Döme eldöntötte, hogy tudni akarja, mi történik azután, amiután meghalunk. Mert mama meghalt, és azt mondtátok, hogy felment a mennybe, magyarázta anyuéknak, de nem ment fel, mert mama soha nem is hitt Istenbe, ezt még nekem mondta, még régen, amikor kicsi voltam, és én tegnap éjjel vele álmodtam, ott állt fehér ruhában a szobámban, és megkérdeztem tőle, hogy a mennybe került-e, és azt mondta, hogy nem, de a pokolba sem mehetett, mert fehér ruhában volt, és nem is kérdeztem meg tőle, mert biztos vagyok benne, hogy mama nem mehet a pokolba, mert mama nagyon is jó ember volt, és mindig mindenkivel kedves volt, és velem sem gorombáskodott soha, mindig nagyon jó volt vele beszélgetni és játszani, és mama mindig mindenkinek segített, és mindig azt mondta, hogy legyek bátor és boldog, szóval mama nagyon jó ember volt, és ezért nem létezik, hogy a pokolba ment volna, nem mehet a pokolba, és amúgyis, fehér ruhában volt, de nem ment a mennybe sem, és akkor megkérdeztem, hogy akkor hova ment, és elnevette magát, és akkor felébredtem, és rájöttem, hogy mama eltűnt a földben, megették a nyüvek, szétporladt a nedves sárban, mert láttam, ahogy feküdt a koporsóban, nagyon szépen felöltöztették, és szépen kifésülték a haját, a szürke haja hosszú volt és fényes, és egy fátyol volt kiterítve rajta, de azon keresztül is lehetett látni, hogy az arca kemény és hideg, mama meleg arca olyan volt, mint a pince kövezete a házuk alatt, megérintettem a homlokát, csak hogy biztos legyek benne, hogy tényleg meghalt, és éreztem, hogy nincs ott, hogy eltűnt a testből mama, valahova elment, akkor ez a lélek, állapítottam meg, és aztán eltemették mamát, de akkor már mindegy volt, mert a lelke már nem volt ott, hanem sokkal hamarabb kiszökött belőle, és tegnap, amikor vele álmodtam, akkor megint volt lelke, megint meleg volt és boldog, és mozgott és élt, és elfelejtettem megkérdezni, hogy hova lett a lelke, elfelejtettem megkérdezni, hogy hova megy a lélek, amikor meghalsz, mert akkor pont felébredtem, csörgött az óra, és csak arra tudtam gondolni, hogy tudnom kell, muszáj tudnom, hogy mi lesz a lélekkel, hogy hova lesz mama, az igazi mama, és ha nem a mennybe megy és nem is a pokolba, akkor hova máshova mehet, és ha én majd meghalok, és a mennybe kerülök, akkor vajon fogok-e vele találkozni, és ha nem, akkor mitől jó a menny, akkor én inkább nem is akarok oda menni, hanem inkább oda, ahol mama van, és ezért eldöntöttem, hogy semmi értelme élni, ha nem tudom, hogy mi lesz velem azután, amiután meghalok, ha nem tudom, hogy látom-e valaha mamát, és mi van, ha a lélek felmegy a légüres térbe, a felhők mögé, a semmibe, és soha nem történik vele semmi, csak belevész a kozmoszba, és örökre eltűnik, és elfeledkezünk róla, elfeledkezünk mamáról, addig, ameddig mi is öregek nem leszünk, és nem kell nekünk is meghalni, és akkor majd eszünkbe jut, hogy mindennek vége, de akkor már mindegy lesz, akkor már nem számít semmi, mert akkor már késő, úgyhogy nekem most kell tudnom, hogy mi lesz utána. Úgyhogy Döme elhatározta, hogy ledobja magát a blokk tetejéről, mert ez az egyetlen mód, hogy megtudja, hogy mi történik mamával, mert úgy gondolta, hogy semmi más lehetőség nincs, mert ha nem tudja, hogy mi lett mamával, amiután meghal, akkor értelmetlen minden, úgyhogy eldöntötte, hogy ledobja magát a blokk