A vers és a Szeráfok
„Mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Kettővel befödték arcukat,
kettővel befödték lábukat, s kettővel lebegtek”.
Szeráfok őrködnek szavaimon,
Hatszárnyú értelemmel közvetítik a verset.
Az első és második a vers lábán: a köznapi, érthető, alig
Észrevehetően eltávolít.
A harmadik és negyedik: képben remegő, szokatlan,
És lebegtet, csak úgy, nem keresed, miért?
Az ötödik és hatodik elmondja, hogyan: véresre súrolja arcodat,
Lehántja a maszkokat, hogy az elevenség mámorában
Láthasd egy pillanatra.
Ha odatartod te is arcodat, a szavak szeráfjainak.
Odüsszeusz, harmadszor
Persze a szélcsend, az más.
Az szelíd várakozás korbácsos, vad lendületre.
A szélcsend: készenlét deleje.
A lét „kész”-sége, maga az út előtti út, amire nem emlékszel,
csak él benned.
Vitorlás lebegés a vásznak felhúzása előtt, vásznak felhúzása,
delfines társalgás.
A remény pedig a valóság vasmacskája.
A mélységhez köt, ráncigálod magad a pórázán.
Végre sikerül kitépni a rárakódott iszapemlékekből.
A táj, amit megszoktál, időkön át kísér, mert sokáig nézted
moccanatlan a fedélzetről. Hamis
Ithakáknál időzünk sokáig, csapdázó remények
algásító tehetetlenségében.
Éppen az eltöltött idő okán érzed aztán igazoltnak:
talán mégsem volt hamis, csak nem ismerted fel.
Tenyered vonalaiba minden láncszem beleégeti a történetét.
Hajóm, e szép karavella, most elindul, horgonya immár testében.
Mítoszom horgonyát felhúztam, s felsebzett tenyérrel
fogom meg újra a kormányt, még nem tudom,
merre indulok, de a sirályok röptéből
olvasom az irányt, Aganippe forrásából ittak ők.
A szélcsend, az más. Delejes biztonság.
Iránytű-sirályaim a holnapok.
A hazatérés mítosza
Nem új. Idézni veszélyes,
Mert könnyen klisébe csúszhat az ember.
Talán ez is az, de legalább otthonos.
És most ez az egyetlen toposz,
hogy elmondhassam hazatérését,
útját a semmiből, s hogyan öleltem aztán.
Mert körülötte homály volt, sűrű, tejfehér,
Nagy vizekből felszálló párába veszett.
Tejüvegbe zárta a közhelyes reménytelenség,
s bolyongani sem volt ereje. Álma sem volt,
s meg sem tudott halni így. Nem tudott elveszni végleg,
hogy sirathattam volna.
Önmaga palackjába zárt üzenetté vált,
saját tengerébe veszve.
S hogy meglelte hajómat vakon,
Istenek akarata, vélem én, s olvasom üzenetét:
Hiába köd és homály, ez már a valóságos partot rejti el.
Jelen vagyok immár, én, aki te vagyok,
s veled magam – üdvözöltem.
Úgy öleltem aztán, mint az ölelni vágyók.
Öleltem buzgón és magamban.
Nem tudom, hogyan kell a hazatérőt üdvözölni,
Csupán öleltem végtelen, én a hazatérő,
Őt, a megérkezőt.
Azóta is.
Ölelem nappal, ölelem havazásban,
Mindenben, ami rész, az idő fraktáljaiban,
Visszamenőlegesen.
Most éppen a versben szorítom magamhoz
Végtelen magamat.
Téli séta
Úgy csap a hideg arcomba, mint a múlt baltája.
Szeleteket vág belőlem, hasáb-mosolyokat.
Elégnek aztán arcom máglyáin,
Bűnömmel melegítem a teret.
Tapsolnak az áldozatnak,
Hogy láthatják, s mégsem ők a szenvedők.
Ők, akik tegnap még hátfájásra kértek főzetet.
Talán volt egyszer ez is.
És mindjárt a valóságra ébredek, egy másik álomra,
Ami a következő valóságom álma lesz.
Önmagam látomásaként, másik képben, másképpen.
Csupán a keret azonos. Sanzonos.
Ezüstös fejszesuhanás havazásában, mert egyedül
A költő van velem a mindenség hidegében.
Téli látomás
A táj szememben nyújtózik éppen,
Mámoros havazással fedi el tekintetem.
E vak álmot most mégsem bánom.
A deres faágak, mint hajszálerek fonják
Körül fehérarany pupillámat, a Napot.
A szürke égbolt vakon neszez:
S nem tükröződik semmi sem,
Bódult fény szikrázó havában
Dermedt madár a remény.
Mindent elnyel mozdulatlansága.
Ahogy megül szememben.
Valami feketeség, ami befogad.
Fagyott könnyeim tele ez,
Kristálykopogású múlt
Gördül le arcomon.
Parázsos látomás a pillanat,
Amikor szemhéjak szárnya befed,
S az éjbe csap csillagokat
Karmoló sasom.
