Ştefan Bănulescu írói pályakezdésének időszaka egybeesik a második Forrás-nemzedék indulásának időszakával. Bodor Ádám, Sigmond István, Vári Attila és nemzedéktársaik korszakteremtő kezdeményezéseihez hasonlóan, Bănulescu művei is először az 1960-as évek közepén jelennek meg kötetben. A szerző rövidprózai alkotásait már ekkor több nyelvre lefordítják, a válogatás megjelenését pedig újabb novellák, esszégyűjtemények és egy verseskötet publikálása követi. 1977-ben A Milliomos könyve elnyeri az Írószövetség díját. 2000-ben, több mint húsz évvel a díj odaítélése után, a mű még mindig tekintélyes helyet foglal el az irodalomtörténeti kánonban: kilencedik a huszadik század legjobb román regényeinek listáján (150 felsorolt regény között). 2011-ben, több mint harminc évvel megjelenése után, végre magyar nyelven is olvasható. 

Tekintsük kiindulópontnak a mű címét, ami eltér annak román megfelelőjétől. Ha ismerjük az előzményeket, részletkérdés a címmódosítás, de mégis a fordító elképzelését vagy állásfoglalását tükrözi. Nem a hiteles fordítás miatt izgalmas a probléma. Ez esetben nem pusztán arról van szó, hogy a magyar cím különbözik az eredetitől. A regény románul Cartea de la Metopolis (Metopolisz könyve) címmel jelent meg. Metopolisz egy bizánci hangulatot idéző város neve. Demény Péter, a regény fordítója azonban elhagyja a Metopolisz könyét, s a tervezett tetralógia átfogó címét, azaz A Milliomos könyvét alkalmazza. Így az objektum helyett egy szubjektum kerül előtérbe, a milliomos. Meggyőződésem, hogy e váltás befolyásolja a szöveggel szemben kialakított előfeltevéseinket. Bizonyos szempontból érthető az elgondolás, annak ellenére, hogy az átfogó cím olyan egészet jelöl, ami az olvasó számára hozzáférhetetlen marad. A címválasztás által A Milliomos könyve egyrészt visszaható szövegként határozza meg magát, reflektál önnön töredékességére, másrészt autonóm műalkotásként mutatkozik. Mint ilyen, a teljes jelentésképzésre motiválja az olvasót, s a szöveg narratív megoldásai is azt tükrözik: megbízható ez az intuíció. Mégsem érvényesülhet maradéktalanul az olvasás függetlensége, s ezért nem a címadási technika a felelős. A Milliomos könyve értelmezése során olyasvalamit tapasztaltunk, amiről érdemes tudni vagy amire jó emlékezni. Időszerűségének éppen ez a sajátosság az egyik biztosítéka.

Ştefan Bănulescu írói pályakezdé-sének egybeesése a második Forrás-nemzedék indulásának időszakával több annál, minthogy egy esetleges értelemképzés lehetőségeként tekintsünk rá. A Milliomos könyve láthatóvá teszi az interakciót; az elbeszélt történetek szerveződése és a mű referenciális olvasata Bodor Ádám prózájára emlékezteti az olvasót. Metaforák, alapmotívumok térnek vissza, pontosabban előzik meg a Sinistra körzet vagy a Verhovina madarai világát. A poétikai-tematikai rokonság azonosítható jellegzetessége a regénynek. Így a fantasztikus, olykor kissé groteszk világ egy igen fontos előzményként jut el – ha megkésve is – hozzánk. Ebben az összefüggésben már érdemes a keletkezéstörténeti kontextusra utalni, hiszen a textuális rokonság mellett a pályakezdés közös kulturális-antropológiai háttere is szerepet játszhat a jelentésképzésben. A Milliomos könyve ily módon illeszkedik a láncolatba. Persze lehetséges, hogy a művek-opusok egymásba szövődése jóval összetettebb, ennek vizsgálata azonban nem egy recenzió feladata kell, hogy legyen. Mindenesetre már a jelölt kapcsolódás is sokatmondó. Bănulescu regénye egyáltalán nem elhanyagolható olvasmány azok számára, akik érdeklődnek a jelölt kontextus iránt, de nem olvasnak románul. 

Történeti-poétikai jellemvonása mellett A Milliomos könyve önmagában is értékes szövegélmény. A befogadás során egy elidegenedett, immár lényegtelen és jelentés nélküli élet megértésére vállalkozhatunk. Ebben segít a narrátor, aki része ugyan a metopoliszi világnak, de ismerősei önmeghatározó kísérleteiben ő is ugyanolyan tehetetlenül merül el, mint mi, olvasók. Metopolisz egy kaotikus, balkáni világ (a Lovak Szigete északi partján), egy város, ahol legendák élnek, ahol az egyén szabadsága, az empátia és a másokért vállalt felelősség kérdése gyakran felmerül. Metopolisz olyan társadalmi tér, amelynek lakói az őskori leleteket, tárgyakat, edényeket is újrahasznosítják, ahol „az időmorzsolta kövekből” készült falak omladoznak, s ahol az öregedés folyamata is egyesek számára jó üzletnek bizonyul. Metopoliszban „évüzérkedés” folyik, felvásárolják az idősödő emberek házait, hogy később drágábban értékesíthessék őket. Cserébe eltartást ígérnek, de valójában a halálukat várják. A fiatalok elvándorolnak, velük együtt vesznek ki a fák is a vidékről. Nem csoda, hogy önmagától idegenedik el a város, lakóival és környezetével együtt, s csak „a hosszú élet bajnokai”, a nehézkes diófák maradnak (159.). A Lovak Szigete déli oldalán, a Dikomésziai Alföldön (ahová Mávrokordátosz, a tartomány leggazdagabb városa is tartozik) szintén egy olyan nemzedék tagjai élnek, akik „egész életükben semmi mást nem ismertek, mint a lehajtott fejjel való földművelést” (286.). A roncsolás poétikáját már a város neve is tükrözi: Metopolisz (és nem metropolisz). Dikomésziában, Mávrokordátoszban ugyanígy megítélhető a pusztulás, látható a szakadék, ami felé az ottani lakók elértek. Kifejező példája ennek Fülöp Lăscăreanu, a Megalázott élettörténete. A kimagasló kulturális értéket és tudást őrző bizánci tudós és professzor, annak ellenére, hogy „valósággal bűzlik a kultúrától és a világról való tudástól” (353.), ugyanolyan ember, mint akárki más, rá is ugyanaz a sors vár, mint a többiekre, vagy talán még rosszabb. Hiszen a városban, ahol az emberek „az életüket kizárólag az érdekeiknek szentelik” (294.), nincs hely egy visszatérő emigráns számára. Akinek pedig nem sikerül kilépni a világba, azon úrrá lesz a szomorúság, ha arra gondol, hogy „nem kapta meg az élettől, amit megérdemelt volna” (354.).

Metopolisz történetei olyan medita-tív tapasztalatok, amelyekben felfüg-gesztődik az idő és megáll mindaddig, amíg a karakterek hiteles vagy legalábbis elbeszélhető képet nem alkotnak önmagukról. A mű cselekményének logikai összefüggése az elbeszélésben keresendő. Az elbeszélés nehézségeivel, az elbeszélhetőség korlátaival történő folytonos kísérletezés igazi kihívás a szereplők számára, mert emlékezniük kell, miközben a karneváli hangulatot idéző ünnepségre készülnek, ahol majd „mindenki mulatni akar, kacagni és elfelejteni, ami volt, és ami ezután következik” (233.). Érdekes ez a szemlélet, különösen azért, mert Metopoliszban mindig e kettős megítélés alá kényszerülnek a dolgok. Nemcsak azzal kell foglalkozni, ami létezik; ami nem létezik, az legalább ennyire fontos – Metopoliszban a legtöbb esemény ebben a hangulatban és minőségben múlik el. A hiány a különféle önéletírások központi eleme; a Metopoliszban terjengő szóbeszédeknek is ez ad koherenciát.

A regény tizenegy fejezetében Metopolisz lakosai történeteket mesélnek el önmagukról és a városról. Az elbeszélés egyrészt a narratív identitás, másrészt Metopolisz történelmi eseményeinek megértése végett fontos. Ez utóbbiakhoz tartoznak azok a „szigorúan vett tárgyak”, amelyek a város történetét, leegyszerűsítve felemelkedését és bukását vázolják. Amit kapunk, az valójában oral history, történelmi emlékezete azoknak az embereknek, akik képesek rekonstruálni a múltat. De a nagyobb történések mellett ott vannak az elkalandozások és kitérők: hitekről, meggyőződésekről, célokról. „Még nem hagyhatom abba megjegyzéseimet, amelyek azokra a konfliktusokra vonatkoznak, amik a Megalázottat maguknak követelő szövetségek között dúltak, mert ettől a konfliktustól függ, Milliomos, az öregember tragikus végének megértése” (300.) , mondja a Milliomosnak Maroszin Tábornok. Látható, hogy tulajdonképpen összeér a város és az egyén története; valahányszor újrakezdődik az elbeszélés, az elbeszélő a „lelkét” nyitja meg. A gazdag, néha meseszerű és mitikus cselekményszövés leképezi az elbeszélt élettörténeteket, sorsokat. S annak ellenére, hogy A Milliomos könyvében a képzelet fontosabb, mint a valóság, a referencia, a múlt jelenbe történő folyamatos áthelyeződése is igen hangsúlyos. Egyféle apokaliptikus üzenet közvetítődik. A (nemzedék)történetek elbeszélői, így a Milliomos és Maroszin Tábornok, felismerik az idők jeleit és a város, valamint önmaguk hanyatlástörténetét. Ez a történeteket összegyűjtő vagy utólag rekonstruáló Milliomost is érinti, aki a szó köznapi értelmében ugyan nem milliomos (neve csak becenév, gúnynév), de az elbeszélt sorsok tulajdonosaként felmérhetetlen gazdagságot birtokol. Az utolsó, leghosszabb s talán leghangsúlyosabb fejezetben hangzik el a meghökkentő, minden idealizálástól megfosztott mondat, ami kioltja a kivételes sors iránti vágyakozást: „Belőled, Milliomos, ha akartad volna, jó Tábornok lehetett volna.” 

A Milliomos könyve kontemplatív mű. Melankolikus, tagadó, amin az elbeszélt történetek olykor ironikus vagy játékos hangneme sem tud változtatni. Akik a múló élet kiváló vagy silány pillanatait akarják megtalálni, s az irodalmi alkotásokban, ahogy Bahtyin mondja, azokat keresik, akik nem a legjobbak világából, hanem a megvalósítatlan igények világából származnak, elkezdhetik olvasni A Milliomos könyvét. De ahhoz, hogy az önmagáért való ember és a mások szemével látott ember szétesésének idejét megragadhassák, mértékletesnek kell lenniük. A regény narratív építkezése is azt javasolja, érdemesebb elidőzni egy-egy elbeszélésnél, ha azt szeretnénk, hogy az idegen történetek ismerősnek tűnjenek. 

Ştefan Bănulescu: A Milliomos könyve. Bookart, 2011. Fordította Demény Péter