Markó Béla szonettjei és haikui
(Minden megvan?) Markó Béla gyönyörű gyermekverskötetei után, a 2010-es Ünnepi Könyvhétre, egy új szonetteket tartalmazó könyvvel jelentkezett (Tulajdonképpen minden. Bookart, Csíkszereda Borító: Szulyovszky Sarolta). Újrakezdés, de túlzás nélkül állíthatóan költői „újjászületése” azért is érdekes, mert gyűjteményes kötetének (Szétszedett világ. Mentor, Marosvásárhely, 2000.) tanúsága szerint, ahogy aktívan politizálni kezdett, befejezte a versírást, úgy tartva, hogy a politika és a költészet nem fér meg együtt. (Noha ezt így, ilyen brutális nyíltsággal soha, egyetlen vallomásában, interjújában sem fogalmazta meg.) Mindenesetre 1991 nyarán írta utolsó verseit, 1995-ben még egy érdekes verssel jelentkezett ugyan (Interetnikus párbeszéd), de aztán tizenhárom évig, a Túlélő képek második kiadásának szerkesztéséig, nem írt verset, az először 1989-ben megjelenő vallomásokat, verseket tartalmazó antológia új kiadása viszont jó alkalmat teremtett az újrakezdéshez, megírta nagy önvallomásszerű versét (De ki élte túl?), aztán rendszeresen írt gyermekversei után, váratlanul, 2009. július 3-án elkezdte összefüggő szonettgyűjteményének írását és az ihlet, az erő, a bátorság és a kedv egészen 2010. február 6-ig kitartott. (S túlzás nélkül tovább is, hiszen jött a reprezentatív folytatás, s azóta kész lehet már a harmadik kötet is.) Markó dátumozza verseit, pontosan jelzi, mikor is született a vers, látható, hogy hogyan is épültek fel, s hogyan kapaszkodnak, kapcsolódnak egymáshoz, mint két egymás felé kinyújtott kéz ujjai, s hogyan keltik a megélt világ teljességét, hogyan csendülnek meg a visszajáró motívumok, az évszakok szorításában viruló vagy pusztuló kert látványa, amely kertben az egymást folytató vagy éppen teljesebbé varázsló, néha terrorizáló szonettek aktorjai, a versíró, felesége, Anna és kisfia, Balázs – megélhetik az idő teljességét. Persze Markó újabb versei kapcsán nem lehet nem feltenni a kikerülhetetlen kérdést, amelyet Szentkuthy Miklós vívódó Dürerje fogalmaz meg a Saturnus fiában, a tegnapi virágcsokrok elmúlásán töprengve, s mely érzéseket a költő is átélhette kertjében, évről évre. „Örökkévalóság, mulandóság: melyik az igazi. Vagy mind a kettő csak értelmetlen oktondiság, úgynevezett fogalmak, melyek mögül monotonon köhög a semmi?” Annak viszont, aki mint Markó is, rohanásai közben egy kertben pihen meg, nyilván nem mindegy, de a semmi köhögését, túlozzunk: röhögését, néha kihallani a sor- és sorsközökből. Lehet védekezni ellene, nem pillantani oda, egyszerűen nem venni észre, a formában keresni a menedéket, az álcázó maszkokat. (A szonett mint álca!...) Igen, a kertre vetülnek rá mediterrán, görög utazások képei is, és egy időn túl megjelenik Jézus imaginárius alakja is mint viszonyítási pont, jelenléte száműzi a semmit, mintegy értelmet adva a dolgoknak, például a döbbenetes Újabb testamentum című versben: „…egymáshoz fagynak már a rétegek, / nagy, áttetsző borostyánkővé dermed / az ég, a föld, egymás mellett hevernek / felhők, faágak, s együtt fénylenek / kristály tücskök és zengő csillagok, / együtt parázslik s egyformán ragyog / a hatalmas Tejút s a hangyaboly, / hasonlít mind, és mind csak változat, / még Jézus is csupán egy másolat, / s az eredeti nincsen már sehol.” Egy nyilván terjedelmesebb elemzésben nem lehetne megkerülni azt sem, hogy mit és miben is változott Markó költészete a hallgatás évei alatt, és lírikusi felfutásának nyolcvanas évekbeli, kitüntetett versformája, a szonett hogyan alakult át s lett, ha lehet, még meghittebbé. Markó már akkor kísérletezett egy közvetlenebb, bensőségesebb, mondhatnók kopárabb, mindent lecsupaszító, helyi értékére leszállító hanggal, de ez a közvetlenség most, ezekben a hét hónap alatt varázslatosan egymást követő szonettekben valósult meg igazán, a maga megejtő, elbűvölő teljességében. Nem, itt nincsen szó politikáról, a versek írója és felesége, kisfia egy kertben élnek, mely mintha ki lenne szakadva a világból, s amelyben, mint egy varázsgömbben, megvan minden és összeér… Ebben a kertben élik át a mindennapi örömöket és bánatokat. Itt ejtik foglyul képzeletüket és emlékeiket a látomások, a természet ismételt, egymásra csúszó csodái és tragédiái. Hiszen végtelenül nehéz felfogni és megérteni, hogy mit is akar az Isten a kerttel és velünk? A smaragdba robbanó tavaszi csodák után jön el a kert nyári elsodró teljessége, majd az októberi-novemberi rombolás és a téli pusztulás, hogy varázslatosan induljon be újra minden. Nézzük például a könyv egyik nagy versét, a Puzzle-t. „A fák között kint: ide-oda lengő, / hatalmas, tépett Veronika kendő, / s a pelyheket helyesen összerakva / kirajzolódik Jézus kínzott arca, / s már átfénylik a nap a havazáson, / és sistereg a hó a friss parázson, / egymást pusztítva, és egymást keresve, / hamupihéje és megfagyott pelyhe / ugyanannak az életnek s halálnak, / újból meg újból egymásra találnak / a nézők lent és Jézus a kereszten, / a test a kendőn s a kendő a testen, / kirakós játék, s talán összeállna, / ha lenne, aki mindezt végigjátssza.”
