Nem lenni ebben a kedvetlen,
borongós koradélutánban,
és nem lenni sehol másutt,
ahol most ez a délután van;
pontosan ott lenni, ahol vagy éppen,
s mi lehetne talán egy kicsit
Prága vagy Krakkó, az Adria
vagy a délfrancia partok...
A többit majd magammal megbeszélem.
Ez az idő, a szeles, borongós
semmiévszak egyszerűen
nem alkalmas a létezésre;
fázunk, belülről fúj át a szél.
Ha összebújunk s így maradunk,
vacogva, mozdulatlan –
meglásd, a kutya sem vesz észre.
Ez az egyetlen esélyünk:
ez az el nem süllyedt,
még felfedezetlen
távoli kontinens,
ahol nem lenni érdemes,
s ami olyan is lehetne, mint...
– de hiszen te is jól tudod.
Itt, ezen az ismeretlen égtájon
kihúzni fogvacogva az összes
átkozott semmiévszakot;
türelemjáték, persze, kivárni,
hogy elszállnak röpke századévek.
Rám nézel, tudom, hogy te is látod
a létező világot, ahogy összedől
– „mint mikor egy könyv becsukódik” –
az igazi Prága, Krakkó, leomlanak
az adriai vagy a délfrancia partok...
A robajt csak mi halljuk,
nagyon messziről.