Nádas Péter mondja, hogy Örkényt olvasni olyan, mint tengervízben fürödni. Nos, ennél sokkal kevésbé poétikusan, és a valóságtól nem eltávolodva mondhatjuk, hogy a kortárs angol irodalom nagyasszonyát, A. S. Byatt-ot olvasni olyan, mint emelt szintű egyetemi előadásokat hallgatni valahol egy távoli, boldog, nem tömegoktatásra specializálódott egyetemi rendszerben. Az előadó hűvös, magabiztos, jó szónok, ugyanakkor lenyűgözően művelt, mindent, sőt annál is többet tud a téma összes lehetséges vonzatáról, legyen az a viktoriánus korabeli rovargyűjtés vagy a norvég mitológia egy másodlagos jelentőségű alakja. A hallgató pedig belefeledkezik a történetekbe, és örül, hogy itt nincs vizsgaidőszak, amikor számot kellene adnia arról, hogy mennyit jegyzett meg például az Edward-kori kerámiák stílusvilágáról.
Byatt magyarul az 1990-es Booker-díjas nagyregénye, a Possession alapján ismert (Mindenem, fordította Bozai Ágota, N. Kiss Zsuzsa, Palkó Ágnes, Gabo, 2006), ezen kívül csupán egy-egy rövidebb írása jelent meg irodalmi lapokban. A Mindenem azon kevés keretes történetek egyike, amelyben az olvasót (különösen, ha bölcsész végzettséggel rendelkezik) sokkal jobban leköti a keret cselekménye, mint a „főtörténet”. Egy kissé ügyefogyott másodrangú filosz, Roland Mitchell a romantikus költőóriás Randolph Henry Ash hagyatékát kutatva ismeretlen hölgyhöz címzett levélre bukkan. Nyomozása során kénytelen segítséget kérni talpraesett kolléganőjétől, Maud-tól, aki történetesen a feltételezett címzett, Christabel Lamotte költőnő szakértője. Miközben a szálak összekuszálódnak és kibogozódnak, a jelen kutatásaiba romantika korabeli próza, költészet, esszé ékelődik, a hajdani szerelmesek történeténél sokkal izgalmasabbá válik a megszállott kutatók igyekezete, akik számos siker- és pénzhajhász kutatótárs közt lavírozva próbálják kézben tartani saját életüket. Laikus szemmel nézve kifejezetten humoros az, ahogyan a mindenkori megszállott kutatók, irányzatokat, elméleteket egymásnak szegezve versengenek azon, hogy a jelenben gyakorlatilag semmilyen relevanciával nem bíró információkra fényt deríthessenek. A Mindenemet természetesen meg is filmesítették (2002-ben), és a Times irodalmi szerkesztői a lap megjelenése óta kiadott száz legjobb angol regény közé sorolták.
Byatt utóbb megjelent munkái (pl. egy regénytetralógia, több kötetnyi novella stb.) már kevésbé voltak sikeresek, apróbb díjakat és több száz oldalra konvertálható szakmai figyelmet kaptak ugyan, de valahogy nem sikerült egyszerre felkeltenie a nagyközönség és a szakma figyelmét és tetszését. Egészen a The Children’s Book (Gyermekek könyve) 2009-es megjelenéséig, amelyet aztán ismét Booker-díjra jelöltek. Azt ugyan Hilary Mantel történelmi regénye (Wolf Hall) kapta meg, ez azonban mit sem von le Byatt könyvének érdemeiből. (Sőt a Booker-díjra fanyalgók táborában kifejezetten előnynek számít.)
A The Children’s Book még Byatt-i mértékkel mérve is rendkívül összetett munka, nehéz lenne röviden összefoglalni, miről is szól. Az angol gyermekirodalom, a tündérmesék világáról, kerámiákról, bábszínházról, de ugyanakkor hatalmas társadalmi szakadékokról, sztrájkokról, újságokról, Edward-korról, első világháborúról, szüfrazsett-mozgalomról és még hosszan sorolhatnánk. Voltaképpen családregény, abból a szerteágazó fajtából, amelynek megírásához táblázatokat használnak a szerzők, s ahol a narráció fontos elemeként eleve be van kalkulálva, hogy az olvasó eleinte bizony nehezen tájékozódik a szereplők között.
Központi figurája a Fabiánus Társaság egyik alapítójáról, Edith Nesbitről mintázott írónő, Olive Wellwood, aki, hogy új könyvéhez ötleteket szerezzen, legidősebb fiával látogatóba indul a Victoria és Albert Múzeum kurátorához. Míg a felnőttek beszélgetnek, gyerekeik a múzeumban bolyonganak, és az alagsorban egy ismeretlen fiúra, Philip Warrenre bukkannak, aki nappal a múzeum műtárgyait másolgatja, éjjel pedig egy középkori oltáron alszik, és „csinálni szeretne valamit”. Olive hazaviszi magával a fiút, s a munkásosztályból jövő, a polgári világ olyan velejáróit, mint tiszta ágynemű és fogkefe, némi meglepődéssel fogadó Philip mellett az olvasó is belecsöppen egy bohém, művelt és első látásra elbűvölő világba.
