Mire elég egy óra? Semmire? Tévedés. Egy óra alatt kényelmesen áttekersz Gyuláról Csabára, körbefutod a belvárost, kiérsz a Fekete-Körösig, meg vissza. Megszülethetsz, és bőven meg is halhatsz. Egy óra egy örökkévalóság.
Na mármost ott vagy a folyónál, és maradt még harminc perced, ami ugyebár ezernyolcszáz másodperc. Ezernyolcszáz másodperc nem sok mindenre elég. Épp hazaérsz, Csabáig nem jutsz el. Nincs már időd körbe-körbe futni, végképp nem kifutni a világból, legfeljebb kifutni az időből, esetleg meghalni. Harminc perccel hátrébb állítod a kronométert, és gondolkozni kezdesz, hogy mire elég egy óra.
Villámgyorsan tekered a felhúzó gombot, a felhúzó kart, – kinek mi van a csuklójára kötve –, és így is legalább másfél másodperc, míg a mutató körbeér. Ebből adódóan egy óra alatt kétezer-négyszáz órát nyerhetsz, fél alatt ezerkétszázat, ami ugyebár négymillió-háromszázhúszezer másodperc ‑ de ugyanoda jutsz. Aztán az a műanyag bizgentyű is letörik a kínai műszerről, de utolsó szusszanásával fordul kicsit: lám, nyertél egy órát, s még van feled. Az idő zavaros.
Eddig egyszer sem gondolkoztál azon, hogy mit kezdj másfél órával. Hazaérhetsz, aztán áttekerhetsz Csabára, vagy körbefuthatod a belvárost. Sosem volt másfél szabad órád. Megszülethetsz, meghalhatsz, és tán újra megszülethetsz. Akár ki is futhatsz a világból. Nem tudom, lehet, hogy bármire elég. Csak oszd be ügyesen!
Oszd be ügyesen az időd, kicsifiam, kicsilányom! Nekem mindig ezt mondták. Hát fogalmam sincs, hogy csináltam, de egyszer megadatott számomra ez a másfél óra, pedig két barátnőm is ott lihegett a nyakamban szapora szuszogásukkal fújkálva, ezzel semmire sem menve, de vidám nevetésükkel egyre csak hajtva az idő kerekét, s tudtam, hogy ez a fránya kronométer megállni sose fog. De lassabban ketyegett.
Egy hülyegyerek az osztályban azt mondta, az ember gondolataival befolyásolhatja a jövőt. Lehet, hogy ebből a hülyegyerekből egy nap nagy tudós lesz. Remélem. Akkor azt is reméltem, akartam, hogy megálljon az idő, és jövő többé ne legyen soha, csak jelen. Örökké. Persze nem kellett volna e két dolgot egyszerre kívánni. A világon minden divergál, még a matematika is az élettel. Édesanyám például matematikatanár, úgyhogy nem könnyű megélni, persze meg lehet. Másfél órát is meg lehet élni valahogy.
Orsi barátnőm a vízibiciklizést tartotta ebben a másfél óra történetét meghatározó aprócska időintervallumban annak a mindent átformáló, világmegrengető, életet felforgató erőnek, ami majd egyszer megszűnik létezni, megáll, s vele az idő is. Csillával vállat vontunk, s befizettünk egy körre. A vízibiciklis bácsi óva intett bennünket, hogy egy órán belül hozzuk vissza a járgányt, vagy nagy baj lesz.
Kicsit megijedtünk. Legalábbis úgy tettünk, mintha megijedtünk volna, s vízre bocsátottuk a hajót. Aztán valami ketyegni kezdett. Szaporán ketyegett, mint egy bomba. A kronométer hatvan perctől számolt visszafelé.
Fékezni kellene ilyenkor, bizony mondom, ám minden túl szépnek látszik, ha a barátaiddal vagy. Fordulni mégis kinek jut eszébe? Legfeljebb egy matematikusnak, aki tudja jól, hogy a szinuszhullám két fázisból áll, így minden hullámhegyet hullámvölgy követ. A szinuszhullám gyorsan emelkedik.
Jöhetett volna egy perc magány, egy hülyegyerek, egy karambol valami viking hadihajóval, netán egy értelmes gondolat. Belőlük mindig nagy hiány van, pedig ezek, ha meg nem is állítják, jócskán lelassítják az idő kerekét.