(„És hátha van…”) Markó Béla új szonettkönyvének (Visszabontás. Jelenkor, Pécs, 20011. Borító Sebastian Stachowski) egyik szép verse, némi aggodalommal ugyan, de felteszi a nagy és kikerülhetetlen kérdést, amely már az előző szonettkötet verssorai mögött ott ágaskodott ugrásra készen, és ott gomolyog az új kötet szó- és sorközeiben is. „Mert semmi más, tágas pilótafülke / a nyári ég, amíg lent zakatol / és meg-megáll a kert, de valahol / a sűrű éjszakában elmerülve / figyel talán, s ha kell, egy üstököst / kigyújt, vagy egy-egy csillagot kikapcsol, / s a folyton vibráló sok kusza rajzból / megfejti, hogy a műszerdal mögött / mi van, s mondjuk, mit is jelent a Göncöl, / miért világít néha a Tejút, / mert nyilván tudja, mivel mire jut, / és mindent ért ebből a fényözönből / az Isten, s hátha mégis van velünk /valami terve, hogy hova megyünk.” A vers – teljes egészében idéztük, hogy világos legyen, mire irányul az értelmezés, mit és miről is beszélünk – valahol a kötet közepén jóval túl található, s a végre sejtetett kérdés hálóként vetül rá a könyv darabjaira. Markó másik kötete is nagyjából egy évet fogott át, a reprezentatív folytatás 108 dátumozott szonettje is egy újabb esztendő eseményeit eleveníti fel, 2010 február 15-től, december 12-ig. Zárójelben jegyezzük meg, hogy a költő ugyan kiadott haikukötetet is (erről később), közölt már folyóiratban szabad verseket is, sőt, játékosan rímelő, gyermekkorát, az ötvenes évek hideglelős világát és vidékét naiv-bűbájosan idézgető versei is előbb-utóbb kötetté állnak össze, de a szonettek is természetesen folytatódnak tovább, mintegy rá is játszva, erősítve is a napló jelleget. Már az előző kötet kapcsán leírhattuk, hogy nem, itt nincsen szó politikáról, a költő és a szonettek állandó szereplői: felesége, Anna és kisfia, Balázs egy kertben élnek, amely mintha ki lenne szakadva a világból, s amelyben, mint egy varázsgömbben megvan minden és összeér, hogy felszikrázhassanak a felismerések. Igen, egy kert és az évszakok alkotják a második könyv szerkezetét is, a kert, az évszakok színeváltozásaiban élhetik át a szonettek hősei a létezés fel-felszikrázó csodáit, abban a hitben, hogy hátha mégis van valami terve velünk az Istennek, hiába köhög (vagy röhög?) hideglelősen a háttérben a semmi. A téli pusztulás után jönnek a tavaszi zöld robbanások, a nyári tünemények, az őszi rombolás és a hóban elmerülő kert újabb, téli hibernálása. Ezekre az élményekre vetülnek rá a Fekete-tengeri és Égei-tengeri, mediterrán utazások, nyaralások felejthetetlen képei, és újdonságként feltűnnek olyan szonettek is, amelyeket a világ nagy múzeumaiban közelről „megnézett” festmények inspirálnak… Mindez azonban, s ez a tudatos kötetszerkesztés bravúrja is, nem tördeli szét az egészet, megmarad az egymást folytató, a hihetetlenül közvetlen hangot kitartó szonettek bensőséges naplójellege, sőt a naplóregény jellege is, amelyre önironikusan az utolsó szonettben céloz is a költő: „Nem látok szinte semmit a sötétben, / de érzem, hogy a lábam hóba süpped, / ahogy megyek, hálóként megfeszülnek / a hulló pelyhek, mindig összetépem, / s mögöttem mindig ott ragyognak épen, / mint mikor olvasáskor a betűknek / egyszerre értelmük lesz, majd kihűlnek, / egybecsukódnak és megint nem értem, / mint annyiszor, hogy ismét szóról szóra / szorgalmas és figyelmes olvasója / vagyok tücsöknek, felhőnek, verébnek, / és meg is fejtem őket újra s újra, / de könyvemet Isten hóval befújja, / s nem változik a vége a regénynek.” Ez