Olive Wellwood úgy jelenik meg egy korabeli újságírónő riportjában, mint „Modern Lúdanyó” (Mother Goose az angol gyermekirodalom klasszikus mesélője), aki leomló ruhában a kandalló előtt üldögélve mesél az őt szájtátva hallgató gyermekseregnek. Olive, miközben részben anyagi okokból sorra gyártja a sikeres könyveket, mindegyik gyermekének külön történetet is ír, ezeket más-más színű, bőrbe kötött könyvbe vezeti.
Wellwoodék színes, álarcos, lampionos kerti mulatságra készülődnek, ahol a meghívott barátok egyike a már említett múzeumi kurátor, de van a társaságban lelkész, egyetemi tanár, fabiánus elveket követő bankár, protokommunista gondolkodó, zseniális és ugyanakkor szociopata keramikus, német bábjátékos, és még lehetne sorolni. Pezsgő, vidám szellemi élet folyik a Wellwood-házban, amelyből a gyerekek természetes módon veszik ki a részüket.
„A gyerekek elvegyültek a felnőttek között, beszéltek, és beszélgettek velük. Ezekben a családokban, a tizenkilencedik század végén a gyerekek mások voltak, mint a korábbi vagy későbbi gyerekek. Nem voltak sem babák, sem miniatűr felnőttek. Nem rejtették őket gyerekszobába, jelen lehettek a családi étkezéseken, ahol fejlődő jellemüket komolyan és racionálisan megtárgyalták, a vacsoráknál vagy a hosszú vidéki sétákon. Ugyanakkor a gyerekeknek ebben a világban megvolt a maguk saját és nagyjából önálló gyerek-élete is. Erdőkön-mezőkön barangoltak, rejtekhelyeket építettek, házikót a fák tetején, vadásztak, halásztak, lovagoltak, bicikliztek, és a többi gyermeken kívül nem volt más társaságuk. És sok más gyerek volt. Népes családok voltak, amelyekben finoman változtak a viszonyok, valahányszor új élet született vagy halt, és amelyekben a gyerekeknek csoportos identitásuk is volt: »a nagyok« vagy »a kicsik«. A »kicsiket« gyakran rabszolgaként kezelték, vagy mellőzték a »nagyok«, ezért örökösen lázadtak. A nagyok rossz néven vették, hogy minduntalan magukkal kell vinniük a kicsiket, amikor veszélyes kalandokat terveznek.
A szülők nehéznek találták gyakorlatba ültetni azt, amit elméletben helyesnek tartottak, hogy egyformán szeressék mindegyik gyermeküket. (...) A szeretet a gyerekek születése közötti távolságtól, a szülők egészségétől, halálától függött, attól, hogy melyik gyerek élt túl egy betegséget vagy balesetet, és melyik nem. (...) Mind a felnőttek, mind a gyerekek szabadságának nagy része a cselédek gondos munkájától függött, vagy a lelkes nagynénikétől, akik szigorúbb időkben ódivatú vénlányoknak számítottak.”
A fenti idézet jelzi, hogy az apró betűkkel szedett, majd’ hétszáz oldalon át kavargó, rendkívül sokszálú történetnek mi lehetne a fősodra. Az az árulás, amit akaratlanul követnek el a nagyon szabad elveket valló szülők a gyerekeikkel szemben, az a bizonyos esetekben tragikussá váló csalódás, amit a gyerekek élnek át, amikor szembesülnek azzal, hogy a világ csak addig volt szabad és befogadó, amíg gyermekek voltak, hogy gyermekálmaikat támogatták, de felnőttkori megvalósításuk (különösen a lányok esetében) már akadályokba ütközik.
A szülők nemzedéke a hatvanas évek hippikorszakát idézően hisz a szabadságban, az érzelmek szentségében, de a test felett nem uralkodnak, fogamzásgátlás, születésszabályozás nincs. Sorra derülnek ki a családi titkok, mint például az, hogy Wellwoodék számos gyermeke más-más szülőpártól származik. „A dolgok kissé elfajultak egy farsangon” – mondja Humphry Wellwood Dorothynak, a legnagyobb és legcéltudatosabb Wellwood-lánynak, rádöbbentve őt, hogy nem az az apja, akit annak hitt.
A felnőtté válás elkerülhetetlen nehézségei mellett, amelyekkel voltaképpen minden korban meg kell küzdeniük a gyermekeknek, itt a művészek gyermekeinek sajátos megpróbáltatásairól is szó esik, s ezen keresztül az alkotás felelősségéről. Egy interjúban Byatt arról beszél, hogy a tizenkilencedik századi angol gyermekirodalom szerzőinek gyermekei közül milyen sokan lettek öngyilkosok. Hogy az írás sokszor nem csak a gyermektől elvett, alkotó munkával, papír felett (ma számítógép mellett) töltött idő, hanem nagyon személyesnek hitt történetek, érzések, szélsőséges esetben akár a test kisajátításává is válhat. Az extrém példa a zseniális őrült, Benjamin Fludd, a brit kerámia megújítója, aki csak annyiban vesz tudomást családjáról, hogy hisztérikus kirohanásaival megrémíti őket, egyébként csak az alkotásnak él. Hagyja, hogy fia már kamaszként elszökjön mellőle, felesége és lányai pedig amolyan holdkóros zombi-hercegnőkként éljenek egy hatalmas, gyakorlatilag üresen kongó házban, ahol a műhelyben a bezárt szekrények a lányokról mintázott, azokat szexuális pózokban megörökítő kerámiákat rejtenek. (Nyilván senkit sem lep meg, hogy halála után ezeket, más alkotásokkal együtt, tekintet nélkül azok művészi értékére, megsemmisítik.)
