"Remélni? Félni? Szavak!"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 1. (615.) SZÁM — JANUÁR 10
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Elöljáró beszéd
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Emigránsok XIV. Sztravinszkij
Visky Mária
Költőiség szavak nélkül
JERZY PILCH
Polonéz mars
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 8. - A megfertőzött fogalom
ALBERT ÉVA BEÁTA
Versei
FISCHER BOTOND
Szerelmi affér
ADORJÁNI PANNA
Rövidprózái
GYŐRFI KATA
Versei
VÁRADI B. LÁSZLÓ
Egy vidracsalád kálváriája
Szőcs István
Önin Ter Ju I. - Dramaturgfejedelem Óriásokról
Vallasek Júlia
Angolkeringő 4. A magány librettói
Tóth Tünde
Működ(tet)ni muszáj
Lászlóffy Zsolt
Mi történik a zene „színpadán”?1
Hírek
 
Vallasek Júlia
Angolkeringő 4. A magány librettói
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 1. (615.) SZÁM — JANUÁR 10

(Kazuo Ishiguro: Nocturnes. Five stories of Music and Nightfall) 
 
 
 Kazuo Ishiguro minden írásában arról a gyógyíthatatlan magányról beszél, amelyet csak emberek közt érezhet az ember. Arról a lemondásról, amely a hibák, az elszalasztott lehetőségek felismeréséből, a tettek vagy a tettek hiányának immár visszavonhatatlan következményeiből ered. Minden írása szorosra húzott szálakból szőtt, egyes szám, első személyű elbeszélés, többnyire visszaemlékezés. Így aztán óhatatlanul az emlékezet természete és működése, az emlékező én megalkotása válik regényeinek egyik legfontosabb témájává.
Öregedő férfi üldögél egy padon a Weymouth-i mólón és várja, hogy bekövetkezzen az útikönyvben jelzett esemény, kigyulladjanak a lámpák. Közben az embereket figyeli, akik ügyet sem vetnek rá. „Nem messze tőlem összeverődött egy hat-vagy hétfőnyi csoport, amely némiképpen fölkeltette a kíváncsiságomat. Először természetesen arra gondoltam, hogy mindannyian jó barátok, akik együtt akarják eltölteni az estét. De ahogy jobban odafigyeltem a beszélgetésükre, világossá vált, hogy vadidegenek, akik véletlenül gyűltek egybe itt mögöttem. Nyilván mindannyian megálltak egy pillanatra, mikor a lámpák kigyulladtak, aztán beszélgetésbe elegyedtek egymással. Most pedig látom, vidáman nevetgélnek. Különös, milyen hamar össze tudnak melegedni az emberek. Ezeket itt talán csak az fűzi egymáshoz, hogy mindannyian várnak valamit ettől az estétől. De úgy képzelem, inkább mégis arról van szó, hogy ilyen jóízűen tudnak tréfálkozni a többiekkel. (…) Feltételezhetően sokan szeretik az ilyesmit.” (Napok romjai) 
Hiába keresünk rá magyarázatot: a magány egyeseknek fájdalmas adottság.
Kazuo Ishiguro a kortárs brit irodalom egyik legismertebb alkotója, holott keveset ír: pályájának éppen harminc éve során hat regény, egy novelláskötet és pár forgatókönyv kötődik a nevéhez. Amit ír, arra azonban mind a szakma, mind a nagyközönség mindig felfigyel. 
Neve a nyolcvanas évek elején tűnt fel, miután az akkor a húszas évei elején járó fiatalember (aki ötévesen, japán emigránsként került Angliába) elvégezte az University of East Anglia által kínált kreatív írás mesteri kurzust, ahol Angela Carter és Malcolm Bradbury voltak a tutorai. „Akkoriban Londonban hajléktalanokkal dolgoztam, és meglehetősen idilli gondolatnak tűnt tizenkét hónapot az állam pénzén azzal tölteni, hogy pár oldal prózát megírjak” – nyilatkozta később egy interjúban. 
Nem készült tehát írónak, íráshoz való viszonyát az előre megrendezett házassághoz hasonlítja, amelyben a felek idővel annyira megszeretik egymást, hogy már nem tudnak egymás nélkül létezni.
Arról, hogy tanítható-e az írás vagy sem, akkor is, ma is megoszlanak a vélemények, az azonban bizonyos, hogy Kazuo Ishiguro ma az angol nyelvterület egyik legfontosabb szerzője. 1983-as debütkötetén kívül minden munkáját jelölték valamilyen fontos díjra, például Man Bookerre, igaz, ezt csak egyszer, 1989-ben kapta meg a The Remains of the Day című regényért. (Ez magyarul mindjárt két címen is megtalálható, A főkomornyik szabadsága és a Napok romjai címen.) 2008-ban a Times harminckettedikként rangsorolta a Legjobb 50 brit prózaíró 1945 után listáján. 
