Kérdés: Úgy véli, minden „kerekhez közeli” évfordulót nagy polifesztivállal kell megünnepelni?
Felelet: Azért nem éppen; de: nem is ünneplik meg; csakis „mintha”…
Kérdés: Akkor mégis miért van… ez a…?
Felelet: Kiváló alkalom nagy ki- és bejelentésekre, melyeket úgysem fognak soha számon kérni… S hátha leesik egy kis kitüntetés, ajnár, fénykép a leghelyibb lapokban is…
Kérdés: – De azért, mégis: mire volna jó egy ilyen, nem 225. hanem 220. évforduló, mint most a kolozsvári magyar színház esetében?
Felelet: – Például az előzmények áttekintésére: amikor állandó színház még nem létezett, de volt, állandóan, műkedvelő színjátszás! Ám, hogy ne menjünk vissza nagyon messzire, száz évvel a kolozsvári magyar színház megalakulása előtt Felvinczy György kolozsvári „ügyvéd” és versfaragó, sőt drámaíró (Comico-Tragoedia, melynek valószínűleg elődje az 1646-os Névtelen Comico stb.) – szóval ez a Felvinczy 1696-ban engedélyt kér és kap egy egész Erdélyre érvényes színjátszó vállalkozásra, attól az I. Lipót királytól és császártól, aki Buda várának visszavételét a törököktől megszervezte, egy valahányadik Ince pápával együtt; de akinek azt a tettét nem nagyon szokás felemlegetni. Hogy Felvinczy mire jutott a jogosítványával, érdemes lett volna most utána járni, az alkalom adódott…
Ám van itt egy sok évvel korábbi adat is, idevágó: Felvinczi ugyan nem, de szerepel benne két Alvinczi is: Bethlen Gábor erdélyi fejedelem írja egyik kassai hívének, Alvinczi Péternek: „Az Fejedelem Asszony instituált volt egy táncot, kiben 30 persona volt, igen szép inventio vala, maga Mars volt a Fejedelem Asszony, Alvinczinek imponálta volt Mercurius tisztinek reprezentálását, ő jövén be elől szép gesztusokkal és állandó perorálással hoza hírt az egész actus felöl, öltözeti is illendő lévén, császár előtt is nevezetes lőtt volna ez a balleth”…
… Nem tudtam utánajárni, mert az Erd. Prot. Közlöny 1878. évfolyamát – ha emlékezetem nem csal, akkor abban olvastam – már 25 éve kölcsönkérte Palotás Dezső s ő időközben sajnálatos fiatalon elhunyt – de valószínű, hogy ez a fejedelemasszony Brandenburgi Katalin lehetett, és nem Károlyi Zsuzsanna, aki sokat betegeskedett és ennek folytán ábrázata is torzulást szenvedett; remélem, ennek bármely őzikeszemű és fürge doktoranda villámgyorsan utána járhat.
Brandenburgi Katalin neve hallatán, esetleg hajlik valaki arra, hogy egy hatalmas Brunhilda-szerű germán nőt képzeljen maga elé, vagy legalábbis egy Wagner-operából kilépett énekesnőt; ám mindjárt másként fog csengeni, ha magyarosítjuk a nevét: Tűzvári Katinka! Férje az esküvő idején 44 éves volt, ő maga csak huszonkettő! Valójában helyes kis berlini dáma lehetett, a „tudós nők” jobbik fajtájából! 1626. márc. 2-án tartották az esküvőt Kassán; hazafelé utaztukban, három hét múlva, március 22-én „Kolozsváron az unitárius kollégium diákjai Bethlen Gábor és a fejedelmi udvar tiszteletére színielőadást rendeznek. (Ismeretlen szerző Ulisszesz versengéséről szóló darabját adják elő.).”
Az iskolai színjátszásnak, általában az amatőrizmusnak akkoriban nem a színházból való kiszorulás, nem a színháztól való megfosztottság frusztrációja volt a fő hajtóereje, hanem a kultúra szeretete és a „színházteremtés” vágya.
Kérdés: Azonban nem állítható, hogy eme évfordulónak nem is volt semmi látványos, demonstratív akciója a kolozsvári magyar színház részéről?
Felelet: Hogyne lett volna! A helyi lapokban megjelent egy fénykép, két személy látható a komor tónusú felvételen, egy ig- és egy alig-azgató s egy kiolvashatatlan szövegű, évtizedekkel ezelőtti emléktábla, amelyet a Diákház falán helyeztek el, s amely tudatja, ehelyen állott valaha az első magyar kőszínház!
