"Remélni? Félni? Szavak!"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 1. (615.) SZÁM — JANUÁR 10
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Elöljáró beszéd
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Emigránsok XIV. Sztravinszkij
Visky Mária
Költőiség szavak nélkül
JERZY PILCH
Polonéz mars
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 8. - A megfertőzött fogalom
ALBERT ÉVA BEÁTA
Versei
FISCHER BOTOND
Szerelmi affér
ADORJÁNI PANNA
Rövidprózái
GYŐRFI KATA
Versei
VÁRADI B. LÁSZLÓ
Egy vidracsalád kálváriája
Szőcs István
Önin Ter Ju I. - Dramaturgfejedelem Óriásokról
Vallasek Júlia
Angolkeringő 4. A magány librettói
Tóth Tünde
Működ(tet)ni muszáj
Lászlóffy Zsolt
Mi történik a zene „színpadán”?1
Hírek
 
JERZY PILCH
Polonéz mars
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 1. (615.) SZÁM — JANUÁR 10


részletek

I.

Az Atya, a Fiú és a Történet Szellemének nevében, Ámen. Ötvenkettedik születésnapom előestéjén eldöntöttem, hogy másnap megismerek egy új nőt. Régi, mindeddig nem tudatosított vágyam kristályosodott ki bennem egyszerre.
Nem puszta szórakozásba kezdtem, nem volt ez sem játék, sem pedig fogadás. Könnyelműségem sem volt eltúlzott. Ambiciózusan és megfontoltan szándékoztam huszonnégy óra leforgása alatt meglátni, megismerni és elcsábítani egy intelligens, karcsú és legalább százhetven centiméter magas leányzót, diszkréten harminc felett. 
Meg akartam lepni magam egy intenzív ajándékkal, és meg akartam bizonyosodni affelől, hogy képes vagyok meglepni magam egy intenzív ajándékkal. Látszatra ugyan még formában voltam, de éreztem, hogy a bennem lakozó bestia kezd fokozatosan kipurcanni. Továbbra is örvendtem a hiú reputációnak – igazság szerint a hiú reputációból tartottam el magam. A cinizmus minden látszat ellenére sem volt soha erős oldalam; a nőkről szóló történeteimre jellemző irónia és eszközcentrikus perspektíva az őáltaluk okozott sebeket volt hivatott palástolni. Most cinizmusom maradékával, iróniám utolsó falatkáival és az eszközcentrizmus látszatával álcáztam a kiábrándultságot és a nosztalgiát. 
Legalább egy bő éve emésztett a rossz előérzet, a szívem reszketett, a transzcendens pedig mind egyértelműbben kacsingatott felém. Emlékeim megírásában és a zenehallgatásban kerestem enyhet. Az emlékek rövid időre, következetlenül nyugtatták idegeimet; a zene tartós és kiadós megkönnyebbülést nyújtott, de a konzekvenciák rémesek voltak: a Varázsfuvola után megtapasztalt hiányérzet már-már elviselhetetlennek bizonyult, a Gluck-áriát követő másnaposságot alig éltem túl. S a művészetek legmagasztosabbika mindemellett örvényként szippantott a mélybe. Úgy sodort valami a zenehallgatás, mint valamikor az ivás irányába. Ez a vonzalom megmutatkozott a szerelmi életemben is: a zene múzsái egyre nagyobb előnyre tettek szert nálam.
Akkoriban a figyelmem leginkább egy hatalmas karrier elején álló balettáncosnő, egy éppen hatalmas karrierjén dolgozó operaénekesnő és egy, a hatalmas karrier végén leköszönőfélben levő, viharos múlttal büszkélkedő hegedista között oszlott meg. 
Mindemellett – magától értetődően – szünet nélkül hívogattam különböző lányokat; modelleket, pincérnőket és középiskolásokat csábítottam el; nyelvoktatás ürügyén fáradhatatlanul alakítgattam az egyetemi tanárnők névsorát; veszélyes viszonyokba keveredtem egy étvágygerjesztően kövérkés medikushallgatóval; buktam az eszmecserékre egy filigrán, és egyáltalán nem az én ízlésemnek megfelelő angolirodalom-történésszel; mágnesként vonzottak egy tökéletes véletlen folytán megismert göndör központozás-virtuóz ellenállhatatlan bájai, miközben arra vártam, hogy bizonyos fiatalka munkásnő visszatérjen Dublinból (a vele való telefonbeszélgetésekre egy egész csomó pénzt ráköltöttem); a valamikor híres rövidtávfutónő, akivel 1999-ben heves románcot folytattam le, s aki a közelben lakott és nem akármilyen csábítást jelentett; gondolataim időnként a magas, törékeny, barna hajú Majka, időnként a masszív, molett, albínó Magda körül jártak, akik az azelőtti nyáron látogattak, és akik ugyanolyan mértékben hevültek énirántam, mint egymás iránt; egészen komolyan fontolgattam a házasságot egy bizonyos észtországi milliomosnővel, nem tartózkodtam az utcalányoktól és folyamatosan a kitörő lelkesedés és vágy jégzajlásában éltem, melyet a még előttem álló, létfontosságú ismeretség gerjesztett.