a vers egyszerre összegezés és búcsú. Minden megvan és minden megy tovább, mert csak velünk lehet vége a regénynek. De nem a helyszínnek is, a kertnek, amelyben folytatódnak tovább a természet monoton csodái, egészen a kert fennmaradásáig. Ha odanézel, sikerül a valóság, legalábbis amíg odanézel, amíg odanézhetsz, amíg figyelheted, megcsodálhatod, regisztrálhatod a változás mindég más, újabb és újabb alakzatait. De e felismerés, hogy velünk, regényünkkel nem ér véget minden, csak mi érünk véget, s nem a világ is (itt a kert!), ad az egésznek valami sejtelmes, mélabús lebegést, meghatározza a leporellószerűen egymásba nyíló szonettek atmoszféráját.
(Tavasztól télig) A haiku 17 szótagból álló, három sorba (5 – 7 – 5) tördelt klasszikus japán versforma. A magyar irodalomban Kosztolányi Dezső fordította le, elsők között, a klasszikus japán haiku mestereinek remekműveit, s azóta többé-kevésbé a magyar költészetben is divatba jött ez a zárt, törékeny, de elbűvölő versforma, sőt, leírhatjuk, hogy az erdélyi költészetben is kezd meghonosodni, Kovács András Ferenc, Jánk Károly, Fazakas Attila is adtak ki az elmúlt években kizárólag haikukból álló gyűjteményeket, Kányádi Sándor is írt körömverseket, s nem véletlen, hogy a szonettjeivel és gyermekverseivel az irodalomba, hosszú hallgatás után visszatérő Markó Béla kötete, az Út a hegyek között (Bookart, Csíkszereda, 2011. Illusztrálta Láng Orsolya.) 99 haikut tartalmaz. „Belefér-e a haikuba a világ? – teszi fel a kérdést egy vallomásában Markó Béla. – Nyilván nem. De belefér a világ lehetősége. Tervrajza. Iránya. Lelke. Mindegy, hogy fogalmazunk. Elég nagy képzelőerő kell elfogadni, hogy a dióban ott van a diófa, és nem az alma- vagy körtefa, a szilvamagban pedig ott van a szilvafa, és nem a cseresznye- vagy meggyfa. De ahhoz, hogy egyáltalán képzelődni legyünk hajlandók, önmagában is szépnek kell lennie a diónak vagy a szilvamagnak. Tessék megnézni: szépek is! Hát valami ilyesmit gondolok én most hirtelenjében a haikuról.” Bookart-katalógus, 2010. Ősz.)... A kötet szerkezete, méltóan a haiku szelleméhez, a négy évszak körforgásában alakul, a 99 haikut a narrátor négy ciklusba rendezi: a Kívánság – tavaszi versek sorozata, a második Együtt darabjai a forró, szikrázó nyárt idézik, a Készenlét versei az őszre irányulnak, az elmúlás mélabús szomorúságát közvetítik, míg a búcsúzó, a Megváltás a tél szédületét idézi. Vonzón és felejthetetlenül. A szonett, Markó kedves versformája is zárt szerkezet, de mégiscsak 14 sor, amelybe sok minden belefér, míg a haiku csupán három töredezett sor. És mégis, talán a költőnek, régi versköteteit is figyelembe véve, legszemélyesebb hangú könyve. Közvetíteni tudja a tavasz ébredését, a zöld gyönyörű robbanásait, a megújulás, az újjászületés örök üzeneteit. Nézzük például az Újjászületést: „még alig csordul / este a zöld a fákból / s reggel eláraszt”, vagy a Találkozást: „két aranyeső / ágai összeérnek /tudják-e ők is?” De a tavasz, a reménykedés évada hamar ellobban s itt a nyár. “tele van a kert / ha belépek tücsök- / zene kicsordul” (Együtt). S hogyan teszi mindezt személyessé a költő? Varázslatosan. „hangyaként járok / a fehér porcelánon / mégis szeretlek” (Remény). Vagy: „hökkenve járkál / a nyelv egy másik szájban / hány otthonunk van?” (Erotika). Az őszi versekben, az elmúlás szédületében is folytatódik a vallomások bűbájos sorozata: „tű sarokkal állsz / roncsolt szilva levélen / Krisztus tenyerén” (Nézlek). Vagy „két forró szeder / szájadhoz