Az emléktábla nem említ olyan, esetleg egyesek fölének rosszul csengő prehorthysta neveket, mint pl. Wesselényi, Jósika, Bethlen Farkas vagy Kótsi Patkó… Azonban ez alkalommal egy konkrét kőépítményről volna szó, amit egy helyi kőmíves mester tervezett és kivitelezett. Ugyanaz az Alföldi Antal volt ez, aki a főtéri templom új tornyát megépítette.
Kérdés: Nem nagyon szokás nálunk építészek nevét megjegyezni, az egy Kós Károlyét kivéve; így aztán nemcsak a monostori úti, hanem a hídelvei református templomot is neki tulajdonítják, pedig utóbbi Szalai Ferenc műve….
Felelet: És a többiek?... Több belvárosi épület kapualjában még nem is olyan régen kőtáblákba vésve olvashatóak voltak az építtetők és az építők nevei… Ma már azonban?... Alföldi Antallal más a helyzet: nemcsak elfeledtetik a nevét, de „anonima” is fitymálják… Ha valaki az átlagnál műveltebbnek akar tűnni, amint alkalma van, közbe pöki, „a torony nekem különben nem tetszik”. Erről nemrégiben írtam, most meg olyanokat is hallok, hogy a főtéri torony „igen nagy”! (Ez volt a Ceauşescu házaspár véleménye is: amikor gépkocsijuk kibukkant az Unió utcából, elképedt döbbenettel meredtek a föléjük magasló toronyra, melynek csúcsán a nyugati napfény aranyfelhőjében lebegett a tündöklő kereszt; figyelmeztetőleg egymás vállára koppintgatva fejüket rázták!)
Ám hozzájárul ehhez egy általánosabb ok. Az, hogy neo: „neogótikus”! A klasszicizmus kimerülése után jöttek a neo-építészeti irányzatok, mígnem a szecesszió részint beolvasztotta, részint kioltotta őket. De azóta is, a sok ciráda-túltengést, amit pl. a neobarokk valóban elkövetett, egyesek a neogótikának is tulajdonítják… Pedig szó sincs róla… A neogótika megőrizte az eredeti főerényeit: a szellem látványos győzelmét az anyag súlya fölött, a fennségesnek ember- közelbe hozását!
Goethe írja valahol, a gyenge ízlésű emberek félnek a színestől, mert nem tudják, az mennyire terjedhet. (Lásd a marosvásárhelyi Kultúrpalota és az összes Méliusz-sznobok viszonyát!) Alföldi Antal pedig a neogótika úttörője Európa viszonylatában is!
Olvasom a Magyar Nemzetben Csontos János egy cikkét: haragos, de ahhoz képest még mérsékelt: egy bizonyos Csepeli György, volt államtitkár, azt írja, hogy a magyar parlamentnek el kell költöznie a Steindl Imre tervezte Országházból, mert „az egy hazug épület”. Csontos János nem említi, hogy Csepelinek már olyan elődjei voltak, mint Granasztói E. egy időben főfő építőlógus, vagy P….i N. L. neoszalon-, de inkább neocselédszoba író: ők sem bírják elviselni az emelkedettséget, csak a laposságot a mindennapi életben… S ez visszaüt még Alföldire is.
Kérdés: – Talán Alföldi Farkasutcai színházépülete is neogótikus volt?
Felelet: – Persze, hogy nem, de átütött rajta valami vidékies íz, és – bármily meghökkentő – valamiféle „premodern”, sőt, nevetnünk kell, „posztmodern” is rajta! Azt írták, kitűnő akusztikája volt, ami egy színháznál végülis a legfontosabb. Hibája – helyszűke miatt – a kiszolgáló épületrészek, előcsarnokok, társalgók, öltözők szűkössége vagy hiánya. Azonban 80 év múlva ezt egy oldalszárny megépítésével pótolni lehetett volna. Hiszen, hogy a Hunyadi téri grandiózus Fellner és Helmer-féle színházpalota után is szükség volt egy populárisabb épületre, ezt azt is szemlélteti, hogy ugyanakkor a Sétatér torkában újjáépítik a Nyári Színkört. Nem kézenfekvőbb lett volna a régi színház termét erre alkalmassá tenni?... De igen; csakhogy akkor hétvégén elözönlötték volna az úrias Farkas utcát a hostátiak, a bürüsök, a segédek és inasok – nem annyira a mágnások csőrét bántotta volna, ők hozzá voltak szokva a cselédség testközeléhez, hanem – a „jobb értelmiségiek” finnyáját… Mint ahogy ma is: itt az a sok proliféle! Még hogy nekik népszínház kell?! Nézzék a tévét!
S így lettünk, amik lettünk, mindentől elhagyott!...
(Folytatás következő számunkban)