Csakhogy az énekesnő, a balettáncosnő és a hegedűművésznő voltak gyötrődésem legfőbb pillérei. A (kritikusai által Angyali Gégeként emlegetett) énekesnővel volt a kapcsolat a leghosszabb, legintenzívebb és messze a legbonyolultabb. A balerina nem tartott soká: az orgazmuson kívül egyetlen emberi érzésre sem volt fogékony. A hegedűművésznő csak nemrég lépett színre, s nem mindennapi bájával azonmód elvarázsolt. A mély érzelmek különösebben nem foglalkoztatták, de a dekoltázsában, a mellei közt felsejlő árnyak hatalmas erővel tudták megmozgatni a társadalmat.
Ő volt hármuk közül a legidősebb, legszebb és legvandálabb. A negyvenen jól túlvolt, húsa szépiaszínben játszott. A vonásai finomak, az alakja egy fitneszedzőé. Időnként a világ legokosabb emberének tűnt, időnként nem fért hozzá kétség: a libák leglibábbikával hozott össze a sors.
Kitartóan bizonygatta, hogy a Szent- lélek megajándékozta és hogy olvasni tud az emberek gondolataiban. Pszichoterapeutához járt, akit a fárasztó szeánszok alatt pszichésen felkoncolt. Minden héten öt napon át búzacsírával táplálkozott, kedden és csütörtökön edzőteremben edzett. Hétvégenként nem kelt fel az ágyból, gyomorkeserűt vedelt egyenesen az üvegből és úgy telezabálta magát, mint egy állat.
Telefonon keresztül elképesztő disznóságokat fecsegett, megrázóan pornografikus esemeseket küldözgetett és minden romlottsággal teletűzdelt leveleket irogatott – ennek ellenére heteken át nem engedte magát megcsókolni. 
Mindennek tetejében imádta a japán vendéglőket és csak ott volt hajlandó találkozni. A világ legegyszerűbb dolgai – a közös séta, a mozi, színház vagy koncert – az ő esetében eleve estek. Állandóan időhiányra panaszkodott, holott nem volt világos, valójában mit is csinál. Legalább egy éve nem játszott, nem gyakorolt, nem bővítette a repertoárját, nem volt próbája, nem adott órákat. Férjezett volt, de egy éve külön költöztek. Még ha össze is kapcsolták az elhagyott férjjel bizonyos érdekek, azok nem lehettek időigényesek. Így vagy úgy – számomra a tettek mezeje mérhetetlenül korlátozott volt. Csak az esemesek, e-mailek és japán kocsmák jöhettek számításba.
A levelezést lángoló lelkesedéssel folytattam; a japán kocsmákat teljes szívemből gyűlöltem. Még ha birtokolnék is távol-keleti evőpálcikákat, akkor sem tudnék mit kezdeni velük: a kezem úgy reszket, mint II. János Pálé élete utolsó éveiben.
Egyik reszkető kezemmel a tányérba döfködtem, a másikkal a hegedistát taperoltam az asztal alatt. – Nagyon kedves, amit csinálsz, őrgrófom – mondta – , de még nem készültem fel rá; a pszichológusom szerint még nem készültem föl rá. Finoman megtöröltem szusival bezsírozott ujjaimat a tangája elejében, és visszahúztam a tenyerem.
Jól begyakorolt, bár korántsem kényszeredett hűvösséggel váltunk el. Megesküdtem magamnak, hogy soha többet nem találkozunk, és nem is keresem. Pár nap múltán kikötött telefonomban egy minden lehetséges szerelmes részletezést magába foglaló esemes. Egy óra múlva válaszoltam, egy hét múlva egy japán kocsmában ültem, és torkomban gombócként állt meg a nyers hal.
– Távol-keleti népek pávája vagy. És papagája – suttogtam hangtalanul és a szoknyája alá csúsztattam mancsomat.
– A Szentlélek látja, mit csinálsz – mosolyodott el a hegedista, nem minden félrevezető jóváhagyás nélkül. – Nagyon kedves ez tőled, hercegem, de a Szentlélek figyel.
A gyöngédség, amivel az ujjaimat tangája elejébe töröltem, fokozatosan elpárolgott, tenyeremet egyre méltóságteljesebben húztam vissza; a történet még tartott, csakhogy meglehetősen rossz irányba. Egyre ritkábban láttuk egymást, egyre visszafogottabb leveleket küldözgetett, egyre gondatlanabbul válaszolgattam.
Utolsó találkozásunkkor nem fenye-getett sem pszichológussal, sem a Szent-lélekkel, nem ebrudalta ki az ujjaimat, ellenkezőleg: sokat megengedett nekik, vagyis, figyelembe véve az akció színterét (egy eredeti, a rohadt életbe, „füstmentes japán grillezőt” a Dobra utcában), mindent megengedett nekik. Aztán nagyot nyelt és így szólt:
Sosem leszek a tied, katonám. Pá. 
Ha pá, hát pá. A megalázottak megaláznak. A megnyomorítottak megnyomorítanak. Az elárultak elárulnak. Az utolsó percben, csak hogy megsebezzem, provokáljam, felébresszem a féltékenységét, s talán, hogy elkeseredetten menteni próbáljam a történetet, ami véget ért, még mielőtt elkezdődött volna, be akartam számolni neki születésnapi szándékaimról. Akkor ezek a szándékok nem voltak még igazából kristálytiszták, árnyalataik kivehetetlenül opálosnak tűntek, de elkeseredésemben képes lettem volna gyorsan, mesterkélten mély hangon és kíméletlen részletességgel beszélni róluk. Nem volt rá érkezésem. Annál jobb.

