Kovács András Ferenc Babitsolás (Egy lírikus epilógja) című versét vizsgálom, amely intertextuálisan Babits-versekkel és kiemelten a Balázsolás című költeménnyel, de mások műveivel is dialogizál. Babits alkotó munkája során maga is nyitott volt a magyar és a világirodalom „tér- és időbeli égtájai felé”, „a magyar költészetben ő az Arany János-i hagyomány folytatója” (Kardos Pál: Babits Mihály. Gondolat, Budapest. 1972. 520.). Kovács András Ferenc tehát azáltal, hogy Babits-szövegekre játszik rá, azokat imitálja, egyben azt a gazdag kulturális, irodalmi, verselési hagyományt is beemeli költészetébe, amely Babitsnál fellelhető.
A vers főcíme Babits Mihály Balázsolás, alcíme pedig A lírikus epilógja című költeményét idézi intertextuálisan. A vers szerkezete Babits Balázsolás című költeményének szerkezetét imitálja, 16 sorral hosszabban, mint előképe. Azonos a versforma is: klasszikus időmértékes jambusi trimeter és dimeter, 12 és 8 szótagos sorok váltakozása. Kovács András Ferenc úgy könyörög és kéri Babits Mihály segítségét, ahogyan Babits Szent Balázsét. Nem akárkihez, hanem a költészet nagy mesteréhez fordul a költő. A verset az ötször visszatérő segíts egyes szám második személyű felszólítás tagolja, akárcsak Babits költeményét. Ötször tér vissza más-más mondat- és szövegkörnyezetben, egyre erősödő intenzitással. A vers architektúrája ugyanakkor el is tér a Babitsétól. Babits gyermekkori emlékeitől jut el a kínzó jelenig, torokbetegsége felpanaszolásáig, Kovács András Ferenc viszont a jelen gondjaival indít, és csak ezután villantja fel az ifjúkori emlékeket.
Az alcím azt a tematikai váltást jelzi, amely a másik Babits-költeményhez, A lírikus epilógjához közelíti a verset, hiszen Kovács András Ferenc nemcsak egyéni gyötrelmeinek ad hangot, mint Babits a Balázsolásban, hanem szűkebb közössége és az ember általános létkérdései is foglalkoztatják. Epilógusnak szánja ő is a verset, nemcsak abban az értelemben, hogy kötetzáróként szerepelteti (Téli prézli. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001), hanem abban is, hogy búcsúzik vele a mestertől.
Megszólító típusú vers: könyörgés, fohász a nagy költőelődhöz. Első sora szinte szó szerint ismétli Babits Balázsolás című költeményének első sorát.
Babits:
Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
Kovács András Ferenc:
Szépen könyörgök, megsegíts, Babits Mihály!
A különbség a megszólításban, illetőleg a segíts rajtam és a megsegíts szóhasználatban érhető tetten. Babits egyéni bajában, betegségében kéri a szent segítségét, ezt jelzi a rajtam egyes szám első személyű, ragozott személyes névmás. Kovács András Ferenc nem hangsúlyozza kérelme egyéni voltát, hiszen sokkal tágabb összefüggésben igényli a költő segítségét, eligazítását. Már a vers első leütése jelzi tehát a tematikai váltást. A meg igekötő pedig meg is változtatja a segíts szó alapjelentését. A megsegít szó jelentése: ’nyomorúságban levő személynek, csoportnak hathatósan, kellő mértékben segítséget nyújt’ (A magyar nyelv értelmező szótára). Ilyen hathatós segítséget vár tehát a nagy költőelődtől Kovács András Ferenc, de sokkal nyomatékosabbá és határozottabbá is teszi kérését azáltal, hogy a meg igekötőt az ige elé helyezi. A vers második sora: Megint, mint eddig annyiszor, jelzi, hogy a már oly sokszor megtapasztalt hathatós segítséget kéri. A kérésben tehát benne rejlik a hit és bizalom is abban, hogy újból számíthat a nagy költőelődre, akárcsak Babits Szent Balázsra, aki őt gyermekéveiben megóvta a torokbetegségektől.
Babits torokbetegsége okán kéri a szent segítségét:
Mert orv betegség öldös íme engemet / és fojtogatja torkomat ...
Kovács András Ferenc átvitt értelemben a költői hang elvesztésére utal:
Ha torkom elszorult, ha épp szorongtam én, / Hogy írni renyhe, képtelen / Vagyok, s talán nem is tudok többé sosem − / Nem is tudtam borzong belém, / Átjár, akár a szél a fát …
A szenvedés, a fájdalom verse tehát a Kovács András Ferencé is, hiszen az írás, az alkotás személyes gyötrelmeiről vall, de ez a személyesség szinte észrevétlenül válik a közösséggel azonosuló költő vallomásává:
… s fölrezzenek, / Miként kihűlt, madártalan / Ágak közén a csillagok, hogy mennyi kín, / Hány gond kering, hány görcs kötöz, / Rándít magányba, s hány bolyong a bénuló / Törzsben, tagokban, gémberedt / Valónkban, így, kimondhatatlanul, ha már / Magunkra hagynak mindenek ...
