1. Oroszország távolodik…
A Latin negyedben, az utcán
futottunk össze. „Mit csinál?” –
érdeklődtem. Bárba ültünk be.
Abszintot ittunk. „Komponál. –
sóhajtott. – Egy zongoraversenyt.
De erről minek is beszélni?
Oroszország távolodik.
Remélni? Félni? Szavak! Élni
kellene tudni, berendezkedni
idegenben. Ki mit talál?”
Háta mögött, fehér falon
vigyorgott sunyin a halál.
Később a zongorához ült,
s az arca lassan felderült.
2. Felhívás kerengőre
Hónapokig Lengyelországban,
egy ismerőse birtokán
élt. Jöttek újabb táncjátékok,
titokban boldog volt. Talány,
hogy mért is jött el végül onnan?
Talán mert jöttek a hírek.
Feldúlták. Tudta, egy emigráns
végül teher mindenkinek.
„Írhatnánk együtt egy balettet.
Nincsen valami ötleted? –
Kortyolt bele a poharába
s tükre felül rám nevetett. –
Gyagilev új műveim várja.
Be is mutatja nemsokára.”
3. Talpsimogatás
Hogy miért a talpsimogatást
kezdtem el? Figyeltem az arcát.
„Hogyan? Két nő mezítelen
érintgeti össze a talpát?
Milyen perverz vagy, hercegem.
Nem gondoltam volna soha.
Ámbár ötleted zseniális.
Két nő kell és egy ostoba
férfi, amint meglesi őket,
talpuk össze érintgetőket.
Szoprán, mezzoszoprán, tenor.
Egy holdfény sütötte lapály.
Szeretők háromszöge. A nyár.
Dúlt érzelmeikben a terror.”
4. Hurokban
Nem akartunk berúgni, ezért
a harmadik abszint után,
rátértünk a laza sörökre,
hurkot vetett a délután,
s a fejem szorult a hurokba,
míg kíváncsian érdeklődött,
„hogy honnan jött az ötletem?!
S ezek az orosz eszelősök…”
Nem volt mit tenni, elmeséltem,
vizaví egymás talpával,
remegő, lázas tükörképek,
láttam Lénát, egy másik lánnyal.
S hogy akkor robbant szét az éden,
a szégyen kába éjjelében.
5. Rózsaszín talpacskák
Szinopszis Sztravinszkijnak
Párizsban, egy este, a manzárdszobánkban,
Lénám Leácskával kettesben találtam.
Csókolóztak vadul, ruhájuk levették,
olvadozni kezdett a fűzöld szemfesték.
Egymással szemben, szétvetett lábbal ültek.
Derengett szemérmük, ezzel sem törődtek.
Buzgón emelgették magasba a talpuk,
lassúdan, remegve ért össze a sarkuk.
Rózsás talpacskáik egymáson köröztek.
Talp a másik talpon, nyögve édelegtek.
Lábujjaik össze-visszagabalyodtak,
és a fürge talpak, csúsztak, egyre csúsztak
előre, majd hátra. Meddig és mivégre?
Talpsimogatás?! De mikor lehet vége?
Önállósultak már, másikról leváltak,
egymást figyelgették, orvul lesben álltak,
néhány pillanatig pihentek egymáson.
Bizarr volt az egész. Vetített rémálom.
Égő csipkebokor, nimfomán boszorkány,
talpa köröket ír egy nimfácska talpán.
Más nem nagyon történt, ámbár észrevenni
alig is lehetett, kezdtek dideregni,
a málnabimbóik meg-megmerevedtek,
zöldre mázolt arccal, lázasan remegtek,
olybá tűntek, mint két idetévedt sámán,
de Senkise látta, sarokban guggolván,
rózsás talpacskáik, amint összeértek,
sóhajtozva, nyögve, lágyan didergőztek.
Majd bontott kagylóként egyszerre kitárult,
karmazsinvörösen lüktetett elárvult
bibéjük, egymásnak mozgó tükörképe,
talpaik súrlódtak talpaikon. Végre
érteni kezdtem a rituálé célját –
kapiskálni kezdtem, ideje volt, Lénát! –
Nem érinteni meg egymást! Csak a talpak
ülhetnek víg, pajzán, nyári lakodalmat.
Nincsen kézi munka, nyali-fali, semmi!
hisz felettük strázsál szigorúan Senki,
az orosz népmesék láthatatlan hőse,
kissé döbbent, mert nem tudhat mindent ő se.
Talpacskák csúszkálnak a kéj meredélyén,
feljuthatnak-e a csúcsra, így, a végén?
Meg alig rezzennek, szélben vadvirágok,
kiszolgáltatottan ringanak a lányok.
Álmatlan, holddal vert, ezüst éjszakákon,
Léna s a kis szöszke talpcsókjait látom.
Elképzelhetetlen hosszasan kivárva,
félig behunyt szemmel, mennek le alfába.
Senkise
a reprezentatív folytatás
Rákérdeztem rögtön, Lénát megdöbbentve.
„Talp a másik talpon. De miért? Mi végre?”
„Honnan tudod?” – bámult. – „De hát mindent láttam.”
„Ottan nem volt senki.” „De ő is én voltam.”
