Minden fennkölt, „emelkedett” kitételnek megvan a maga közönségesen szellemeskedő („frivol”) változata. Nem hiába írta valaha a nagy orosz miszticista író, Mereskovszkij, hogy a legszemérmetlenebb dolgok gyakran a legszentségesebbek közvetlen közelében helyezkednek el vagy akár – megfordítva is. Itt van például ez a nyers és önkínzó színezetű kifakadás: „Az ember sohasem tehet senkinek szívességet anélkül, hogy belőle valami kellemetlensége ne származna”… Ugyanez a másik oldalon: „Ha valaki meg akar szabadítani másvalakit a szenvedéstől, azért neki is meg kell szenvednie.”
Az első egy szigorú, ákációs természetű, de nehézkes tudóstól származik, aki tantaluszi szenvedéllyel gyűjtötte a múlt adatait, ám sohasem sikerült valahogy egybefoglalni őket. A második változat megfogalmazója pedig a huszadik század derekának eredeti és rokonszenves amerikai írójától, aki feljutott a világsiker csúcsára; Thornton Wildertől, de akit ma sokan felejteni próbálnak. (És felejtetni). Ám ő csak a közvetett forrás: a közvetlen maga az Isten Fia…
Az angyal, aki a vizeket zavarta sorozatcímű egyperces drámáit (!) Wilder az 1920-as években írta. János evangéliumából ihletődött: Volt az ókori Jeruzsálem közepén egy Bethezda nevű gyógyvizű tó. Időnként egy angyal szállott alá, belemerült és felkavarta vizét. Ha elsőként lépett valaki ilyenkor a medencébe, bármilyen súlyos fogyatékosságtól szenvedett, azonnal meggyógyult. Jézus ottjártában megpillantott egy magatehetetlen nyomorékot, aki 38 éve hiába várta, hogy valaki megmerítse a kellő pillanatban. Jézus rászólt: „Kelj föl, vedd a te nyoszolyádat és járj!” Ez is történt. (Ján. 5.) Csakhogy az írástudók, a teoretikusok, az akadémiák nagyjai, vagyis a farizeusok felzúdultak Jézus ellen: „Hát hogy képzeled, hát ki vagy te, paraszt? Mire fel mersz te csodát tenni a mi törvényeink és szabályaink ellenében? Te illetéktelen!”
Jézus aztán megfelelt nekik: hivatkozott a korlátolt ökörre és a csökönyös szamárra, hogy ímé, még ők is megilletődnek a csoda előtt, nem mint a farizeusok! (Mindez megírva János 5.) Ez az ökör és szamár azóta is ott áll lehajtott fejjel minden betlehemes játékában, mégha hapeningnek vagy installációnak is nevezik ezeket; vagy performansznak.
Wilder másik karácsonyi drámája, a Hosszú karácsonyi vacsora (1931) csak egyfelvonásos, de évszázadokig tart a belső ideje, időtlen időkig, amint azt e szólás oly szerencsésen ki tudja fejezni; a szereplők üldögélnek egy asztal körül; csendes esti beszélgetés; aztán olykor valamelyik feláll, és visszajön – talán az unokája, talán egy őse, s folytatja az ünnepi vacsorát… s az esti áhítatot.
Az író (költő!), ahogy a Szent Lajos király hídjában leírja az egyéni sors és kozmikus erők összjátékát, a karácsony mítoszában is ráismer az idő transzcendens sajátosságára: úgy telik, hogy nem múlik! „Minden, ami van, már volt” – mondja Alexandria… Egyszer egy nagyon jó barátom, igen vallásos személy, súlyosan megneheztelt rám, mert egy értekezésemben idéztem azt a sokaktól megírt véleményt, hogy az ókor meghaló és föltámadó természet-istenségeinek közük van a Jézus-mítoszhoz; nem csak az Istenanya és csecsemője ábrázolásai azonosak a kereszténységével, hanem még Mária Magdolna alakja is fellelhető egy óind regében…
Pedig maga Jézus mondta: Én hamarabb voltam, mint Ábrahám! (Az erre vonatkozó helyek jelölve vannak János apostol fentebb idézet fejezetében, a versek végén a szokásos apró bötűkkel!) És hogy ez mennyire nem erőszakolt újdonság, a Heidelbergi Hitvallás is így kezdődik: Hiszem, hogy Isten fia, a világ kezdetétől fogva… , a világ végezetéig… az igaz hitben megegyező sereget gyűjt, azt oltalmazza és megtartja!....
Jézus születésének napja, a téli napforduló körül, éppen annyira van („visszafelé”) halála és feltámadása napjától – a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap! – mint egy magzat kihordásának időtartama, a fogantatástól a világra hozatalig. A csecsemő, a Kisded ártatlan arca áttűnik a Megfeszített töviskoszorús fejébe. Az ének még úgy kezdődik: Csengessünk csengőkkel, Szeressünk szeretettel – s máris így folytatódik: Keresztények sírjatok, mélyen szomorkodjatok…?
Leszállás az anyagba, Születés; halál és transzfiguráció – ezek az ismétlődő stációk azonban nem úgy képzelendők, mint valami lélekvándorlás. Nem a lélek vándorol, hanem – a teremtett világ! Az időtlen idő örökkön örökké helyben áll, és a dolgok vándorolnak oszlopsora boltívei alatt!
Ha nem riadunk vissza a tudákosság vádjától, gondoljunk csak a mai fizika sok képtelenségnek tűnő eszme-menetére: párhuzamos világegyetemekre! Az átjárás az átlépés titkára – ismeretlen dimenziók között. S ha már ideérkeztünk, van Staniszłav Lem lengyel írónak egy félelmetes, rettenetes, iszonyú karácsonyi víziója: az ajtó a semmire nyílik, azontúl a robbanó lángokkal, lobogó tűzzel mennydörgő Nap, és előtte – egy a semmi ágán lebegő – kitakart csecsemő.
Végül pedig, olvassuk el tévelygő, de szeretett néhai testvérünk karácsonyi balladáját, és elmélkedjünk egy pár percet!
Pompás, fehér karácsony-éjen
Kidobta a szikrázó hóba,
Kidobta a havas semmibe
Magzatját a papék Katója.
Aztán Kató, a kis cselédlány,
Szédülve, tántorogva, félve,
Ahogy illik, elment maga is
Éjféli, szent, vidám misére.
Kató gazdája, az izmos pap
S falusi nyája énekelnek:
„Dicsértessék az egek ura,
Hogy megszületett az a gyermek.
Az a gyermek, ott Betlehemben.”
Kató fölsír a papi szóra
S az a gyermek, a betlehemi,
Könnyezve tekint le Katóra.
(Kató a misén)
