Kevesen tudják ma már, hogy a két világháború közötti időszak leghosszabb életű szépirodalmi és művészeti képes folyóirata 1934-től Gy. Szabó Béla pásztortüzet ábrázoló szimbolikus fametszetével jelent meg. Kismonográfiájában Murádin Jenő művészettörténész feljegyezte, hogy a neves fametsző – bár nem volt alkalmazott munkatársa a Pásztortűznek – naponta bejárt a Minerva nyomda emeleti traktusában levő (műteremként használt) irodájába, ahonnan rálátása nyílt a közeli Tűzoltótoronyra. Gy. Szabó tanúsága szerint a főszerkesztő és laptulajdonos Reményik Sándor elmenőben rendszerint ekképpen szólt vissza munkatársainak: „A Tüzet ne hagyjátok!” A százöt éve született Dsida Jenő akkor a Pásztortűz társszerkesztője volt.
Az újságíró és szerkesztő Dsida 1930 és 1935 között egyidejűleg három lapnak dolgozott: belső munkatársa volt a Pásztortűznek és a Keleti Újságnak, kolozsvári tudósítója/riportere a nagy-váradi Erdélyi Lapoknak. Megélhetési kényszerből (gazdasági válság volt akkor is) – és hivatástudatból. Tette mindezt – súlyos betegen, vele született szívbajával küszködve. Aki húsz évvel a kiadvány megjelenése után olvassa el (vagy: újra) Marosi Ildikó körültekintő és gaz-dag háttéranyaggal kísért válogatását (Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák és levelek. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 1992.), annak nem marad kétsége afelől, hogy Dsida Jenő a kulturált újságírás és az ízléses lapszerkesztés igényszintjét hagyományozta ránk. Pontosabban: ezt is. Ezeken az írásokon ma sem érződik az újságírói rutin. Nyelvezetük épp olyan áttetszően pontos és érzékletes, akárcsak a költészetéé. Bármiről ír, a provincializmus távlattalanságát igyekszik meghaladni. A szépírók közül talán csak Kosztolányi tudta úgy szeretni – és művelni! – az újságírói műfajokat, mint Dsida.
Első alkalommal mindössze tíz hónapig tudta elviselni a rá váró megpróbáltatásokat – 1927 decemberétől 1928 októberéig. Amikor is orvosi tanácsra egyéves fizetés nélküli szabadságot vesz ki. (Házitanítói megbízatást vállalt – 1928. október 1. és 1929. július 31. kö-zött – Abafáján báró Huszár László földbirtokos családjánál.) Döntését legalább három tényező indokolta: 1) Az idegroncsoló szerkesztői munkába hamar belefáradt. 2) Joghallgató volt, szeretett volna készülni a szigorlatokra. 3) A lapnál szellemi közegellenállásba ütközött. Mindez kiderül a Kacsó Sándornak 1929. január 15-én Abafájáról írt leveléből is: „Egy éven át szerkesztettem a Pásztortüzet, az ott dúló bal- és jobboldali harcok azonban valósággal két malomkő közé szorítottak. Rettenetesen sokat verekedtem, s mert sajnos túlságosan szenzibilis vagyok, valósággal a hányásig undorodva menekültem onnan. Egyévi szabadságot kértem és kaptam a laptól (azt hiszem, igen szívesen megadták azért az élvezetért, hogy ne lássanak, no meg erre az időre fizetést se kértem. Finta Zoltán kollega vette át most a Pásztortüzet, de meg vagyok győződve, hogy Gyallay úrék benne törököt fogtak.” (Dsida Jenő levele Kacsó Sándornak. In: Tükör előtt. In memoriam Dsida Jenő. Szerk. Pomogáts Béla. Nap Kiadó, Bp., 1998. 27.)