Felgyorsul a tempó, felsorolás, ismétlés, fokozás jelzi a kitörő indulatot. A ’milyen sok’ jelentésben ismétlődő mennyi, hány kérdő névmás egyre fokozódó intenzitással sorolja a gyötrelmeket, amelyek nem csak a költő gyötrelmei már, hanem szűkebb közössége létét is fenyegető egzisztenciális tények. Ezt jelzi a valónkban szóalak birtokos személyjelének többes szám első személyűvé változása, illetőleg a magunkra többes szám első személyű névmás is. A kitörő indulat a Mert elhagyatnak akkor mindenek Pilinszky-sor zártságát folyamattá oldó Magunkra hagynak mindenek sorban jut tetőfokára. A verssort a magunkra szó fókuszhangsúlya és dallamemelkedője nyitja, és az ennél is hangsúlyosabb mindenek pozitív univerzális kvantor zárja. A rövid mondat emiatt két intonációs frázisra oszlik, az első intonációs frázis a magunkra hagynak, a második pedig a mindenek. A két intonációs frázist pedig szünet választja el egymástól, és ez lelassítja a mondat tempóját, ami méginkább kiemeli a gondolatot. De ilyen kiemelő szerepet kap a sorzáró kettőspont is, amely jelzi, hogy a gondolat részletezése következik. A tempó ismét gyorsul a felsorolás, fokozás hatására:
Megszégyenít a szó s a nyelv, ha tántorul, / Ha némaság szakad, temet ...
A gyötrelem bénító hatásának legborzasztóbb következménye a némaság, amely a közösség és a költő létét egyaránt fenyegeti, hiszen a költő épp a közösség szószólója lehetne. Majd apokaliptikussá tágul a kép:
S a menny süket… Nem küld jelet. …
A szóvégek összecsendítése − temet, süket, nem küld jelet − kétségbeesett felkiáltásként hat.
A költemény első szerkezeti egysége tehát egyetlen óriási, 18 soros mondattá terebélyesedő kérés, könyörgés, amelynek súlya, intenzitása egyre erősödik.
Az indulatkitörést Babitshoz intézett újbóli kérés zárja:
…Babits Mihály, / Te értheted, segíts nekem.
A Te értheted megfogalmazás újból ráirányítja a figyelmet az eddig felsorolt panaszokra, és mintegy ezek tudójától, ismerőjétől kéri a segítséget. A kitörő indulatot a racionális indoklás váltja fel ’értheted, ezért se gíts’ jelentésben. Értheti is, hiszen a Jónás imájában ő is hasonló gondolatokat fogalmazott meg.
Kovács András Ferenc megváltozott szórendű mondattal, a költő és közössége gondjait értő Babits Mihályt szólítja tanúként, és ilyen értelemben fordul hozzá segítségért. Az egyes szám első személyű nekem ragos személyes névmás mintegy jelzi, hogy a költő Babits Mihálytól a költő Kovács András Ferenc kér ez alkalommal segítséget.
Ennek indoklásaképpen idézi fel ifjúkorát, akárcsak Babits a maga gyermekkorát:
Csikókoromtól vagy velem, mint teljes ön- / Magam, te titkos mesterül! / Azóta tőled, általad hoz hírt, üzen / Megannyi könyv…
Meghitt vallomás ez Babits Mihályról, a mesterről, de utalás azokra a kulturális, irodalmi információkra is, amelyek intertextuálisan Babits művein keresztül jutottak el hozzá, és tegyük hozzá, most Kovács András Ferenc versein át hozzánk, a mai olvasókhoz.
Majd egyfajta költészettani összegzés következik, amely ironikus hangon idézi a posztmodern alkotók viszonyát Babits Mihályhoz, az „erény és arány” mesteréhez. Egyfajta szaggatottság jellemzi ezt a részt, amit a gyakran használt három pont (…) jelez, érzékeltetve, hogy nem a teljesség igényével készült a leltár, olyan, mintha emlékeiből próbálná előhívni a költő a klasszikusokat megszóló irodalmárok szavait:
…s rólad beszél / Ma még az is, ki ellened zsörtöl, leszól / Barbár divatból, mert nyomaszt, / Nehéz a műgond − kőkemény, ki klasszikus / Komor szobor!... S a régi láz / Nem lázadás, s az áldozat sem érthető / Poéta-póz!... Túlzásba vitt / Aszkéta-máz, rögeszme lett a Szép, megunt / Erény s arány, rideg fölény / Fitogtatása, mit sem ér: kimért, fölös / Tudás a forma!... Pim-pa-pamm. / És kutykurutty. És így tovább …
A klasszikus komor szobor utal Babits Klasszikus álmok prológusversére, amelyben álmainak áldozatvivő ókori görög leányok alakjában megszemélyesített képe áll szemben az istennő szobrával, aki az örök eszmény elérhetetlenségét jelképezi. A nehéz műgond, poéta póz, aszkéta máz pedig arra utal, hogy a túlzó tagadással szemben a hagyományos, klasszikussá vált formák felhasználásával, kifejezések, szövegrészletek egybedolgozásával, nagy példák áldozatos követésével lehet mégis egyénit alkotni.
