1. Alakos,
alakoskodás,
és – „alakoskodás”
Én vagyok az Ubul,
Most jöttem a háborubul,
Én vagyok az Elek,
Aki mindig énekelek,
Én vagyok az Elek,
Ki mindenkit Lewies Aleque…
(Paprika Jancsi)
Az alak szó forma jelentésében mintegy kétszáz éve terjedt el, Kazinczy révén. Nagyon régi jelentései: báb, bábu (marionette), álarc, maszkura, figura (ábra), és „babám” (kedvesem); az alakos vagy alakoskodó az meg farsangoló, maszkurás, maszkura, dőréskedő a régiségben; manapság sportegyesületek rajongója, szurkoló, aki orczáját kipingálja; politikai tüntető, ugyanígy bármilyen jelmezes felvonuló, „mazsorett”; Hopsza Sári sarokra; – csak már nem így nevezik őket… Aztán a művészeti élet síkján, azaz laposán, mint happening stb. bohóskodnak. A régebbi alakoskodásról bőven írt volt Németh Antal (Színészeti Lexikon)…
Mindezt meglepő módon egy szakszervezeti „Állásfoglalás” nyomán kelletik szóbahozni… A kolozsvári Román Opera szakszervezete tiltakozik a senkinek sem kellő, ugyanakkor költséges produkciók ellen; s megjegyzik, hogy különben is, Tompa Gábor Don Giovannija egy zürichi előadás lemásolása!
Ezt még a kolozsvári magyar nyelvű hírlap is leközölte a 7. oldalon, a sarokban… Az eset régre, tán két évre nyúlik vissza: a kolozsvári magyar lap, a Román Opera egy produkciójáról beszámoló cikkben – holott ehhez semmiképpen sem volt köthető – visszafojthatatlanul előbugyborékoló diadalérzettől hajtva, kikürtöli, hogy Tompa Gábor olasz operát rendez a román operában; aztán eltelt egy év; semmi; majd jött a híre egy Don Giovanni-ként előadott valami bukásának, akkora volt a bukás, hogy még a nyekkenése sem hallatszott, a magyar hírlap színházi rovata egy évig hallgatott, mint szalonka a fűben; aztán jött híre valami sztrájknak, fűtetlen mellékhelyiségnek (?), a többi néma csend… míglen e mostani hír…
Gyakran felemlegetik, hol huncutul, hol irigységtől belezöldülve, hogy: na ugye „a színház az utánzás művészete”, és különben is, miért rendezzen meg valaki fantáziátlanul egy jelenetet, mikor máshol láthatta ugyanezt igazán frappánsan, na ugye!... Ennek ellenére szerintem mégsem lehet színpadon plágiumról beszélni; legfennebb jelenetek vagy jelenetsorok „lekoppintásáról”, sokszor egészen jól. Miről lehet ráismerni a leutánzásra?... Annak idején, a Troilus és Cressida kolozsvári, Tompa Gábor rendezte előadásán ez szembeszökő volt.
Noha nem láttam azt a bizonyos „ihletkölcsönző” nyugati előadást, elképesztett, hogy egyes jelenetek milyen félelmetesen jók voltak – Priamos és fiai, Cassandra – egy óriási őrült kakadu (márpedig egy felnagyított, közelképben mutatott madárfej nagyon is horrorisztikus lehet, lásd Sipos László Kakas-„portréját”!) – és végül a mirmidonok, a rovar-emberek halotti menete. Ehhez képest aztán a címszereplők nem is voltak sehol… A jó jelenetek mind külsőségeken – maszk, jelmez, besulykolt sematikus taglejtések – múltak! Ordítóan feltűnt, hogy nem egy fazékban főttek a „rendes” színészi teljesítményekkel!
Az alakoskodás az „újabb” európai (Shakespeare és Lope de Vega utáni) színjátszás mellett is: tovább élt; magasabb műveltségi szinteken is, nemcsak a népszokásokban s vásári színjátszásban; s nemcsak az ún. élőképekben, de olyan műfajokban, mint a balett és az opera különösen!
