Elképzelhető-e a létezésnek olyan állapota, amelyben az ember egyetlen kívánságra, vágyra sem bukkan, ha magába tekint, amelyben egyszerűen semmi sem jut eszébe, ami hiányozna neki? Lehetséges-e még olyan életforma, melyben az időt csak a napok múlása tagolja, annál kisebb mérésre szolgáló egység nincs? Kijelenthető-e valami anélkül, hogy rögtön indoklása is következne, szabad-e kérdésre azt válaszolni: „senki sem tudja”? A. S. Magnason izlandi író gyerekkönyve, A kék bolygó története ezekre mind IGEN-nel felel, bemutatva így néhányat a mese műfajának előnyei közül. A gyerekeknek szóló irodalom egészen más korlátok között mozog, merőben más lehetőségekkel rendelkezik, mint a „felnőtteknek írtam” kategóriájú alkotások. Az izlandi, több műfajban (regény, novella, esszé) tevékeny Magnason könyve ebből a szempontból is kivételes. A megjelenése óta eltelt körülbelül évtizednyi idő alatt magát az alkotót is meglepő, nagy ívű pályát futott be. Huszonkét országban adták ki (a László Noémi fordította, Koinónia által gondozott magyar változat bemutatójára a XVIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon került sor, 2011 áprilisában), rangos irodalmi elismerésekben részesült, adaptációit pedig több kontinens színházaiban adták elő. 

A gyerekkönyvek esetében emlegetett más lehetőségek között szerepelhet az újdonság ereje: ezen a területen talán a nyelv szavaihoz nem feltétlenül tartozik még hozzá a használat, hanem jó eséllyel létezhet eredeti értelem anélkül, hogy az Esterházy Péter által említett különböző „nyomasztó árnyak” betemetnének írót és olvasót. Itt esetleg leírhatóak olyan mondatok is, hogy „adni sokkal nagyobb áldás, mint kapni”, anélkül, hogy a mítoszokon, Biblián és világirodalmi remekeken edzett közönség fintorogna és kikérné magának az okítást. Viszont ugyanitt lehetnek hatástalanok toposzok és klasszikus metaforák: a túl magas fán termő gyümölcs sajnos fent van és kész, anélkül, hogy az elértés és rábólintás, a megfelelő apparátus mozgósításával együtt megtörténne. Könnyítés és nehézség egyaránt.

Segítséget nyújthatnak az évezredekig bevált népmesék, kijelölhetnek egy utat. Ez elsősorban nem a túlzott egyszerűsítés vagy eufemizálás irányába mutat, bár sok gyerekkönyv a fekete-fehér ábrázolás, redukálás, banalizálás felé tart. Ezáltal alkalmatlanná válik egyik funkciója betöltésére, mely a további olvasásra (és talán az életre, állítja Magnason) történő felkészítés volna. Ezzel a tendenciával szemben A kék bolygó története egy olyan komplex világot ábrázol, mely nem egyértelmű, hanem megköveteli a befogadótól a maga hozzájárulását: „gyönyörű, ám veszélyes”. Az „egyszer volt, hol nem volt, valahol a messzi űrben” levő gyerekbolygó élete valóban idilli, ám józan határok között. Ahogy a népmesékben is ott a sárkány, aki elrabolja a királylányt, ahogy a legkisebb fiú meghal a párviadalban, és csodafüvekkel alig lehet visszarázni bele a lelket, ugyanúgy itt sem túlzottan sima minden. Ha a bolygólakók éhesek, akkor fejbe kell kólintaniuk a fókákat, és az ő életük árán megváltaniuk a saját létüket, ha nem mosdanak, akkor rossz illatuk lesz, ha pedig valaki férfi, akkor azon látszik, hogy szőrös a lába. Mindezekről pedig nyugodtan lehet beszélni, akárcsak arról, hogy a medvék a pillangórepülés idején „esnek szerelembe, és ilyenkor készülnek a kis bocsok is”. 