Mi csak mentünk, sütött a nap, bárányfelhők úsztak az égen, s a rekkenő hőség vízbe taszította a fáradt vízibiciklistákat, akik mellett a kajakosok repülők módjára suhantak el, s talán kirepültek a világból, nem tudhattuk, mert nem tudtunk repülni, hogy utánajárhassunk. Máig sem tanultunk meg. Ez ugyanis drága mulatság. Drága az idő, amiből itt, úgy tűnt, bőven van, s tán minden örök, mint az a fotó, ami ott készült, s a vízbe hulló fényképezőgéppel – úgy hittük – örökre ott marad. Ez azonban matematikailag lehetetlen.
Apránként elhagytuk, s ő is elhagyott minket, mert mindenfajta matematikai képlet nélkül bízvást állítható, hogy ami folyóba esik, azt elmossa az ár. Persze ez a finoman hömpölygő víztömeg minket ártatlanul kísért utunk során, hiszen időnk, mint a tenger, annyi volt: másfél óra. Másfél örökkévalóság.
A fényképező némán távolodott, s a kronométer mintha egyre közeledett volna, minduntalan hangosabban ketyegett. Kiugrani hiábavaló. Ilyenkor. Az idő követ. Megkövet, majd bombát rak rád újra.
Fordulni? Az a kis forgó kar, amivel kormányozni lehet, kéne, mintha taszította volna az emberi kezet. Mentünk. Menekültünk. Talán az idő, talán a fotó elől.
Mindig ketten tekertünk egyre gyorsabban és gyorsabban, természetesen azért, hogy kifuthassunk a világból. A harmadik ilyenkor rabszolgahajcsár módjára dirigált, de ő senkit sem, csak a kis bizgentyű korbácsolta a vizet Titanicunk alatt, s ezt a kis bizgentyűt én időről időre megnéztem magamnak, miközben fontos rabszolgahajcsári teendőimet félbehagyva próbáltam rálelni a bombára. Nem láttam sehol. A bombák olykor láthatatlanok. A kronométer pedig levághatatlan.
Apukád órájával játszol, s máris ráforr a kezedre. Ha végtagod elvész, az akkor is ott marad, rajtad, mert a kar mindig újranő, bár néha késik egy kicsit. Te persze rögtön azt hiszed, örök a jelen. Nemcsak a kínai műszerek, van, hogy a kronométerek sem teljesen pontosak.
Az idő mégsem téved soha, időről időre leváltja eszközeit. Időről időre mi is váltjuk egymást a vízibiciklin, mert az eszme tévedhetetlen, de az eszköz könnyen elfárad. Főleg mikor az ember lányai Városerdő Beachről szeretnének áttekerni Romániába.
– Milyen messze lehet Románia?
Csak kifutni szerettünk volna a világból, esetleg kibiciklizni, nagyon esetleg kibiciklizni egy másik országba, ahol nem tudtuk, hogy halad az a bizonyos, s reméltük, talán örökké áll. Hisz bárhol állhat, csak ott nem, ahol mi per pillanat vagyunk, mert evidens módon mindig ellenünk dolgozik. Tehát olyan helyre akartunk jutni, ahol nem leszünk ott, s Romániában nem lettünk volna ott, mert magyarok vagyunk, és a magyarok lélekben mindig Magyarországon vannak.
Elkezdtük számolgatni, mennyi még innen Románia. Úgy három kilométer lehetett. Kettőt már megtettünk, nem tűnt fel, hogy az ellenkező irányba, de mindegy. Szóval feltételeztük, hogy kettőt már megtettünk, ez negyven percbe tellett. Húsz perc maradt, egy kilométer.
– Átérünk!