A versben harmadszor visszatérő segítségkérés nem véletlenül szól tehát Babitshoz, a tanárhoz, akitől mindenki tanulhat:
… Segíts, Babits / Tanár úr! Engedd szellemed / Cikázni még a süllyedő sziget felett!
A kérések sorozatában, harmadik nekifutásra Shakespeare A vihar című színművének főszereplője, Prospero szólíttatik meg, a bölcs és emberséges varázsló, aki csodás hatalmával leszereli a gonosz ármánykodást, boldoggá teszi az arra érdemeseket, majd kettétöri varázspálcáját. A kettétört varázspálca Prospero búcsúját jelzi. Nem véletlenül idézi őt Kovács András Ferenc, hiszen ő is, a „fonák tanítvány”, egyfajta búcsúra készül mesterétől. Prospero tehát valójában Babits Mihály, aki nemcsak a dráma fordítása révén került mély kapcsolatba Prosperóval, hanem a „duk-duk” és más afférok folytán gondjai is hasonlóak lehettek Prospero gondjaihoz.
Az előző részben tapasztalt irónia itt öniróniába megy át:
Bocsáss el újra, Prospero, / Fonák tanítványt, szolga bókolót, vadat, / Kilesni azt, mit nem lehet, / Hisz láthatatlan, s nem tanulható anyag:
A költő fel is oldja az öniróniát, hiszen tudja, hogy a forma mögött meghúzódó lényeg nem megtanulható tananyag. A lét nagy kérdései foglalkoztatják, és itt ismét többes szám első személyre vált. De a többes szám itt már általában az emberre vonatkozik, arra, hogy kik vagyunk, miért és mivé leszünk:
Szórt képzeteknél könnyedebb, / Viharlapozta példatár, hogy kik vagyunk, / Miért, miképp s mivé leszünk, / Mint pille súlya s sziklahegy, ha boldogan / Csapong, lebeg, magasba száll!
A negyedszer visszatérő segítségkérés Segíts, Babits Mihály! formában Babitsot, az embert szólítja meg. Ez a szerkezeti egység vallomás a férfikorról, amely a minden és a semmi közt törik meg:
Váratlan ért a férfikor, / Hol égi pályák fénygerince ködbe vész / Csikordulón − s meg is törik / A minden és a semmi közt.
Majd ismét Babitshoz fordul, a tőle már megtapasztaltakra hivatkozik, és intertextuális utalás következik két Babits-vers címére a Szimbolumok ciklusból: Ne mondj le semmiről és Nunquam revertar, illetőleg az In Horatium című vers egyik sorának parafrázisa: elégeld már meg a megelégedést.
Ne mondj le semmiről. Ne légy elégedett! / Nunquam revertar! ...
− hangzik a két Kovács András Ferenc-verssor. A Nunquam revertar Babits versében Dante egyik leveléből vett szókapcsolat, jelentése: ’nem térek vissza soha’ (Rába György: A szép hűtlenek. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969. 113.). Kovács András Ferenc áttételesen tehát Dante-szövegrészletet is beépít a versébe.
A vers zárlatában ötödször hangzik fel a segélykérés, immár a mesterhez intézve s szó szerint ismételve a Balázsolás egyik sorát:
… Mesterem / Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
Ez a szó szerinti idézet egyben a segítségkérés babitsi és Szent Balázs-i indíttatásának egylényegűségét is jelzi.
Ötször ismétlődik tehát a segélykérés a Balázsolásban, ötször a Babitsolásban. Az ismétléseknek ez a sora a babitsi megnyilatkozásra is érvényesen nyomatékosítja Kovács András Ferenc költői vallomását az egyéni, a közösségi és az emberi sorskérdések elválaszthatatlan összefonódásáról.
Mind a Balázsolás, mind pedig a Babitsolás klasszikus időmértékes jambusi sorpárokból, horatiusi epódosz formában épül. Az epódosz hozzáéneklést jelent, azaz Babits is, Kovács András Ferenc is hozzáénekli a 12 szótagos sorhoz a 8 szótagosat, de Kovács András Ferenc emellett más szövegeket is hozzáénekel verséhez. Már a vers alcíme is − Egy lírikus epilógja − egy másik Babits-verset, A lírikus epilógja című szonettet vonja be a maga szövegvilágába, de ez a szövegvilág Babits Jónás imája, Ne mondj le semmiről, Nunquam revertar, In Horatium című versének szövegvilágával, illetve Pilinszky János Apokrif, valamint Shakespeare − magyarra Babits fordította − A vihar című művével is kapcsolatban áll.
A bevezetőben Kardos Pálnak azt a megállapítását idéztem, hogy Babits „az Arany János-i hagyomány folytatója”. Ehhez most hozzáfűzhetem, hogy Kovács András Ferenc viszont versének intertextuális beágyazottsága folytán hangsúlyozottan a Babits Mihály-i és ezzel együtt az Arany János-i hagyomány továbbéltetője − és folytatója.