A mindig érzékletesen fogalmazó Ruffy Péter – aki a harmincas évek első felében az Erdélyi Lapoknál dolgozott, és akit ámulatba ejtett Dsida csiszolt nyelve, stílusművészete, gondolatgazdagsága, verseinek virtuozitása – nekrológjában azt írta, hogy a helikonista író „tíz éven át szerkesztette a Pásztortűzet”. Ez tényszerűen nyilván nem állja meg a helyét, csak abban az értelemben, ami 1937. május 17-én – a költő születésnapján – a Keleti Újság szerkesztőségében Dsidától elhangzott: „Már nem élek sokáig... Időm lejárt. Elmegyek, mert hat-van évet éltem harminc év alatt.”
A lapindítás hetvenedik évfordulóján a budapesti Hitel szerkesztője arra kért: villantsam fel a hamu alatt parázsló Pásztortűz arculatát. Értékőrző családi lap címmel megjelent írásom valójában nem több sajtótörténeti betájolásnál. Mégis örülök ennek a felkérésnek, mert – az Erdélyi Helikon, a Korunk, a Magyar Kisebbség, az Erdélyi Fiatalok, a Hitel, a Termés mellett – így ez a kiadvány is bekerült látókörömbe. Egyetemi sajtótörténeti előadásaimban ugyanis a Pásztortűz előzményének, Sütő-Nagy László 1915-ben indított színvonalas Erdélyi Szemléjének a továbbélésével szemléltethettem – egyebek mellett – a többségi helyzetben kiépült erdélyi magyar sajtó Trianon utáni szerkezet- és funkcióváltását. Az első világháborús kataklizmát túlélő lap – a Kiáltó szóval egy időben és annak építő szellemében – azzal a célkitűzéssel vált Pásztortűzzé 1921-ben Reményik Sándor szerkesztésében, hogy az Erdélyből kitiltott Nyugat szerepét is betölthesse. Azzal a reménnyel, hogy a vajúdó erdélyi magyar irodalom rangos fórumává váljék. Jól tudjuk: erre a szerepre az idő az Erdélyi Helikont érlelte ki. Ami korántsem jelenti azt, hogy a Pásztortűz elvetélt szellemi magzata lett volna ama korszak vajúdásainak.
Tények garmadájával igazolható, hogy Pásztortűz-szerkesztőként Dsida a „tiszta európai szellem” erdélyi otthonteremtőjének bizonyult. Már az sem volt mindegy, hogy kiktől kért – kapott vagy nem kapott – kéziratot, fotót, grafikát, reprodukciót. Aztán nem csupán a lapközlemények, illetve a folyóirat munkatársaival folytatott levelezések lehetnek irányadóak. A háttérvizsgálatokhoz nélkülözhetetlenek a műfajismereti tankönyvekben járulékos műfajként számon tartott szerkesztői üzenetek is.
Célszerűnek látszott, hogy vizsgálódásainkat ezekkel kezdjük. A feltárt anyag alapján négy kategóriát különböztethetünk meg.
a) Ideológiai-politikai programok és művészeti szempontok
„A Pásztortűz nem pártirodalmi közlöny – olvasható az 1931-es évfolyamban –, nincs sem jobb-, sem baloldali »orientációja«. Egyetlen célja az erdélyi magyarság szolgálata, a legjobbakkal, amit szellemi téren nyújthat.” Egy másik lapszámban pedig ez kelti fel a figyelmünket: „Beküldött novelláiban több a propaganda, mint a művészet. Ha nem is állunk a l’art pour l’art elvének alapján, s nem is zárkózunk el teljesen attól, hogy a hasábjainkon megjelenő szépirodalmi alkotások bizonyos eszmék szolgálatában álljanak, arra a leggondosabban igyekszünk ügyelni, hogy az ilyen írások is bizonyos művészi színvonalat érjenek el. Az ön munkájában propagált eszmék azonban annyira távol állnak gondolkodásunktól, hogy még a legművészibb feltálalásban sem szeretnők azokat olvasóink asztalára tenni.” (Pásztortűz, 1931. 21. 496.)