Tehát nemcsak a műkedvelés és a naiv nézők kedves látványossági élménye, hogy né: a seprű úgy mozog, mintha ember lenne, és a kecske és a gólya is; vagy pláne, hogy az ember úgy tud csinálni, mintha bábu lenne, vagy kanalas gém, vagy: taliga! A balettkarok, az operastatiszták tömegei természetesen nem állhatnak csupa nagy színészből, ezért „alakosítják”, sematizálják, gépesítik őket! Tompa Gábor valamennyi színpadi produkciója kiszigetelt opera- vagy balettparódia-jelenetektől fogva emlékezetes! „Született operarendező”, mondhatnánk. És akkor tessék, jön ez e dupla leégés a Don Giovannival – szakszervezeti megmozdulásokkal kísérve. Rendezőnk azonban nem adja fel: az újságban a színházi hirdetések közt olvashatni, hogy táncszínházi bemutatója is volt!
Miért vonzó terep a táncszínház egy mai dramaturg számára? Mert ott a színész nem juthat szóhoz! Lám csak a színházi hirdetéseket az újságban, már nemcsak a Tompa-Visky koinonénál, hanem az operánál is: csak az opera címe, s a rendező neve! Hogy ki énekel, az nem, nehogy elhiggye magát! Őrzök egy fényképet: a háttérben, jelentéktelen kis fehér folt, kitüntetnek egy kis színésznőt; az előtérben nyomasztó sötét nagyságában a színigazgató: szemüvege szárát szopogatja! S az egész nem egy Gogol- vagy Dosztojevszkij-jelenet paródiája, csak egy mélyhumorú fénykép… Kis unokám dicsekszik: Tudok már írni!... Az ábécét ismered?... Azt még nem… Kész operarendező!
2. Meddig tiszta
a tiszta forrás?
Tiszta víz nem mély, mély víz nem tiszta.
(Klares Wasser ist nie tief,
Tiefes Wasser ist nie klar.)
(Nietzsche)
A múltkoriban idéztem Hamvas Béla-tanulmány nemcsak Pucciniről mond rémes dolgokat: hogy a Tosca és a Pillangókisasszony zenéje nemiszerv-zene: nemcsak mérhetetlenül ízléstelen, de ráadásul nem is igaz! S mit felsoroltam, a romantikus és impresszionista zene nagyságairól is ilyen modorban emlékezik meg. Ám még külön kérdés: Bartók! Régebb, valahol elismeréssel említi Bartókot, egyes rosszmájúak szerint csak azért, nehogy azt mondják, soha egy magyart sem tűz dicsérőleg a tollára. (Most kivétel: Szabó Lajos… Sajnos, nem tudtam villámgyorsan utánanézni, kicsoda is ő?)
Érdekesen keveri viszont bele Bartókot egy olyan problémakörbe, amely valóban fogas ügy, de éppen Bartókra – nem vonatkozik: az úgynevezett primitív népek-népségek, a természeti népek: nem az ősállapotot képviselik, hanem tönkrement, elnyomorodott, lezüllött műveltségű népcsoportok – és ez nagyjából és többnyire és legalábbis jórészt – igaz is; nem igaz viszont a gondolatmenet folytatása, hogy azok a műveltségbeli maradványok, amiket náluk felfedeznek lelkes kutatók, azok is csupa romlott holmi volnának! Nemcsak azért, mert egy népballada lehet akkor is értékes, ha egy részeges koldus nyekergi fonográfra! Ám ezen ma már nincs is mit vitatkozni, akik támadják az „ősi” – vagy legalábbis annak tűnő, ahhoz közeljáró néphagyományokat, éppenséggel nem a leromlottságuk miatt nem szeretik ezeket, hanem elutasítják azokat a tartalmakat, amiket ezek még úgy-ahogy megőriztek!
Különben pedig Bartókkal szemben ezt a kifogást tekintélyesebb filozófusok jóval Hamvas előtt elsütötték, pl. Adorno: hogy ennek az állítólagos ősi zenei kincsnek az úgymond újraértékesítése „reakciós”, egy irracionalista nacionalizmust szolgál, s így „előfasizmusnak” is felfogható! Hamvas éppen ennyire ugyan nem megy el, és nem mondja ki Adorno nevét, de használja állításait – szerintem ez megint „felzárkózási” kísérletei közé tartozott…
Mindez persze nem vonja homályba Hamvas sok ragyogó írását. Az Őshagyományokról… Ami azonban a vele kortárs filozófiát illeti, úgy volt ezzel, mint – Sütő András ragyogó találata szerint – vak ember a lámpával: Nem azért viszi, hogy lásson vele, hanem, hogy neki ne menjenek!