V.

Fülembe zengtek Bach kettősversenyének kezdőhangjai. Bizonyosan ismerik azt a híres, ha nem a leghíresebb, hegedűre és oboára írt c-mollt. Zenéből általában csak rövid részleteket hallgatok – a hétszázadik, sőt, van, hogy már az ötszázadik alkalom után ezek a szó reális értelmében felszívódnak az ember vérében. Meghallgatsz egyetlen szakaszt párszázszor egymás után és teljesen biztosra veheted: négy perc zene elraktározódott benned örökre. Bármelyik percben lejátszhatod magadnak egy belső szerkezeten. Lejátszottam. Europa Galante. Alfredo Bernardini & Fabio Biondi. Az allegro úgy vágtatott keresztül a koponyámon, mint részeg szán a tizenhetedik századi Lipcsén – alig hallottam meg a telefont. Beérkezett az első három születésnapi esemes. Estig ezeknél már nem is lesz sokkal több, ezt a hármat pedig nem volt nehéz előre látni: az énekesnőm, a táncosnőm és a hegedűművésznőm emlékezett meg rólam. Lehalkítottam Bachot, a szánok vesztegeltek, az első hóbuckákon túl újrakezdődött a kánikula. Az élet – hogy valami eredetit is mondjak – tele van váratlan fordulatokkal. Egyelőre csak Angyali Gége hallatott magáról: Szerencsét, egészséget, narancsot! Egy sereg hurit Neked! Táncoljanak egész nap pucéran! Nagyon szerettem Angyali Gégét – a szó szoros értelmében nagyon szerettem. Vidám egy leányzó lakozott benne.
A maradék két üzenetnek sikerült meglepnie. Az elsőt Majka (a magas, rugalmas barna) írta a maga poetikus-perverz-pretenciózus stílusában: A Főcsarnokban váratlanul összekevertem az útvonalakat. Szerintem mindjárt a tengerbe hajítom a telefonom. A második meghívás volt egy egésznapos – lassan orgiává átlényegülő – állófogadásra; a mai napon (ti. VIII. 15.-én) a Kultúrpalota előtt Mélyen Tisztelt Vendégeinkre – és itt alkalmasint a Mélyen Tisztelt Vendégeinket kísérő személyre is gondolunk – korán reggeltől késő délutánig – várni fog egy mikrobusz, amely a Mélyen Tisztelt Vendégeket bűvös spektrumunkba eltranszportálja s amely a fogadás végeztével őket – a Mélyen Tisztelt Vendégek igényeinek megfelelően – (szabadon választható helyszínre) visszaszállítja.
Nem kevés excentrizmus áradt ebből az esemesből. Tulajdonképpen már a megmunkáltság és a minden létező írásjellel csordultig telített központozás is – főként egy ilyen üzenet esetében – excentrizmusra vallott. Minden látszatnak ellenére vaslogika volt benne és erőteljes, már első látásra is vérbő realitásérzék. Tudtam, kitől érkezett a meghívás.
Az excentrikusok excentrikusától. A csirkefogók csirkefogójától. A libertinusok libertinusától. Úgy tűnt, a vacak kezdet után a Jóistennek végre eszébe jutott, hogy születésnapom van. A balsikerek után számos, az egyszerűség kedvéért egy kupacba gyűjtött ajándék várt volna rám?
Nem lett volna helyes önfeledten átadni magam az eufóriának, de a történet kétségtelenül kimozdult a betéve ismert kerékvágásból. Az órámra néztem. Fél tíz múlt. Villámgyorsan eltüntettem az aurea prima chocolatát; Akárhol is vagy, ne dobd el a telefonodat – írtam Majkának és sürgősen elrohantam a Kultúrpalota irányába.