Úgy hajtottunk, mint soha azelőtt. Soha olyan gyorsan nem szálltak el mellettünk a kajakosok. Fejre álltunk, kézzel-lábbal tekertük a pedált. Néztek a vízimentők. Aztán néztek még a horgászok is. Mi meg néztük Romániát. A román Szanazugot, a román Békéscsabát, a román Pestet. Máig sem tudom, mit néztünk. Bár lett volna hátul is szemünk! Bár láttuk volna a mögöttünk keservesen ordító bihari hegyeket, s Mályvád öreg tölgyfáit, amik egyre csak nyögtek, míg mi lassan távolodtunk! Pedig remélték, hogy megállítjuk az időt. Igen, hogy mi leszünk azok, akiknek sikerül, mivel remélni már csak mi mertünk rajtuk kívül. Azaz úgy véltük, mert hiába minden remény, ha az ember nem hiszi azt, hogy ő hivatott megváltani a világot.
A kronométer nem sok időt hagy remélni, épp csak annyit, hogy játszhassunk kicsit. Annyit, hogy játszhasson velünk addig, míg mi is játszanánk, és míg nem kell tőlünk félnie. Ezután megöl, semmit sem hagy, így nincs már mikor újjászületnünk. Mi meg hülyegyerek módjára hiszünk neki, de a hülyegyerekekből törvényszerűen tudósok lesznek. Természetesen a tudósok nem válnak törvényszerűen tudósokká, mert a tudósok csak hosszú kutatómunka során kezdik megérteni, hogy ők már nem hülyegyerekek. Mire a kísérlet véget ér, véget ér a játék is.
Épp játszottunk. Olyat játszottunk, hogy ketyegett a kronométer, és ezt a kronométert ellenségnek hittük. Pedig ő csak barátkozni akart. Előbb időmegállítósdit, majd meghalósdit, aztán újjászületősdit alakított volna, de mi ilyet nem akartunk, mi egy világot akartunk megváltani, s így nem fogadtuk őt a barátságunkba.
Csak bújócskázni, fogócskázni, meg szembekötősdizni szoktunk. Továbbra is szoktunk, remélve, hogy a kronométer visszajön egyszer, és lejátszhatunk pár életet, de sajnos vannak gyerekek, akik nehezen bocsátanak meg másoknak.
Mi világéletünkben könnyen felejtettünk. Csak mentünk, sütött a nap, bárányfelhők kúsztak az égen, s a rekkenő hőség vízbe taszította a fáradt vízibiciklistákat. Hiába! Menni kellett, mert űzött az idő. Alig öt percünk maradt, s valamilyen különös okból még mindig nem láttuk a bihari hegyeket, sőt Mályvád ősöreg tölgyfáit sem. Az életben olykor hátra kell nézni.
Valami folyamatosan ketyegett a víz és a bizgentyű alatt. Fordulni lett volna jó, fékezni ilyenkor már rég késő.
– Fordul, fordul, fordul!
Olyan sebesen fordultunk, hogy letört az az első bizgentyű is. Az idő megfordíthatatlan. Menni kellett, mert üldözött, mint egy cserbenhagyott barát. Menni egyre román Pest felé.
– Román Pest nincs sehol.
Tán Ferike látta volna. Ő a gyulai várat is észrevette a Citadelláról. Hol van most Ferike? Játszik az idővel. Nagy tudós a gyerek. Ferike ott van a bizgentyű körül. Valahol. Valahol mélyen.
Valahol mélyen ketyeg valami. A bácsi azt mondta, nagy baj lesz.
– Vissza kéne vinni.
– Gyalog?
– Az idő is gyalog jár, mégis tud sietni.
– Az idő kajakon jár.
– Igaz. Hol van az idő? Hol van az az idős bácsi? Valaki horgászgat, kifogja a szerencséjét. A bácsi nincs sehol. Nagy baj lesz!
Egyre gyorsabb, mindent átformáló, világmegrengető, életet felforgató pittyegés, majd hatalmas robbanás hallatszott. Orsinak igaza lett.
Szökőár indult a Körösön, megszöktette az időt a törvény és minden törvényszerűség elől. A hullámhegyet olykor nem követi hullámvölgy. Az életben a matematika csődöt mond.
Aztán még egyszer megszülettem, de a világból kifutnom nem sikerült. Valahogy a világból és az időből való kifutás mindig olyan mereven divergál egymással, hogy matematikailag sosem lehetséges összhangba hozni, pedig az a fránya kronométer nálam folyton-folyvást lassabban ketyeg, mint az helyénvaló lenne, de másfél órát azóta sem késett, még mikor Romániában jártam, akkor sem.
