A megfertőzött fogalom
Valaki jelt adott? Beintett? Vagy parancsba kapták a hegyek, e szilaj, égig érő monstrumok, hogy törmelékké bomolva várják ki az utolsó ítéletet? Vagy semmi utolsó ítélet, szemfényvesztés volt az egész? Aztán a törmelékekben haldokló kavicsoknak megadták az engedélyt, hogy megint csak hegynek álmodják magukat? Megengedték? Dehogy engedték! Csak sugallják. Vagy éppen ellenkezőleg, talán kényszerítik? Ráveszik? Fenyegetik? Hogy a Mindenség röhögjön rajtuk?! Kik ők és mi célból teszik? Talán csak nem ezzel szórakozik Isten, a tér, az idő, s a pökhendi egysejtűek? Mit tehetne a kavics egyebet, most Mont Blancnak álmodja magát, közben kiszáradt testéből könnyeket fakasztana, ha volnának könnyei. A szándék csak annyit ér, mint a Nietzsche maszkjában tetszelgő, divatjamúlt gondolat, egy szemétdomb mellett fetrengő, lecsúszott értelmiségi halálra ítélt arculatán. Semmi a négyzeten. Mint az őskorban kivégzett állatmosoly. Az a szerencsétlen kavics, nyomoronc, gügye kis részecskéje a Mindenségnek, mintha megérezte volna, hogy egy idő után már álmodni sem lehet, de valamit tennie kellett, hát, homokszemekké bomlott, s várta az istenverte szeleket, hogy elröpítsék a végső elmúlást jelentő végtelen felé. A gondolat közben semmivel sem törődve, a képzeletbeli hegyek csúcsait ostromolja, amelyek tulajdonképpen már képzeletben sem léteznek. Ott, valahol messze, a Semmi kapujában, még látni lehet néhány homokszemet, ahogy hétrét görnyedve rohannak velük a szelek a megsemmisülés felé. Nos, a gondolat, amelyben az önbizalom tartja a lelket, s a valamelyes hit, hogy sorsformáló tényezővé válhat egykoron, kénytelen belátni a valót, hogy maszkban, maszk nélkül, de előbb-utóbb bűzzé silányodik a temetetlen holtak szeméttelepén. Hát, ezért vagyunk? Mi, élőlények, tárgyak, hegyek, gondolatok? Halálra született minden és mindenki?
– Nem, nem igaz – vélekedett az Úr –, nem mindenkit fertőzött meg a csordaszellem, fiam, én magam mindig vigyáztam arra, hogy ne befolyásoljam az emberi élet menetét, nektek, magatoknak kell eldöntenetek, hogy mikor, merre tovább. És nincs igazad! Nem halálra teremtettem az élőlényeket, végleges elmúlás nincs és nem is lesz soha! Az örök élet mindenkinek kijár!
A Sátán is végighallgatta ezt a beszélgetést, nem állta meg, hogy szó nélkül hagyja a hallottakat.
– Ne hallgass rá, fiam! – mondta erélyesen. – A te istened azt mondta annak idején, hogy a saját képére és hasonlatosságára teremtett benneteket, ti meg a saját életetek hóhérai vagytok, s megöltök mindenkit, akit csak lehet, nem csak egyéneket, hanem nemzeteket, népeket is, ha úgy adódik. Tele van gyűlölettel a lelketek, s ezt nem én ültettem belétek, a te istened a gyilkos, a hóhér, ezért lettetek ti is ilyenek, még arra is képesek vagytok, hogy más élőlények életére törjetek, gyilkoljátok az állatokat minduntalan, kivágjátok a fákat, megeszitek a növényeket, amit alkottok, mások lerombolják, ezek vagytok, fiam, a te istened hasonmásai. Aki azért teremtett, hogy utána sorban kivégezze teremtményeit. Ehhez a gyilkos istenhez imádkoztok, fiam? A hegyek s a gondolatok ügyében rátapintottál a lényegre. Nincs örök élet! Az a szerencsétlen homokszem frakkba is öltözhet, ha akar, a végső elmúlást nem kerüli el. S a gondolat? Egyik állandóan megcáfolja a másikat. Hol ezt hiszitek, hol amazt, amíg lassan-lassan ezek is kiirtják egymást sorozatosan. Láttál te már örök életű gondolatot? A te istened, fiam, megteremtette a világegyetemet, hogy utána tervszerűen megsemmisítsen mindent. Vajon melyik teljesítmény jelent nagyobb örömöt neki? S ti ezt a gyilkos istent szeretitek? Imádjátok? Ajnározzátok? Ezt a semmirekellőt? Aki annyit sem ér, mint egy hóhér kardján a vér, a ti feketébe öltözött véretek. Nem kívánom, hogy hozzám imádkozzatok, én sosem hagylak el titeket, mindig társatok maradok, hogy legalább a kétely magvait ne hagyjam kipusztulni belőletek. Tagadd meg ezt a tömeggyilkos istent, fiam, és higgy nekem! Nem kívánom, hogy szolgámul szegődj, úgyis benned vagyok időtlen idők óta, és benned is maradok véglegesen, engem nem tud kiüldözni belőletek a te istened, ott vagyok minden pórusodban, gondolataid bölcsőjét én ringatom, szándékaidat én fogalmazom meg neked, tetteid ugródeszkája is én vagyok. A Minden vagyok neked.
– Nézz fel az égre, fiam! – szólott az Úr. – Látod azt a szivárványt az égboltozaton? A szivárvány is én vagyok, és a harangzúgás, a mosoly az emberi arcokon, a csecsemő gügyögése és a macska dorombolása az emberi ölekben, s minden egyéb. El tudsz képzelni egy tömeggyilkos szivárványt, harangzúgást, mosolyt az emberi arcokon, és macska dorombolását az emberi ölekben? És minden egyebet, ami részét képezi az életednek? Még azt a selejtet is én teremtettem, aki Sátánnak nevezi magát, de hát létre kellett hoznom valamit, hogy negatív ellenpólusa legyen az előbb felsoroltaknak, s minden egyébnek, ami előreviszi a világot. Ne hallgasd meg többet ezt a selejtet, amely nem is élőlény, csak egy megfertőzött fogalom, az ilyet eltaposni kell, a fogalmak között is a szégyenpadon a helye, aki Mindennek képzeli magát, s ezt közhírré is teszi, közben annyit sem ér, mint egy hullócsillag nyoma az égen. Maradj velem, fiam, a tieid is itt vannak velem.
2012