XXII.

A mi hangyaszorgalommal munkálkodó és felüdülésre képtelen családunkban mindig megemlékeztek a jubileumokról, mindazonáltal mindig ugyanazokkal a szavakkal összegezték a helyzetet: minden jót és egészséget, mindenekelőtt egészséget, mert ha egészség van, meglesz minden más is; Isten áldását, mert anélkül semmi sincs; igen, igen, mindenek előtt egészséget és Isten áldását. Szép, szép, Jeremiasz, Tobiasz, Tymoteusz, hogy születésnapod van, minden jót kívánunk, egészséget és Isten áldását, bocsáss meg, hogy egyelőre csak kívánságokra telik, ajándékok nélkül, torta nélkül, ünnepi ebéd nélkül, de hát látod, mennyi a munka, mindenki rohan, valamikor majd – ha kicsit szabadabbak leszünk –, hát elintézzük a születésnapotokat is, Maria, Helena, Anna, úgy elintézzük, hogy oh-ho-hó! Az ajándékokra pedig, bocsássatok meg, de még egy kicsit várnotok kell: nincsenek egészen készen.
Családom minden tagja hosszú éveken át készülődött a többieket megajándékozni valami teljes mértékben extra, külön rendelésre készült ajándékkal. Ajándékaikról azonban sosem foszlott le a titokzatosság leple, láthatatlan valójuk testet egyszer sem öltött. Mindig mindenki megemlékezett az ajándékokról, és mindig mindenkinek annyi munkája volt, és úgy rohantak, hogy, habár a szándékaik a legjobbak és legőszintébbek voltak – csak az ajándék ígéretére tellett nekik. Ígéret szép szó. Egyetlen – számomra olyannyira emlékezetes – kivétellel.
Egyszer életemben megadatott nekem egy pillantást vetni magára a délibábra is. Mert délibáb volt csak, de látható délibáb. Elmondok röviden egy negyvenöt évvel ezelőtti históriát. Még pontosan emlékszem rá.
Hetedik születésnapom – mint a mai is – napsütéssel és kánikulával kecsegtetett. Alig nyitottam ki a szemem, máris feltűntek ágyam körül az első házbéliek. Mindannyian ünnepi grimasszal és üres kézzel jöttek (egyedül nagymama állított be egy csokor kardvirággal, csakhogy még az is csak az űrt mélyítette el akkor); mindannyian egyhangúlag kívántak nekem egészséget és isteni áldást, és mindannyian biztosítottak affelől, hogy mihelyst kicsivel szabadabbak lesznek, olyan születésnapot rendeznek nekem, hogy oh-ho-hó! Az ajándékra, mondták, várnod kell még kicsikét: egyelőre nincs teljesen készen.
A gratuláló felvonulók között utolsóként Tobiasz nagybácsi is besurrant a szobába – mint mindig, most is szórakozott arckifejezéssel, mint mindig, most is kétes tisztaságú öltönyben, mint mindig, most is parfüm és alkoholgőz nimbuszát vonva maga után.
– Minden jót kívánok. Nem akármi ez az évforduló – a nagybácsi leült az ágy peremére – , szóval mindenek előtt egészséget: bikaerős májat és tiszta tudatot. Legyen a te tested ép, a lelked pedig áldott. Íme itt egy bizonyos tárgy – puha kis kezeivel nekiállt végigkeresni a zsebeit –, amit fel óhajtok neked ajánlani.
Kell-e részleteznem a hitetlenkedő örömöt, mely akkor átjárt? Bemutassam, hogy zsibbadtam, haldokoltam, hunytam ki, mint a gyertyaláng? Vesztegessek-e szót a tető alatt szétterülő mennyországra és az angyalok kórusára az ablakokban? Fölösleges volna. Fölösleges volna és nem is helyénvaló, mivel hazudnék. Fölösleges volna és nem is helyénvaló, mivel az, ami velem történt, egyszerűen leírhatatlan volt. Ha azt mondanám, hogy soha életemben ilyen mély elragadtatást nem éreztem, akkor sem mondanék semmit.