„Kicsoda?” – nézett ő idegesen énrám,
árnyékok cikáztak pírba borult arcán.
„Senkise, az orosz mesék titkos hőse,
még Odüsszeuszt is sokáig kísérte.
Nem mutatkozhatott valós alakjában,
de az utazásán mindég is jelen volt,
a szigeteken is. Zúgó tengerárban.
Seholból jön Senki, nézzed, éppen itt van,
Ott ólálkodik a homályos sarokban.”
„De mit akarhatna?” „Nem akar ő semmit.
Egyszerűen csak néz, bennünk gyönyörködik.
Képzeld el Mejerhold feltündöklő arcát,
Zinaidával ők azonnal lejátsszák.
Balett mindenképpen. Zene is kell hozzá!
Sztravinszkij őrülne, ha meg is láthatná.”
„Ha senki se vagy te, legyél végre senki.
Ne igyekezzél hát mindég tündökölni.
Ezt nem mondhatod el! – fújt dühösen Léna. –
Megígéred nekem, itten, mostan, még ma.
Mert nem fecseghetsz ki mindenkinek mindent.
Hallgatni fogsz! Esküdj! Hiszed a jó Istent?!
Ez a legtitkosabb szabadalmam, tudjad,
hallgass, kérlek, a nagy szájadat befogjad.
Hidd, én nem akarom közkincsé is tenni,
hiszen, ha már mások is tudhatnak róla,
minden varázslatát végképp elveszíti.”
Mejerhold így sajnos nem játszhatta le,
és nem született meg a Sztravinszkij-balett.
Végérvényesen csak a hármunk titka lett,
és a kis nimfácska is kitűnt a képből.
Húsért ugrott le és nem jött meg vidékről.
A háború vad zűrzavarába veszve,
a dühöngő spanyolnátha elvihette.
De mi együtt, ketten sokszor lejátszottuk,
önmagunkat végképp megbolondítottuk,
elképesztő lassan, hosszasan kivárva,
egymás talpaival kéjesen eljátszva.
Még látom magunkat: talp köröz a talpon.
Sokszor lep így meg a felparázsló alkony,
míg szétvetett lábbal fekszik velem szemben,
rózsás talpacskáit talpammal igézem.
Kagylóként tárul ki a szeméremajka,
de meg nem kezdődhet még az örök hajsza,
meg nem is mozdulhat, nem fogad magába,
csak lázas talpaink érintgetik egymást,
hisz minden játéknak megvan a szabálya.
Már kiráz a láz is, annyira kívánom.
Mégse mozdulhatok, időmet kivárom.
Jeleket rajzolgat talpamra kis talpa,
kérdőjeleket, vad szerelmünk titkait.
Megfejthetem-e, megérthetem-e végre,
Vagy gyötrelmeimnek sose lehet vége?
Reszketünk, remegünk, kánonban vacogunk,
akár ők akkor ott, alfába zuhanunk.
Behunyt szemmel élem át a rituálét.
Rekedten kérdezi: „uram, kielégült?”
Arcán futó mosoly, bohó, önelégült.
Külön bolyongunk el közös éjszakánkban.
„Ez az, amit fel nem lelhetsz soha másban!”
Fejünknél áll, bámul kíváncsi Senkise.
Mégsem én lehetek. Homályban tűnik el.
„Valójában soha nem volt itt senki se?”
kérdezem, de ő mélán elborong, nem felel.
„Gyi macsi – ráz. – Nyizsnij Novgorodba, gyí, gyí!
Mit érdekelhetne? Nem izgat már semmi.” –
Már inog fölöttem Léna könnyes szemmel,
újra meg újra a talpamhoz ér talpa.
Foglyul ejt, setét, bús, végtelen az éjjel.
Hálójába kerít bűbájos hatalma.
Nem írtam meg. Igor mindhiába várt.
Én őt várattam. Ő meg a halált.
Ez a különös versciklus – egyébként a harmadik kötetben, a Fúriákban sem jelenhetett meg, a költő tiszteletben tartotta imádott felesége kívánságát, s amikor, nagyapám hagyatékát kutattam, a párizsi füzeteket tanulmányozva akadtam rá, bizonyára a szintén Sztravinszkijnak ajánlott Fúriák című versciklus – eredetileg balettforgatókönyv – előtt íródhatott, s megvilágítja egyrészt a költő és a zeneszerző különös kapcsolatát, másfelől meg bizarr témája – az érzéki talpsimogatás is érdeklődésre tarthat számot. Egyetlen barátjának mutatta meg, amint arról egy Bogdanov-vers is tanúskodik, Hodaszevicsnek, aki különben óvta őt a túlzott pornográfiától, hangsúlyozva az orosz költészet mindenkori tartózkodását az ilyesfajta részletezésektől. Ez a ciklus azonban elképesztette és elbűvölte. Sajnos, amikor a hagyaték rendezése közben ráakadtam, Léna nagymama már nem élt, ezért sem kérhettem tőle felvilágosítást, miért is tiltotta le. Maradjon ez hát kettőjük titka. A ciklust viszont beillesztettem a Fúriák versei közé, egy feljegyzésben még szerepelt a tartalomjegyzékben, igaz, kérdőjellel, nem volt nehéz dolgom. – Tatjána Bogdanova