A gyerekeit szerető, őket írásaival eltartó Olive, aki a keramikussal szemben inkább a „mesterember-művész” típusa lenne, maga sem tudja elkerülni azt, hogy éppen írásai által ártson gyerekeinek. Tom, a legidősebb Wellwood-fiú, aki tragikus módon éppen az Olive szívéhez legközelebb álló gyermek, abba pusztul bele, hogy úgy érzi, anyja képtelen elválasztani őt a neki szóló történettől. Az éles szemű Dorothy már kislányként is pontosan érzi, hogy a rongyos, éhes Philip felkarolása nem csupán önzetlen jóságból fakad, a mostoha körülmények közül érkező, többre vágyó árva fiúcskának nem sorsa, hanem története az, amely megragadja anyja fantáziáját.
A végső döntéseket azonban nem a gyermekek nemzedéke és nem a szülőké hozza, hanem a történelem. Ahogy a Háború és béke elején egy duhaj mulatság résztvevőit látjuk, akikből később az austerlitzi, borogyinói és más ütközetek hősei és hősi halottai lesznek, úgy a Wellwood-ház körül, mint egy elvarázsolt birodalomban szabadon kószáló gyermekek, később egy nyári tábortűz körül meztelenül körtáncot lejtő, folyóvízbe ugráló kamaszfigurák is eltűnnek, felnőnek. A fiúk többsége odavész a háborúban, a lányok feladják álmaikat, vagy az adott társadalmi viszonyok között csak részben, kemény harcok vagy megalkuvások árán érik el gyerekként kitűzött céljaikat.
Borúlátó, sötét regény a The Children’s Book, még ha a nagyregények, családregények hagyományát követve az utolsó fejezetben, az ebédlőasztal körül összegyűlő túlélők megjelenítésében fel is csillan némi reménysugár: apróbb hibákat helyrehoznak, kapcsolatok újraépülnek, és úgy tűnik, az apokaliptikus napok után a túlélőknek lesz esélyük a folytatásra.
Byatt írásai (sokszor még a novellák is) monumentálisnak tűnnek, a bonyolultan összefonódó cselekményszálak mellett a szövegbe gyakran több tíz oldalas, esszéisztikus leírások ékelődnek, melyeknek köszönhetően az olvasó óhatatlanul időutazóvá válik. Olvashatunk itt kerámiatörténetről, az Arts and Craft mozgalomról, a késő viktoriánus bankcsődökről, a londoni múzeumok kialakításának különféle koncepcióiról, fabiánus mozgalomról és szüfrazsettekről, müncheni utcabálról és a Somme-vidék lövészárkairól. Ezek a leírások többnyire rendkívül informatívak, de kétségkívül megnehezítik az olvasást. Azok a jelenetek maradnak meg leginkább, ahol az információmennyiséghez valamiképpen a szereplők személyes reflexiói is társulnak, mint például a vér szerinti apját felkeresni próbáló Dorothy németországi útjának jelenetei vagy a párizsi Világkiállítás leírása, ahol a Rodin-pavilonban olyan hírességekkel találkoznak, mint maga a szobrász, az anarchista osztrák költő Oskar Panizza és az immár lecsúszott, részeges Oscar Wilde. Ez utóbbiról jegyzi meg az egyik szereplő, hogy „borzalmas szaga volt.”
A cselekménybe helyenként beékelődnek Olive Wellwood írásainak részletei. A hollywoodi megfilmesítéseknek köszönhetően ma is népszerű Pán Péter és Narnia krónikáinak világát idéző fantasztikus történetek ezek a kis hercegről, akinek egy patkány ellopja, és a föld alatti világba hurcolja az árnyékát, a kislányról, aki babaházában fogva tart egy sereg apró „emberkét”, amíg őt magát is befogja egy óriás leány, és hasonlókról. A történetek látszólag a fantázia szüleményei, de mindegyikben rejtve, mese nyelvére kódolva ott rejlik egy üzenet is, arról, amit az anya (vagy egyik-másik gyereknél nevelőanya) gyermekének nem tud vagy nem akar elmondani. Az már a címzett alkatától, természetétől, lelki erejétől függ, hogy mit kezd az üzenettel, van, aki beleroppan, van, aki nem vesz róla tudomást, és olyan is, aki megértést, megbocsátást tanul belőle.
Azt a megértést, amelyre szükségük van ahhoz, hogy maguk is felnőhessenek. Azt a megbocsátást, amelyre a szülőknek van szükségük a gyermekeikkel szemben elkövetett akaratlan és elkerülhetetlen árulásért.