Tobiasz nagybácsi flegmán, látszólag eredménytelenül, de kérlelhetetlen meggyőződéssel afelől, hogy valamit mégiscsak talál – hogy az a valami megtaláltatik, végigkutatta ruhája összes zugát és bugyrát és végül így szólt: megvan. És azzal a megkönnyebbüléssel, amit a világ ellenséges matériáinak végső térdre kényszerítése okoz, felsóhajtott, és kiemelte kebléből az imént fellelt kincset.
Én meg csak meresztettem a szememet, de nem láttam, micsoda egy ékszer az, mert az egész elfért és az egész el is rejtőzött az ökölbe szorított tenyérben (ehhez pedig még hozzá kell tenni, hogy a nagybácsi marka nem egy bokszoló mancsa volt, sokkal inkább egy nő apró kacsója, sőt, az is lehet, hogy egy gyereké). Annál nagyobb volt a döbbenetem, amikor megláttam, milyen veszélyes fegyver búvik meg a kéz puha párnái közt. Az éppen az orrom előtt széttárt tenyéren egy miniatűr zsebkés pihent, a világ legszebb kése, a bicskák bicskája, a pengék pengéje.
Két ujjam közé fogtam azt a csodát, méregettem és tanulmányoztam, pengét penge után nyitottam ki és megéreztem azt a hallatlan boldogságot és az újraéledő reményt, mely sok évvel később akkor töltött még egyszer el, amikor hitetlenül és szkeptikusan fogtam neki egy pár nem túl látványos, a valós méreteket nyilvánvalóan eltúlzó turbánokba burkolt borsószem kibugyolálásának, majd a turbánok alatt hirtelen erős és intenzív mellekre bukkantam – igazán, én mondom nektek, nincs nagyobb boldogság melleket felfedezni egy olyan nőnél, aki ezeknek birtoklásával még csak nem is gyanúsítható. Így történt akkor is. A játékkés nem volt igazán játék. Erős volt, súlyos, vastag acélból megmunkálva, telt és érett test volt, kemény és masszív élő szövet, tőr volt, véső és fejsze. A pengéivel mindent – mert tulajdonképpen nem tudni még, mit – meg fogok tenni: szeletelni fogok, ácsolni, faragni, vésni; vagy inkább semmit sem fogok velük csinálni, ki sem viszem a házból, egy speciális dobozkában fogom tartani, ami az indonéziai tea után maradt meg, időnként kiveszem, úgy nézek majd rá, mint ahogy az ember egy drága ékszerre néz, és ápolni fogom, egy flaneldarabbal törölgetni, olívaolajjal kenegetni. Birtokba veszem.
– Ilyen zsebkésed lesz – hallottam meg Tobiasz nagybácsi hangját –, kifejezetten a születésnapodra rendeltem neked egy pontosan ilyet, sőt, két extra is lesz rajta. Majd meglátod, milyen. Ha tetszik, megkapod. Igazából meg kellett volna már lennie, tulajdonképpen már tegnap. Sajnos, még nincs kész. Mindenki úgy rohan, hogy semmire, szó szerint semmire nincs idő.
A nagybácsi elkomorodott, elhallgatott, gépiesen kiszedte a zsebkést az én hullamerev, megkövült ujjaim közül, ösztönösen lecsapta a még nyitva levő két pengét, és, mintha nem is a Tárgyak Tárgyával, hanem, mondjuk, egy doboz gyufával lenne dolga, behajította öltönye egyik elnyúlt és egészen biztosan lyukas zsebébe, s ugyanazzal a kezével – az életvonalak árkában meg kellett maradnia legalább egy kósza atomnak a vele egykorú fémből – végigsimította a hajamat; elkeserítően ásított, felkelt és elment.

PAPP-ZAKOR ILKA fordítása
 
 Jerzy Pilch: lengyel író, újságíró, 1952-ben született, a krakkói Jagelló Egyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait, majd a 70-es évek irodalmi undergroundjának meghatározó alakjává vált. Műveit számos nyelvre lefordították, a kortárs lengyel próza egyik legismertebb alakja.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében