December 24. Karácsony, mondanák sokan, de ez még nem az. Majd csak holnap lesz naptár szerint karácsony. Mondhatnám, hogy Szenteste, de egy egész napra nem lehet azt mondani, hogy Szenteste, főleg nem reggel hétkor. Még csak nem is hivatalos munkaszüneti nap. De ismerjük be, hogy ez már mégiscsak karácsony, mindenki annak tekinti, és hiába nem szabadnap, azért nem nagyon dolgozik senki, és mindenkiben csúcsosodik az ünnepi érzület.

Indulok én is haza, egy halványodó kisvárosba, karácsonyozni. A csomagokat pakolom be az autóba. Nagyon hideg van, mínusz tíz fok biztosan, és havazik, hogy minden adott legyen egy kényelmetlen és veszélyes téli autózáshoz. Mintegy három órás vezetés áll előttem, csúszós úton, sűrű havazásban. Az embereket figyelem. Most megtehetem, gyér a forgalom, milyen is lenne Szenteste, reggel hétkor. Mindenki kábultan, sietősen gyalogol, bebugyoláltan és céltudatosan mennek előre, beletemetkezve saját magukba. Egyszer nyár közepén, a legnagyobb kánikulában hűsölve figyeltem a járókelőket. Ugyanilyen céltudatosan, egyenes vonalban mentek, és ugyanilyen bebugyolált tekintettel. Az extrém időjárás hangyává tesz minket, gondolom magamban.

A pirosnál várok a jelzőlámpánál, bámulom a zebrán átkelőket, a hangyákat. Hirtelen és villanásként tűnnek fel a fekete és kék rovarlábak között az emberi bőr színében pompázó, csodálatosan szép női lábak. Egy lány sétál át előttem, miniszoknyában. Vagyis gyanítom, hogy abban lehet, mert télikabátja alól csak lépkedő combja, csizmás lába, a bőre látszik. Mindenki megnézi ebben a farkasordító hidegben, megbotránkozást látok a szemekben. Engem egyszerűen felvidít. Nem fázik, nem siet, és mosolyog, nekem meg csak közhelyek jutnak eszembe, hogy olyan ez a lány itt és most, mintha kisütött volna a nap satöbbi. Rámnéz, a szemembe. Szép. Zöldre vált a lámpa. 

Ez az első év, hogy éppen csak karácsonyra érek haza. Az eddigi években mindig sikerült valahogy hamarabb otthon lennem. Furcsa, mert ez a magányos ünnepi utazás egyszerre tölt el rossz és jó érzésekkel, keserédes, nosztalgikus a hangulatom. Kevesen vannak az országúton. Tegnap este már gondosan megírtam a CD-t a karácsonyi dalokkal, amit most benyomok a lejátszóba. Mélyítsük a keserédességet, kerüljünk hangulatba. Chris Rea szól, a Driving Home For Christmas. Akárhányszor hallottam ezt a dalt, mindig előttem volt a kép egy férfiról, amint vezeti az autóját a kihalt, havas úton, egy erdőn keresztül, világfájdalmas fapofával, cigivel a szájában. Éppen egy erdei úton hajtok. Jól esik látni most magamat. Rágyújtok. 

*

Nem szeretek és nem is szoktam ilyen korán kelni. Főleg nem karácsonykor, bár az csak holnap van. Ráadásul késésben vagyok, mert már fél órája itt ácsingózom a szekrényajtóba kapaszkodva, és azon tépelődöm, hogy mi a fenét vegyek fel. Minduntalan az új, rövid szoknyámat emelem le a ruhastóc tetejéről, aztán meg teszem vissza ugyanoda, mert nagyon hideg van most hozzá, meg nem is túl praktikus a hosszú buszozáshoz. Mindegy, nem érdekel, sietek, ezt veszem fel, mert ehhez van kedvem, és kész. 

Tényleg nagyon hideg van, legalább mínusz tizenöt. És sűrű havazás, és minden-minden fehér. Egészen olyan, mint a filmekben. Karácsony, hideg és havas város, ami megszépül ettől a fehér takarótól. Ennél giccsesebb nem is lehetne, főleg ezekkel az idióta világító díszekkel, de mégsem az. Akármennyire is iszonyodjam a giccstől, egy olyan kép, amit a természet hoz létre, hiába poszterszerű, az akkor is valódi, és feltétel nélkül szép. 

Jönnek szemben velem a járókelők, mindegyik megbámul, kendőzetlenül siklik le a tekintetük a fedetlen lábamra. De a férfiak nem úgy néznek, ahogyan ilyenkor nézniük kellene, a nők pillantásában sincs egy cseppnyi irigység sem. Rémület van a szemükben, és szinte mindegyik megborzong, mintha hideg futna végig a hátukon. Helyettem fáznak. Az órám szerint nem kell már sietnem, látom, elérem a buszt simán. Zöldre vált a jelzőlámpa az átjárónál. Az egyik autó kormánya fölött egy fiatal férfi bámul rám, akinek a retinája mögül végre valami élet is visszatükröződik. Rámmosolyog. Kedvesen, nem gúnyosan. 

A gondjaim és gondolataim már átugrották a még el sem kezdődött karácsonyt, már a szilveszteren gondolkodom, meg hogy miféle újévi fogadalmat tegyek. Az igazság az, hogy már tegnap letettem ezt a fogadalmat, eldöntöttem, hogy bepótolom az elmúlt négy évet, amit amellett az állat mellett senyvedtem. Boldog vagyok, hogy végre megtettem, megmondtam neki, amit akartam, és elküldtem a jó büdös nagyfrancba. Fiatal vagyok, szabad, szép és kihívó. És karácsony van.

*

Kimentem magam a család előtt, és megyek, lefekszem aludni. Bevackolom magam az ágyamba, és erőltetem az elalvást. Most harangoznak az éjféli misére. A szomszédok még nem alszanak. Panellakás, mindent hallani. Fájdalmas kiáltozás hallatszik valahonnan fentről. Nem tudom beazonosítani, hogy pontosan mi baja az illetőnek. De  fájdalom hangja hatol át a falakon. Az jut eszembe, nem tudom, miért, hogy a ma reggeli miniszoknyás lány az, és összeszorul a szívem tőle. Abszurd gondolat, ő többszáz kilométerrel arrébb lehet valahol.

*

Kimentem magam a család előtt, és megyek, lefekszem aludni. Bevackolom magam az ágyamba, és erőltetem az elalvást. Most harangoznak az éjféli misére. A szomszédok még nem alszanak. Panellakás, mindent hallani. Valahonnan szeretkezés hangjai szűrődnek a harangozásba. A szerelem zaja. Zavarnia kellene? Az jut eszembe, nem tudom, miért, hogy a ma reggeli fiatal férfi az, aki rám mosolygott az átjárón. Hogy ő szeretkezik a szomszédban. Abszurd gondolat, ő többszáz kilométerrel arrébb lehet valahol. De mosolyogva alszom el.