b) Irodalmi-művészeti tehetséggondozás
Dsidára vallanak az ilyen „diszkrét” szerkesztőségi válaszok is: „költői tehetsége ez idő szerint még csak lappang”. Hogy a mindenkori dilettánsok „agresszivitásának”, „arroganciájának” a leszerelésében mekkora gyakorlatra tett szert, arra briliáns példa lehet a következő – tapintatos, ámde telibe találó – üzenet: „Újabb verseivel sincs szerencséje. Nagyon szeretnők elmagyarázni Önnek, hogy az »alkotás« nem okvetlen kelléke az életnek. Az a lelkesedés, amellyel Ön Baudelaire költészetéről ír, azt bizonyítja, hogy nagy tehetsége van a műélvezetre, s az már intelligenciáról tesz tanúbizonyságot. Higgye el, hogy csak igazán nagy és kivételes tehetségeknek volna szabad tollat fogniuk: igazi műélvezőkre, akik sokat olvasnak, mély esztétikai érzékkel válogatják meg olvasnivalóikat, és gyönyörködnek bennük, sokkal nagyobb szükség van, mint tehetségtelen próbálkozásokra. Az Ön írása pedig nem vall írástehetségre.” (Pásztortűz, 1931. 3. 72.)
c) Műfordítási tanácsok
„Japán versfordításai igen érdekesek, ámbár nyomába sem léphetnek például a Kosztolányi Dezső finom, üde, csipke-aprólékosságú japán fordításainak. […] Milyen nyelvből fordította a küldött kis verseket, mert a japán nyelv ismeretét nem egykönnyen tételezzük fel olyan fiatal hazánkfiától, mint Ön. Ha közlünk a versekből, szeretnők azok pontos forrását megjelölni.” „A műfordítás tökéletességének próbája az, hogy eredeti versként tűnjék fel az átültetett. […] Önnek alaposabban kell tanulmányoznia modern magyar költőink nyelvét, verselését és rímelését, különösen azokét, akik egyúttal legkiválóbb műfordítónk is. Ilyenek pl. Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, stb.”. (Pásztortűz, 1931. 19. 456.)
d) „Öntisztító” nyelvvédelem, kifogástalan önkifejezési elegancia
Nemcsak a Keleti Újságban indított rovatában, Pásztortűzbeli üzeneteiben is hangot adott nyelvi igényességének. „A nyelvhelyesség kérdésében minden logikára, esztétikára, történeti és népnyelvre vagy éppen célszerűségre való hivatkozásnál mérhetetlenül többet jelent egy kis ízlés és – szeretet. Mennyire ügyelünk arra, hogy gyermekeink kifogástalanul öltözködjenek […], de az eszünkbe sem jut, hogy nyelvünk tisztaságára, kifogástalan magyar eleganciájára ügyeljünk. Erről a kérdésről már többször szólottunk…” (Pásztortűz. 1931. 8. 156.)
A legizgalmasabb kérdés kétségtelenül az, hogy milyen irodalmi-művészeti értékközvetítésre vállalkozott a Pásztortűz akkor, amikor Dsida volt a lap „mindenes” szerkesztője. Ez alkalommal mindössze a folyóirat 1928-as és az 1933-as évfolyamait tekintettük át. Mindkét évszám a Pásztortűz-szerkesztő Dsida értékpreferenciáit is jelzi: kiket vállalt fel, kikért küszködött két szerkesztőségi „affér” között? (Vö.: Dávid Gyula: Reményik és Dsida. Székelyföld, 2012. 3. 60–71.)
Nos, 1928-ban hat verset adott közre a lapban Babits Mihály, hármat Bárd Oszkár, kettőt Csuka Zoltán, aztán névsor szerint következett József Attila, Juhász Gyula, Kosztolányi, Maksay Albert, Mécs László, Reményik, Sárközi György, Sík Sándor, Szemlér Ferenc, Szenteleky Kornél, Szentimrei Jenő, Tóth Árpád; 1933-ban: Áprily, Bartalis (2), Csuka Zoltán, Maksay, Mécs, Reményik (5), Sík Sándor, Szemlér (2), Szombati Szabó István (2), Varró Dezső (7). A világirodalmat Goethe, a román költészetet Lucian Blaga képviselte.
Prózai írásokkal volt jelen: Berde Mária, Gyallay Domokos, Kacsó Sándor, Kovács Dezső, Molter Károly, Móricz, Nyirő, P. Gulácsy Irén, Sipos Domokos, Tamási Áron; 1933-ban: Berde, Kolozsvári Grandpierre Emil, Herczeg Ferenc, Karácsony Benő, Adolf Meschendörfer, Molter, Móra, Nyirő (5), Szántó György, Tamási.
A tanulmányok, könyvismertetések szerzői között olyan nevekre bukkanunk, mint Berde Mária, Debreczeni László, Gaál Gábor, Gál Kelemen, Herepei János, Jancsó Béla, Jancsó Elemér, Kristóf György, Kós Károly, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Szentimrei, Tavaszy, Tóth Árpád, Vita Zsigmond; 1933-ban bővül a névsor Albrecht Dezsővel, Csűry Bálinttal, Imre Lajossal, Járosi Andorral, Kolozsvári Grandpierre-rel, Kovács Lászlóval, Kováts Józseffel, Makkai Lászlóval, Molterrel, Varga Bélával.
Művészi alkotások (festmények, metszetek, rajzok és szobrok) másolatait fémjelzi: Aba-Novák Vilmos, Ács Ferenc, Debreczeni László, Fadrusz János, Gruzda János, Iványi-Grünwald Béla, K. Csikos Antónia, Márffy Ödön, Nagy Imre, Nagy István, Olajos Domokos, Rippl-Rónai József, Szopos Sándor, Tóth István; 1933-ból: Barabás Miklós, Benczúr Gyula, Csók István, Gyárfás Jenő, Hankó János, Kernstock Jenő, Kós Károly, Mányoky, Munkácsy, Paál László, Rippl-Rónai, Gy. Szabó Béla, Székely Bertalan, Szervatiusz Jenő, Szolnay, Szőnyi, Tóth István, Zichy.
Mintha ez a képzőművészeti arcképcsarnok gazdagabb volna, mint az irodalmi. A magyarázatot Szolnay Sándornak a Bánffy Miklóshoz írt 1934. szeptemberi levelében találjuk meg: „Addig is, amíg mint egy testület léphetünk fel a minket tönkretevő képkereskedelem ellen, fel fogom hívni az illetékesek figyelmét arra, hogy mivel tartoznak erkölcsileg a magyar művészeknek, még akkor is, ha ez kellemetlen lesz egyeseknek. Itt csak a Minerva képosztály tevékenységére, a Művészeti Szalon c. képeslap nívójára utalok. Ami ezeken kívül van, az egyszerűen bűntető jogi úton üldözhető.”
Ebben a küzdelemben Dsidának minden bizonnyal elévülhetetlen érdemei voltak.
Dsida 1930. július 10-én verseket küld a Nyugatnak. Bejelenti, hogy számol azzal is, ha Babits esetleg nem közli azokat. „Ezt a mérhetetlen tapintatot saját szerkesztői gyakorlatom folyamán szereztem. Ugyancsak itt győződtem meg arról, hogy minden beküldött kéziratra választ írni lehetetlen, ezért csaknem reménytelen, hogy levelemre és kézirataimra, valamint a tavasszal beadott műfordításaimra válaszolni méltóztassék. […] A Pásztortűz nevében kérem, hogy amennyiben lehetséges, méltóztassék lapunknak néhány újabb verset küldeni. […] Ennek a kérésnek a teljesítése igen-igen fontos nekünk, és azért ismételten és aláhúzva kérem meghallgatását.” Tehát saját alkotásait Babits igényszintjéhez méri, szerkesztőként az esztétikai nézetazonosságból indul ki, és az értéktudatosítás összmagyar princípiumait tartja szem előtt.
