A város elégedetten nyújtózkodott. A nap szívószállal szippantgatta fel a pocsolyákat és a port, aztán hátradőlt, és minden maradék melegét a Horgonyba nyomta.

A bádogszékek lassan felmelegedtek, a hamuzókból kiszáradt a víz, az asztalokra ragadt koszt futurista festményekké alakította a hőség, és a folyóból áradó pára.

Szürke arcú figurák imbolyogtak ki a megroggyant ajtón. Hónuk alatt sakktáblát szorongattak, majd fél feneküket a székekre eresztve, félénken próbálgatták, hogy meleg van-e? Elég meleg van-e ahhoz, hogy végre kiköltözzenek a füstből, a csapolt Ursus és a féldecik áporodott szagából?

A Szamos a szomszédban halkan surrogott, mint a tej a fejőfazékban. A szél valahonnan zenét hozott. Erre a kocsmáros is észbekapott, és bekapcsolta a rádiót. A Horgonyt megtöltötte a középhullám érthetetlen éteri zsivaja. A szavak dallamokká alakultak, időnként hallhatóvá vált néhány sporteredmény, és ettől elégedettség költözött a szívekbe.

Ma valahogy senki nem érzett bűntudatot azért, hogy ismét ellógott a munkából, sőt, már az sem tűnt annyira tragikusnak, hogy el sem indultak melót keresni. Munkanélküli segélyek, betegnyugdíjak, ösztöndíjak és szülői apanázs maradékai ma kimondottan jó helyre kerülnek. Mert hát mit is tehetne az ember, szebbet és jobbat az első igazi meleg tavaszi napon annál, hogy a Garibaldi hídról egyenesen a csáléra álló bádogszékekkel és asztalokkal büszkélkedő Horgonyba térjen?

A kocsmáros neje kiszaladt a kockás viaszosvásznakkal, de a szürkék serege egyöntetűen a futurista festményekre szavazott. Az asszony megszégyenülten sompolygott vissza a konyhába, és bedobott néhány sörkolbászt a sercegő, megvastagodott olajba.

A kocsmáros az egyik szürkével kierőszakolt az ajtón egy hordót és benyomták a kinti csapszék alá. A szürkék, aki időközben zölddé, majd halvány rózsaszínűvé változtak, hangosakat rikkantva tülekedtek az újra megnyílt kinti bár előtt.

Zsebükben aprót csörgettek, egy fejkendős néni is előkerült valahonnan. Ő eredetileg azért jött, hogy megmentse az utolsó lejeket, az egyik szürke zsebéből, de ezt a vidámságot látva, mosolyogva fogadott el egy korsó sört.

Mohó kortyokban nyakalta mindenki a langyos szeszt.

A kapun két ifjú ember lépett be szégyellősen, és letelepedett az egyik partközeli asztalhoz. A rózsaszínűvé vált szürkék a malmozást nem szakítva meg halkan tanakodtak, hogy vajon fiúk-e, vagy lányok az újonnan érkezők. Netán az egyik fiú és a másik lány? Aztán úgy döntöttek, várni fognak. Aki a bárhoz indul, csakis az lehet a férfi. A számításuk nem jött be, a frissen érkezettek együtt imbolyogtak a pulthoz, a rózsaszínűek pedig engedékeny mosollyal bámulták összefonódó ujjaikat.

– Mindegy, hogy fiúk vagy lányok! – rikkantotta Tibi bácsi és egy gyors mozdulattal leseperte Sile páter megmaradt parasztjait.

– A lényeg az, hogy szeretik egymást! – tette hozzá és diadalmasan a magasba emelt egy zacskónyi aprót.

– Mindenki a vendégem egy körre! A szerelemre iszunk! – kiáltotta, a kocsmáros pedig átszellemült arccal, de villámgyorsan töltögetni kezdte a korsókat.

– Egy kevertet, legyen szíves – dünnyögte a fogai közül az erdészruhás, és felkönyökölt a bárra.

A pincérlány csodálkozva nézett fel a busa fejű jövevényre, akinek a felsőteste teljesen eltakarta előle a kocsma többi részét. Bátran megnézhette, miféle ember ez. Senki sem szokott itt legyenszívesezni.

– Milyen kevertet óhajt? – kérdezte, s ettől egy pillanatra megállt a zsongás a kocsmában. Még Dávid bá is feljebb tolta a kalapját, pedig annak, hogy a fejfedőt kizáró jelleggel a homlokába húzva viselte, nyomós okai voltak. Ha bárkinek is a szemébe nézett ebben a tetves fészekben, azonnal ugratni kezdték. Úgy tűnt, most érkezett egy újabb lehetséges célpont.

Ez a célpont azonban nem volt olyan biztos. A jövevény jó fejjel volt magasabb a legmagasabb helybélinél is. Ennek ellenére nem tűnt kötekedőnek. Inkább bánatosnak látszott. A pincérlány várakozva nézett az ember szemébe. A szemek sarkai alig észlelhetően remegtek.

– Hát, egyet abból a híres szárazpataki kevertből – válaszolta az idegen, és összesúrolta a lábait.

A pincérlány orrába finom bőrszag kúszott.

– Szóval féldeci rum, féldeci csokilikőr – mondta lány és egy kicsit még várt, mielőtt betöltötte volna a mérőpohárba az adagot.

A jövevény közelebb hajolt a lány fürtös fejéhez.

– Kisasszony. Maga szerint lehetne ezen egy kicsit változtatni?

A lány teljesen elérzékenyült a megszólítástól.

– Milyen változtatásra gondol, uram?

– Hát például…, lehetne-e a féldeci rumot egész decire cserélni?

– Csokilikőr nélkül? – hökkent meg a lány.