Hogy egy ilyen listán szerepelni mennyit árul el egy író munkásságának súlyáról, azt ki-ki eldöntheti magának, annyi bizonyos, hogy Ishiguro túlzás nélkül minden irodalmi megnyilvánulása magára vonja a szakma és az olvasók figyelmét. Ahhoz képest, hogy szövegei (különösen a korai, ún. „japán regények”, az A Pale View of Hills és az An Artist of the Floating World, vagy a joyce-i emlékezetmechanizmust és prózapoétikát idéző The Unconsoled) gyakran nem nevezhetőek kifejezetten könnyű olvasmánynak, és ha valami távol áll tőle, az a nyílt, mozgósító jellegű, heves reakciók kiváltására alkalmas próza, mégis akadt olyan kritikus (s bizonnyal olvasó is), aki egyik-másik művét egyszerűen „olvashatatlan remekműnek” minősítette. 
Nála soha nem az a fontos, ami első látásra annak tűnne. Első regénye, az A Pale View of Hills / A dombok sápadt látványa (1982) jórészt Nagaszakiban játszódik, a második világháború után, de egyetlen szó sem esik benne az atombombáról. A történelmi realitás háttérben futó szál az Ishiguro-regényekben, befolyásolja ugyan a szereplők életét, de a fókuszban az emlékezésből kialakuló énkép áll. Etsuko, egy Japánból Angliába férjhez ment, immár idős, egyedül élő asszony idézi fel lányával, Nikivel beszélgetve Nagaszakiban töltött fiatal éveit, és próbál magyarázatot adni arra, miért lett öngyilkos első házasságából származó lánya, Keiko. 
Az An Artist of the Floating World / A lebegő világ művésze (1986) a világháborút követő idők hatalmas változásairól beszél Japánban egy olyan festő, Masuji Ono visszaemlékezésein keresztül, akit a világháború során folytatott viselkedése, besúgó szerepe miatt társadalmi megvetés kísér. 
A Napok romjai (1989) hőse Stevens, az öreg főkomornyik, aki rádöbben, hogy élete voltaképpen felesleges volt, a szolgálat, amelyet élete értelmének tekintett, megfosztotta őt a szerelemtől, hogy tisztelt gazdája, a náci Németországgal szimpatizáló Lord Darlington nem érdemelte meg ezt az áldozatot. Hogy ő, aki emberi méltóságát a szolgálatban látta megvalósulni, tévedett, és még csak azt sem mondhatja el magáról, hogy a saját hibáit követte el. (A regény 1993-as, Merchent Ivory által rendezett megfilmesítésében, amely nyolc Oscar-jelölést kapott, Lord Darlington szimpatikus, noha nyilvánvalóan tévúton járó figura, szemben a már nyomasztóan pedáns, mindig szorosra zárt ajkú, Anthony Hopkins alakította Stevens-szel. Az, hogy a megfilmesítésben kevésbé hangsúlyos a főkomornyik emlékező, ezáltal a történetet felépítő szerepe és hiányzik a nyomasztóan pontos, műviségében helyenként már-már sterilnek tűnő nyelvhasználat, kissé megváltoztatja a történet fókuszát, csökkenti az eltékozoltnak bizonyuló élet és a csalódás tragikumát.)
A The Unconsoled / A vigasztalan (1995), Ishiguro joyce-i prózanyelvet idéző regénye egy amnéziában szenvedő zongorista, Ryder három napjának története, aki a posztkommunista Közép-Kelet-Európa egy meg nem nevezett városában igyekszik megküzdeni számára többnyire értelmezhetetlen eseményekkel. Ahogy Joyce-nál a Finnegan’s Wake, úgy az Ishiguro számára is szilánkokra hullott és (rém)álomszerű részletekben megjelenő világ regénye inkább valaminek a vége, semmint egy új prózanyelv megteremtésének kezdete. Következő regényében, az Árva korunkban / When we Were Orphans (2000) címűben már visszanyúl az immár bejáratott, konvencionálisabb történetmeséléshez. Hőse, Banks, az öregedő mesterdetektív visszatér gyerekkorának helyszínére, Kínába, hogy megoldja élete nagy ügyét, szülei eltűnésének rejtélyét. Nyomozása során a tények és a fantázia világa összemosódik, a gyerekkori emlékek foszlányai mind fontos információvá válnak a nyomozás során.