József Attila ekképp intonálta volt Hódmezővásárhelyről – 1930. június 16-án – küldött verseinek kísérőlevelét:
„Kedves Dsida Jenő!
Itt küldök tizennégy verset, helyezd el őket, kérlek, tetszésed szerint. Midőn találkoztunk, a Helikonról és a Pásztortűzről szólottál volt, én mindkét lapotoknak örömmel dolgoznék.” A befejező mondat így hangzik: „Ölel rendelkezésedre álló barátod.” József Attila akkor a Bartha Miklós Társaság szellemi irányítója volt, és Fábián Dániel elnökkel – mint a levélből is kiderül – az alföldi városban véglegesítette a BMT programadását, amely egyszersmind falu- és tanyakutató kérdőívként is szolgált. A József Attila-versek jókor érkeztek Kolozsvárra, hiszen az Abafájáról 1929 júliusában visszatért Dsida újból a Pásztortűz szerkesztőségében (is) dolgozik, 1930. június 15-től pedig ő a lap irodalmi-művészeti szerkesztője. És a következő számban megjelenik a Nyár, egy hónap múlva pedig a Füst című költemény. Kettő abból a tizennégyből, amelyet június 16-án – a Ki a faluba című röpirat szövegének az átírása után – Hódmezővásárhelyről küldött Dsidának a költő.
Murádin Jenő kismonográfiájából tudjuk, hogy Gy. Szabó Béla indulásában meghatározó volt a Pásztortűz. Rajzai és metszetei jelentek meg az Erdélyi Helikonban és (később) a Hitelben is, de „legszívesebben a Pásztortűznél fogadják.” Szabó Béla és Dsida barátsága mindvégig zavartalan volt. A költő több írásában is méltatja a fiatal grafikus eredményeit. Három nappal a Liber Miserorum megjelenése után hosszasan ír a fiatal grafikusművész ötven fametszetét tartalmazó könyvéről a Keleti Újság 1935. május 27-i számában. „Tudtunkkal Magyarországon eddig csak Molnár C. Pálnak és Buday Györgynek jelentek meg fametszet-kötetei, Erdélyben pedig még senki sem próbálkozott avval, hogy könyvben adja ki fametszeteit. Szabó Béláé tehát az úttörő kísérlet érdeme…”
Kós Károly buzdítására tapasztalta ki a fametszés fortélyait – tudjuk meg Dsidától. És egyszersmind azt is, hogy ő maga is fölényesen használja a művészeti írás értéktudatosító eszközrendszerét: „Vonalai tiszták, világosak és könnyedek. Kompozíciói kemények és megbonthatatlanok, mint a kristály vonalai.” Az erdélyi szegényedés napjaiban művészeti írásaival is igyekezett ellensúlyozni „az értékpusztulások keserű tényeit”. (Örvendetes séta a külvárosban Gy. Szabó Bélával. Ötven nagyszerű fametszet, a legszebb erdélyi könyv. Keleti Újság 1935. május 27.)
Egyszer majd bizonyára arra is fény derül, hogy Dsidának köszönhetően látott napvilágot a Pásztortűzben Kós Károlytól az Új Arany-illusztrációk értelmezése, amelyben a fiatal magyar grafikusok egyik legfiatalabbjára, az Erdélyből elszármazott Buday Györgyre hívja fel a figyelmet. Arra az alkotóra, aki „szinte kizárólagosan a könyvgrafika legnemesebb és legősibb megnyilatkozási és technikai formában éli ki művészi tehetségét: a fametszésben, és önálló könyvekben megjelent fametszetsorozatai mellett könyvillusztrációival aratta megérdemelt művészi sikereit.”
* Elhangzott a Szatmárnémetiben és Beregszászon tartott Dsida Jenő Napokon, a költő 105. születésnapja alkalmával.