– Nem, nem. Csakis csokilikőrrel. Hagyománytisztelő ember vagyok én – mondta az erdészruhás, és kihúzta magát. A kucsmája teteje kicsit hozzáért a légypiszkos villanykörtéhez. A meglibbenő égő körbepásztázta a feszülten figyelő arcokat. A lány gyorsan összekeverte az italt egy vizespohárban és az idegen elé tolta. Az megkapaszkodott a pohárban, de még várt egy kicsit. Mint aki leülne, csak nem tudja, illik-e vagy sem.

– Felejteni akar? – szólt oda a jövevénynek a Mike.

– Inkább emlékezni – mondta az, és rámosolygott a kérdezőre.

A mosolyban a fogak havasi gyopároknak tűntek. A szemei pedig kék iringókká változtak. A Mike enyhén ingadozó léptekkel odaballagott mellé a pulthoz.

– Csilluka, töltsél nekem hamar egy Zajácz-koktélt.

Az erdészruhás közben belekortyolt a kevertjébe. Elismerően csettintett. Mintha ezzel a kis nyelvmozgással azt mondta volna: „éppen erre számítottam”. Érdeklődve nézte, ahogy a lány serény mozdulatokkal gyártja a Zajácz-kevertet.

– És ebben mi van, ha szabad kérdezni?

– Feketecseresznye pálinka vörösborral – válaszolta a Mike, és gyorsan felhajtotta a pohár tartalmát. Mire befejezte, a lány már tolta is elé a következőt.

– Maga is emlékezni akar? – kérdezte a jövevény, és a kék iringók barátságosan integettek Mikének.

– Inkább felejteni – mondta az.

– Hát akkor, esetleg üljünk egymás mellé – mondta az erdészruhás, és otthonos mozdulattal mutatott az egyetlen üres asztal felé.

– Cseréljünk emlékeket? – kérdezte a Mike.

– Cseréljünk – válaszolta az ember, és megveregette a fiú vállát.

Sietve kaptatott felfele a meredek lépcsőkön. Az alagútban kifulladt, de nem hagyta magát, tovább futott. A várbeli patríciusházban még égett a lámpa. Az ablakra furcsa árnyak vetültek, néha összemosódó, máskor szétrebbenő testek.

Azon, hogy miért rohan ide egyenesen az állomásról, csak akkor kezdett el gondolkozni, amikor a pincérnő egy halk grüssgottot mormolva rámosolygott. Abban a mosolyban aztán minden benne volt. Az, hogy már látta itt, és az is, hogy valószínűleg egy történet is létezik a homloka mögötti kartotékban, szorosan hozzájuk kapcsolva.

Először májusban járt a Süβhausban. Ideges volt, a levegőben valami kellemes feszültség izzott. A tenyeréből apró cseppekben gyöngyözött az izgalom. A másik, fürkészve nézte, és közben nem csak a szeme, az egész teste mosolygott.

Kávét ittak konyakkal, aztán Kárlesz parkjában gesztenyefák alá feküdtek. Az ég egyre lejjebb jött. Bekúszott a szemükbe, aztán a csontjaikba bújt és már nem tudtak megállni. Repülni kellett, repülés közben pedig kézen fogni egymást. Így kezdődött a szédület.

Másnap újra a Süβhaus teraszán ültek, elnehezült szívvel. Ez a nehézség akkor, arra volt jó, hogy a széken maradhassak, és el ne szálljanak vele együtt, mint Sam Small és Mary Poppins. A vár hívogató és csalogató volt. Az alagútban egy apró ajtó mintha azt súgta volna: ne menjetek el, örökre elrejtelek benneteket.

Aztán ősszel újra felszaladtak a lépcsőn. Titokban, kézen fogva. A pincérnő ismerősként üdvözölte őket. A szeme sarkából időnként rájuk sandított, és magában mosolygott. Ő, a másik arcán, egy másik történet nyomait fürkészte, és a lábával időnként idegesen kalimpált. A másik, zavarát enyhítendő, cigarettára gyújtott, és szórakozottan bámulta a falon egy letűnt világ nyomait, fekete-fehér, helyenként megsárgult, máshol elmosódó fotókon. Akkor már tudták, hogy nem segíthet sem letűnt idő, sem új, csak a bátorság segíthetne, mely a szerelem szárnyain erőssé növeszti a tollakat. A bátorságot egymáshoz a konyakból, szerelmet egymásból merítették. Akkor.

– Lehetséges az, hogy két ember egyformán szeresse egymást? – tűnődött ő, és a másikra gondolt közben.

– Lehetséges az, hogy két ember egyformán szeresse egymást? – tépelődött a másik, és eközben többen is eszébe jutottak.

Aztán még egyszer eljöttek, koradélután. A Süβhaus üres volt. Az emeleti rész is, csak a macska nyújtózkodott kéjesen az egyik fotelben. Ő könyvet hozott, a másik azonnal olvasni kezdte. Néha halkan felnevetett, majd a nevetés könnyeit az ő kezén szárította fel. A kézben az erek kizökkentek a mélabúból, és dübörögni kezdtek. Megfogadta akkor, hogy ha lehet, még egyszer eljönnek ide. Hogy mikor lesz a még egyszer, azt nem tudta eldönteni, de közeli időpontot remélt.

De a másik, egy nap megállította a közös szédület körhintáját, és leugrott róla. Ő ott maradt árván, de csak az árvaságát látta, azt már nem, hogy ugrás közben a másik is alaposan összezúzta magát.

Most a másik kaptatott fel a lépcsőn. Egyedül. Már a pincérnő szemében látta, hogy nincs miért felmennie, csak a macskát találja ott, amint kéjesen nyújtózkodik, feltehetőleg ugyanazon a helyen. Minden ugyanúgy van, mint akkor, csak éppen minden megváltozott azóta. Bennük.