Ishiguro legutóbbi, 2005-ös, sokak által legjobbnak tartott regénye, a Ne engedj el (Never let me go) a kilencvenes évek Angliájában játszódó disztópia, amely azt a világot mutatja meg, amellyé Európa fejlődhetett volna, ha a második világháborút követően nem az atomfizikai, hanem a géntechnikai kísérletezéseket finanszírozzák. Hősei klónok, akiket szervdonornak nevelnek fel. Elbeszélője, Kathy H Hailshamban, ebben az aktuális normák szerint rendkívül emberséges módon vezetett klónnevelő iskolában töltött gyerekkorára visszaemlékezve, lázadás nélkül veszi tudomásul sorsát.
Az emlékezet énteremtő szerepe mellett az etikai kérdések iránti érzékenység fémjelzi Ishiguro minden írását. A csendesen csordogáló, látszólag egyszerű cselekmény nála, ahogy J. M. Coetzee-nál is, mindig etikai dilemmákat rejt. A történelmi kor észrevétlen hagyja ott nyomát a szövegeken. Míg Salman Rushdie regényeiből többnyire árad a posztimperiális idők energikus, újra nyitott szelleme, Zadie Smith otthonosan mozog a kevert nyelvű és kultúrájú angol-amerikai nagyvárosokban, addig Coetzee-ra, Ishiguróra és a közvetlenül a háború után született nemzedék jó néhány írójára a világháború és az azt követő időszak atrocitásai által keltett és minduntalan visszatérő morális dilemmák végiggondolása, megjelenítése a jellemző.
Visszatérő kérdés az egyéni döntések lehetősége, az egyén szabadsága az elnyomó rendszeren belül. Életük melyik pontján dönthettek volna szabadon a szereplők, tehet vagy tehetett volna mást Kathy H, Stevens vagy Ono, vagy szabadságuk mindvégig puszta illúzió?
A klasszikus görög tragédiákhoz hasonlóan Ishiguro olvasói is mindig kicsivel többet tudnak az eseményekről, mint a tudatlan vagy makacsul önáltató narrátor, és ez kiválthat egyfajta együttérzést, szánalmat az adott figura iránt. Ono, Stevens vagy Kathy H soha nem jutnak el arra a pontra, ahonnan a maga teljességében megérthetnék döntéseik súlyát. Többnyire nem tetteik következményei miatt szenvednek, hanem a meg nem tett lépések, ki nem mondott mondatok miatt. Ishiguro regényeinek nincs megnyugtató befejezése, a katarzis hiányzik. Kathy, aki immár elveszítette minden barátját, aki tudja, hogy rövidesen rá is az „adományozás”, majd a halál vár, egyedül áll szemben a szélfújta, üres norfolki szántófölddel: „Csak vártam egy kicsit, aztán visszafordultam a kocsihoz, és elindultam az utamra, bármerre vezessen is.”
Ha a regényíró novelláskötetet ad ki, azt többnyire (hibásan) amolyan ujjgyakorlatnak tekintik, amelynek fő szerepe megtartani az olvasók figyelmét két fontos regény kiadása között. Ha azonban egy rendkívül lassan dolgozó, pályája harminc éve alatt mindössze hat regényt publikáló szerző novelláskötetéről van szó, akkor a rövidpróza felé fordulásnak immár súlya van.
Kazuo Isiguro 2009-es elbeszéléskötete (Nocturnes. Five stories of Music and Nightfall / Noktürnök. Öt történet zenéről és alkonyatról) öt különálló, de számos szálon egymáshoz kapcsolódó történet, amelyek mindegyikében fontos szerepet kap a zene, illetve a zenészek. Maga a cím is zenei utalás, a noktürn többnyire szomorkás, ábrándos hangulatú zenei kompozíció. Az öt történetet szerzőjük úgy tekinti, mint egy album zenedarabjait, amelyeket lehet ugyan különállóként kezelni, de azért mégiscsak összefüggenek. „Csak egy történet, amely éppen öt tételre oszlik…” – mondta egy interjúban. 
A zene korábban is fontos szerepet töltött be Ishigurónál. Maga is írt dalokat egy angol-amerikai dzsesszénekes, Stacey Kent 2009-es Breakfast on the Morning Tram című albumára. Az albumon szerepel a dzsesszklasszikus Never let me go című szám is. A Ne engedj el… regény szövegvilágában viszont a cím egy Judy Bridgewater nevű, fiktív énekes egyik számából származik, ehhez a zeneszámhoz kapcsolódik a regény kulcsjelenete is, amelyben az iskola vezetője véletlenül meglátja a kislány Kathyt, amint egy párnát magához szorítva önfeledten táncol a zenére. A jelenetet mindketten másként értelmezik, de mindketten meghatározó élményként emlékeznek rá vissza. 
