Megtaláltam. A sutba dobva.
Szalagja rongy, repedt a dobja.
A kallantyúkon hálót font a pók.
Ránézni is rossz, csupa rozsdafolt.
Ütögetem a zörgő billentyűket
Úristen, mennyi ékezet!
Angolban ilyen sohse létezett.
Próbálgatom az ő-ket, ű-ket
Ezeket a szőrös betűket:
Születtem, gyűrű ... örökzöld a föld
Kitört a ... tömlöc ... hóhér ... ködmön ... pörkölt...
De nem zavar már a sok ékezet.
A vén írógép hárfa lett
Ahogy Petőfi két sorához érkezett:
„Oh, lassan szállj és hosszan énekelj
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!”
Kopog a gép. A ronda ócskavas
Magától írja már az avas és havas
„Piros csizmám nyomát, zöld erdő harmatját...”
„Hullatja levelét az idők vén fája...”
„Különös, különös nyár éjszaka volt,
Az égben egy dühödt angyal dobolt...”
„Én úgy szeretlek, mint anyját a gyermek,
Mint mélyüket a hallgatag vermek...”
„Az ám
Hazám!”
Isa pur és chomu vogmuc.
Tolonganak a kajla, tört kallantyúk,
Az ujjaimmal kell szétszednem őket.
Szétbontanom a foszlott szemfedőket –
Valaha én is magyar író voltam
S bár a Rodostókban sem egészen holtan,
Engem is, mint téged Laci, Gyurka, Pista,
Meggyászolt már minket a fekete lista!
Mit akar tőlem ez a masina?
Azt akarja, hogy belém lelket öntsön?
Hány éve már, hogy nem írtam rajta?
Magyar barátom adta kölcsön
Rövid használatra
Egy délelőtt
Tizenkét évvel ezelőtt.
Elvégre magyar úr vagyok.
Temessétek majd mellém, ha meghalok
Ezt a rozoga, öreg gépet,
Ezeket a borzas betűket
Mint mindmegannyi avar kössöntyűmet,
Szárnyas kopjámat, színarany kupámat,
Leszúrt paripámat.