A hagyományosnak mondott mesékkel szemben ez a könyv újítónak tekinthetõ, több szempontból is. Egyrészt a Gonosz időszerűbb, mint amazokban. A „csillagporszívós utazó ügynök, főként pedig ÁlomValóraVáltó és Kedvcsináló” Hihi-Hahó, aki ebbe a többnyire zavartalan létformába szó szerint belerobban az űrhajóján, hogy a „legveszélyesebb, leglehetetlenebb” kalandot elindítsa, melyről a bolygó lakói valaha is álmodtak, nem festhető egyenfeketére. Jelleme árnyalatokból tevődik össze: kapzsi, de a gyerekektől elrablott fiatalságon barátokat akar vásárolni, mert alapvetően vágyik rájuk; érzéketlen, de fogékony a humorra; a hideg és józan számítás mellett öntudatlan, nagyon is emberi álmok szunnyadnak benne. Emellett egész tárgyi környezete (fúró, varrógép, naptej, a jogvédett TEFLON® csodapermet) mai, sőt a mese, a megszokottól eltérően, nem egy-egy földrajzi egység nevét (lásd Maros és Olt legendája), esetleg egy állat vagy természeti képződmény sajátosságait (pl. miért rövid a nyúl farka?, miért vannak bogok a fában?) magyarázza, hanem azt vezeti le, hogy mióta és miért adnak ki a porszívók „visszafogott vonító hangokat”. Talán a modern mítosz születését éljük... 

Hasonlóan rendhagyó az, hogy egy mese metaelemeket tartalmazzon, pedig itt pontosan ez történik: a saját nyomtatott képére utal. Amikor a gyerekeken feltartóztathatatlan kacagási hullám seper végig, akkor „kis fekete pöttyök táncolnak a levegőben, mintha legyek keringenének ott”, ezután pedig több soron keresztül kitartó „ha ha ha ha ha ha ha ha ha ha ha ha ha ha ha ha” stb. következik. A nevetés nyomtatott képe tehát beszabadul a mese világába. A mű emellett a majdnem avangárd megoldás mellett bátran bánik a technika nyújtotta egyéb lehetőségekkel is, így a CSUPA NAGYBETŰS szedéssel vagy a betűmegsokkkkkkkszorozássssal. Az olvasás és beleélés ritmusából zökkent ki, elbizonytalanít az is, amikor a mese szereplői meséket mondanak egymásnak, vagy pedig arról tanácskoznak, miként kellene a gonosztevővel elbánni, mert az a mesében „szokás” és „mindig működik”. Különleges továbbá, ahogyan az elbeszélő a távol eső esztétikai minőségeket ötvözi, vagy pedig egymás szomszédságában alkalmazza: így lehetséges a fenséges Napot egy polkapöttyös fazékfogó kesztyűvel megközelíteni, így tud a nem sokkal korábban még szabadon és vészterhesen dübörgő, robajló vízesés „csöpögő nózi”-hoz hasonlatosan, gyámoltalanul csüngeni. A könyvben megnyilvánuló finom humor további fegyvertény; emlékezetes például a pillanat, melyben Arnar, a nagyokos arról érdeklődik, vajon kenyérvágó, avagy húsvágó késhez hasonlatosabbak-e az űrszörny fogai, melyek a kék bolygó egész gyerektársadalmát imminens módon fenyegetik. 

Provokáló újdonsága mellett A kék bolygó története alapvetően az emberi kultúra és történelem letisztult alapképleteivel dolgozik. Talán nem túlzott merészség azt állítani, hogy kicsiben igenis a történelem csapdáit, kudarcait modellezi (legalábbis felébreszti a hajlamot a „beleolvasásra”), miközben hangsúlyosan épít a Biblia univerzumára, motívumkészletére, egyben pedig változatosabbnál változatosabb irodalmi párhuzamokat mozgósít, bizonyára többet, mint amennyit szándékában áll. Ezért lehet jó könyv, ezért nyugodhatunk meg a „minőségét” illetően, mert – ismét Esterházy szavaival – nem csak az van benne, amit az író beletett. A cselekmény alakulása eközben egy folytonosan emelkedő görbével vázolható, valóra váltva így a mű elején írottakat: „a világ minden izgalma és csodája eltörpül amellett a kaland mellett, amiről történetünk mesél”. A bolygólakók élete egy cosinusperiódust rajzol ki, a könyv stílusa pedig egy egyenletes, letisztult (és élvezhető) vonalat ad a képzeletbeli görbesereghez.

Bőven van tehát, amit keresniük azoknak, akik a kalandoknál tovább akarnak tekinteni, bár egyáltalán nem szégyen elsőre elmerülni azok szövevényében, elragadtatni az érzékletes jelenségszint által. Még a világirodalmi viharokban jól megedzett olvasóknak sem.

Andri Snaer Magnason: A kék bolygó története. Koinónia, Kolozsvár, 2011.  Fordította László Noémi