A Krím, ma elvesz mindent, és vissza se adja,
önmagát veszi és veszejti el, hagyja, hogy a hullámok
egyre nagyobb részeket, sok apró félszigetet
tépjenek ki a testből, pedig jól tudja,
ezek nem térnek vissza már soha többé.
Távoli homokpadokról integetnek, aztán
hajók horgonyaihoz tapadva utaznak tovább
és a Krím, ez a hajdani, csodálatos egység,
egy napon már az északi tenger jegébe fagyva látja,
hogy távolodik, egyre távolodik valami önmagából,
és ha nem vigyáz, olyan részek is akadhatnak, igen,
egy-egy lassúbb meteorithoz csapódnak majd,
és nincs az a napszél, az a kvantummechanikai trükk,
ami őket valaha is visszahozhatná még.
A Krím, ha néha ennek tudatára ébred,
megint felölti a tragikus maszkot, ami manapság
egyre inkább egy műanyagból és acélból összeeszkábált
pajzsra emlékeztet, egy olyan pajzsra, amely egy szép napon
betakarja a Krímet, ha alszik, s ha ébren van,
legvégül akkor is.