tetejéről, mégpedig az éjszaka kellős közepén, amikor senki nem látja, mert nem akart felhajtást, csak egy egyszerű ugrást, aminek a végén egyszer és mindenkorra megtudja, hogy mi van a halál után, hogy mi lett mamával, és nem érzett semmit, nem félt, nem sírt, nem sajnálta, hogy véget fog érni az élete, csak az ugrásra koncentrált, magában újra és újra elképzelte, hogy milyen lesz, elképzelte a süvítő szelet, a mélység hívogatását, az aszfalt keménységét, a fájdalmat, de legfőképpen az ugrás másodperceiben érzett szabadságot. Tudta, hogy ez lesz az a pillanat, amikor valójában szabad lesz, és tiszta lesz a feje, és akkor, ott, abban a pár másodpercben meg fogja érteni, hogy mi lett mamával, és bármi is legyen a válasz, ott, a zuhanás kellős közepén megnyugvást fog érezni, mert tudja, végre biztosan és visszavonhatatlanul tudja a választ, és soha többet nem kell félnie, mert minden olyan biztos lesz, mint amennyire biztosan fog az aszfalthoz csapódni a teste, és torz és dagadt és véres és törött lesz, de a lelke, bármi is történjék vele, ebben a testben már nem lesz benne, és ezért nem fog fájni, egyáltalán nem fog fájni, csak a szabadság érzése marad meg, az, hogy egyszer, életében egyetlen egyszer szabad volt és mérhetetlenül boldog, hogy egyszer, életében egyetlen egy pillanatig nem félt és nem tétovázott, hogy egyszer, életében egyetlen egyszer tökéletes volt, olyan tökéletes, mint a halál.

Ma megint semmi nem történt, senki nem fedezett fel, senki nem mentett meg, senkivel nem feküdtem le, nem fogytam le, nem lett pénzem, nem találkoztam senkivel, nem törtem össze senkinek a szívét, nem történt semmi, semmi érdekes, úgyhogy nincs amit mondjak, semmit sem tudok mondani, egyáltalán semmit a mai napról, semmit nem lehet mondani, üres volt az egész, semmi extra, semmi remek, egyetemre se mentem, sétálni se mentem, vásárolni se mentem, csak vécére mentem pisilni, ennyi történt ma, ha már valamit muszáj mondani, ennyi, hogy pisiltem néhányszor, kábé ugyanannyiszor, mint általában szoktam, szóval semmi különleges, ezen kívül pedig semmi nem történt, unatkoztam egész nap, mert itt semmi nem történik, csak elmegyek néha pisilni, és lehúzom a budit, és a pisi lemegy a csövön, le a ház alá, végig a hosszú kanálisokon, bele a folyóba, a Szamosba, és a Szamos elfolyik, és senki nem emlékszik rá, csak Reményik Sándor, egyedül csak Reményik Sándor emlékszik a Szamosra, arra, hogy a Szamos visszafele megy, de ez nem igaz, mert a Szamos leszarja Reményik Sándort, és folyik rendesen, és vele együtt folyik a pisim is, és ennyi, ennyi történik egész nap, vagyis semmi, ugyanaz történik állandóan, ez már a hatodik ma, pedig semmit nem ettem, semmit nem ittam, más folyik ki belőlem, én folyok ki belőlem, mert ma megint semmi nem történt, ahogy tegnap se, ahogy holnap se fog, és folyok ki naponta hatszor, és ásítok, és folyik a Szamos, és miközben folyik, arra gondol, hogy olyan egyformák az emberek, és hogy olyan unalmas az út a tenger felé, és hogy érnénk már hamarabb oda, és folyjon már ki oda az egész Szamos az utolsó cseppig, hogy legyen vége, legyen vége a hülye Reményik-versnek, legyen vége a Szamosnak, a pisilésnek, ennek a napnak is legyen vége, mert nem történik semmi, ma sem történt semmi, csak pisiltem párszor, és lehúztam a vécét magam után, és ennyi, semmi.