ér s elugrik / aztán lesüllyedsz” (Áhítat). A tél verseiben kimerevednek a képek: „hó-abrosz ott fent / reggeli maradék-e / vagy már vacsora?” (Út a hegyek között), de a személyesség velünk marad „ahogy egymásba / illeszkedik a két test / újra csak egy van” (Magány). És a kötet utolsó verse mintegy összefoglalja az egészet és fölmutatja: „árnyék vetül rám / világosság van mégis / tudom te állsz ott” (Szédület). Markó e kecses gyűjteményével – s kiemelnénk Láng Orsolya derűs rajzait – eljutott az út végére, a hallgatás szakadéka elé, de a verseknek nincs, nem lehet vége. A játszma és a szonettek folytatódnak…
(Szűkülő körök) És a haikuk is. Először Részegh Botond ihletett illusztrációival, egy 2012-re szóló Haiku-naptárban, majd ugyancsak az ő rajzaival egy kecses kötetben (Boldog Sziszüphosz. Bookart, 2012.). Ebből a naptárból, tavaly, Vásárhelyről hazafelé utazva, a vonaton, először az Októbert olvastam el (félreértések elkerülése végett a kötetben Visszajátszás címen szerepel, az őszi ciklus a Lassítás végén, mivel az évszakokra alapozó áttekinthető, nyitott, de mégis zárt (az ellobbanó évszakokba bezáró) szerkezet marad: „sír a szél mintha / sündisznót simogatna / egy öreg fakír”. A haiku törékeny műfaj, épp ezért képei erősek, meghökkentőek, pontosak kell legyenek és azok is, itt minden magyarázat, felesleges locsogás lenne, fogadjuk el, egy októberi napon úgy sírt a szél, mintha sündisznót simogatott volna. S ez a bizarr, de halálpontos kép, mintha involválná egy másik felejthetetlen darab lemondó, megkeseredett, de a helyzettel végeredményben reálisan számoló bánatát. A címe sem véletlen: Magyarázat a címe, s hogy minek a „magyarázata”, az teljesen világos: „hiszen nem élni / csupán túlélni / adott esélyt az Isten” A természet kísértésekbe elragadó színeváltozásai, s most hagyjuk az unalomig ismételt örökkévalóságot, a ronggyá csépelt mulandóságot, tükröt tartanak elénk, a haiku tükör, a megvillanó részletekre és egymás elképedt arcába meredhetünk, hiszen „ritka szövésű / fekete vászon az ég / mögötte fény van”. S igen, ez a fény átlósan, srégen, ferdén világítja át a tizenhétszótagos csodákat, s van, amikor konkréttá, láthatóvá, tapinthatóvá is válik, ahogyan a megérkezésben: „ajtó alatt fény / tudom hogy rád találtam / becsípett szoknya”. A képek pontosak, sűrítettek, az állandóan meghaló, újjászülető természet látványa valósággal kísérti a létértelmezést – haikuban! –, s bármennyire is visszahúzódik a dolgok arcát pontosan rajzolni, közvetíteni, filmezni akaró szenvedély, néha, mint a Halál című furcsa darabban, megadja magát. Mert mi is a „halál”? „mint amikor a / következő falatról / mégis lemondasz”... Ennél többet lehet-e mondani? S érdemes-e magyarázni? Ezeket a haikukat nem érdemes. Vannak. Tömbszerűek, elfoglalják a helyüket. A szkepszis pedig felszívódik a látvány egymást sokszorozó szépségében. Mint például a kötetzáró kérdésben: „hófolt fehérlik / üres gólyafészekben / vagy már tavasz van?” Markó szonettjei, haikui után a hallgatást megtörő, első, sodró szabad versre gondolunk, amint a címbe kiugratott kérdést magyarázza. Az egész bizarr, döbbenetes vízióból nő ki, miszerint a narrátor, a versíró 1989. december 21-én meghal, golyó találja. „Nézem túlélő képeimet, / bezzeg nekik megadatott látni, amit én nem láthatok. /Nem volt fűtés, nem volt benzin, / nem volt villany, nem volt hús, / nem volt vaj, nem volt kávé, / de voltak besúgók / és volt remény.” Ma minden van, „de van-e remény?” Ki élte túl?!
