk szálláslehetősége akadt – akkor már nem csak cserepei, hanem mappákban magával hozott festményei számára is. Utána, egy időre öccsét, Antit örököltük meg, szállóvendégként.
A főiskolai visszautasításból levonta a konzekvenciát: otthon maradt, Korondon, s ott épített házat (egy alkalommal, véletlenül épp, a szükséges pillanatban pottyanva be hozzá, magam is segítettem építőanyagot hordani); ott teremtett családot, s festőként, költőként – a maga ura és maga szolgájaként – egy világot, amellyel szülőfaluja, mint a székely táj egy jellegzetes darabja, a székely ember, mint Tompa László Lófürösztése hőseinek megannyi méltó párja, az egyetemes magyar irodalom és művészet megbecsült részévé vált.
Ország-világjáró útjai során még sokszor találkoztunk. Énnekem is sikerült olykor megszakítanom az utamat Udvarhely felé menet – sajnos nem annyiszor, ahányszor szerettem volna. De egymáshoz tartozásunk nem a test szerinti találkozásokon múlt – vannak barátaim, akiket ha hónapokig, évekig nem látok, az sem változtat összetartozásunkon. Ahogy a tényleges együttlét idején, úgy azóta is „félszavakból megértettük egymást”.
És ezen az összetartozáson test szerinti eltávozása sem változtat.
Most itt állok, a Nagy Fejszés által kitermelésre kijelölt erdő-parcella szélén. S a veszteség fájdalma elegyedik a sok-sok emlékkel, amelyeket egy igaz ember, igaz művész, igaz barát kapcsán őrzök.
Időm végezetéig.