A pop-rock zene meghatározó szerepet játszott a második világháború után felnövő nemzedékek formálódásában. A 60-as évek rockzenekarainak előretörése, majd ezt követően a 70-es évek punkforradalma után a fiatal nemzedékek önmeghatározásában, világhoz való viszonyulásában központi szerepet kapott a zene. Amint erre Ishigurónál számítani lehetett, a Nocturnes mind az öt története egyes szám első személyű narráció. Egyes szereplők többször is visszatérnek, ám az elbeszélő mindig más, az elbeszélői hang ehhez képest viszont szövegről szövegre alig változik. Mindvégig megőriz egy könnyed, egyszerű, hétköznapi hangnemet, amely eddigi írásaiból talán leginkább a Ne engedj el… világát idézi. Az elbeszélések hangneme tehát alig változik, a narrátorok pedig többnyire nem saját történetüket mesélik, hanem az ötből három írásban olyan emberekét, akik életében egy adott ponton fontos szerepet tölt be a zene. Az öt elbeszélőből négy maga is muzsikus, noha többnyire a rivaldafény körén kívül eső emberek, kávéházi zenekarokban játszanak, tehetséges, de sikertelen zenészek. 
A nyitó- és zárótörténet elbeszélője egyaránt egy-egy olasz kávéházban zenél, munkahelyéről, a pódiumról, muzsikálás közben figyeli az embereket, és próbálja elképzelni, mire gondolhatnak, milyenek lehetnek. Leírásai nem annyira Ishiguro korábbi munkáit, mint inkább a valóság pontos megjelenítésében bízó realista írókat, mondjuk az olasz helyszíneket amúgy is kedvelő Henry James-t idézik. Ha eltekintünk néhány mai szófordulattól, akár arra is számíthatnánk, hogy a velencei piazzettán kalapos hölgyek és sétapálcás urak fognak megjelenni.
„Aznap reggel, amikor kiszúrtam Tony Gardnert a turisták közt üldögélni, éppen beköszöntött Velencébe a tavasz. Lejárt az első szabadtéri hetünk a piazzán, hadd mondjam meg, kész megkönnyebbülés a zsúfolt órák után, amikor a kávézó hátsó termében játszottunk, és útban voltunk a lépcsőt használni kívánó vendégeknek. Szeles reggel volt, vadonatúj sátor ponyvája csattogott körülöttünk, de mi mindannyian kicsit vidámabbnak és frissebbnek éreztük magunkat, ami talán a zenénken is érződött.” (The Crooner / A sanzonénekes)
A zárónovella (Cellists / Csellisták) indítása is hasonló, itt a narrátor egy fiatal, tehetséges csellista, a magyar Tibor és egy titokzatos amerikai hölgy formálódó, mester és tanítvány kapcsolatára reflektál. A hölgyről a történet végére kiderül, hogy noha csellóvirtuóznak tartja magát, gyerekkora óta nem játszott. Szavakban próbálja megjeleníteni a muzsikát. Hogy a lehetetlennel próbálkozik, azt bárki, aki valaha is próbált elmondani egy zeneszámot, megértheti. A zenében kifejeződő eszmények és a mindennapok által kínált realitás viszonya, a tehetség, a kreativitás mibenléte az, amin a narrátorral együtt az olvasó is elgondolkodhat. A tehetség, a művészi kreativitás természete, meghatározása a Ne engedj el... klónvilágában is fontos szerepet játszott: a kegyetlen szervdonor-sors elől nem is menekülő, csak haladékot kérő Kathy és Tom azt hiszik, gyerekkorukban azért bátorították őket kreatív munkára, írásra, festésre, hogy munkáikon keresztül megismerhetővé váljanak. A novella zárlata a hétköznapok győzelme a művészet ígérete felett: a játszani nem tudó virtuóz tanítása hiába változtatta, emelte művészi szintre a fiatal muzsikus tudását, szépen induló karrierje megbicsaklik, végül kénytelen vendéglői muzsikusként játszani egy amszterdami szállodában.
A középső, szintén a realista ábrázolásmód jegyében íródott Malvern Hills egy fiatal énekes-dalszerző története, aki szállás és ellátás fejében egy nyáron át a nővére által vezetett fogadóban dolgozik. Miközben megismerkedik egy középkorú svájci zenész-énekes párral és lassan dolgozik egy dalon, nővérével és sógorával egyre feszültebbé válik viszonya. A zene gyógyító, fájdalom-elzsongító hatása itt nem érvényesül, konkrétan nem mondódik ki ugyan, de érezhető, hogy a narrátor hiába álmodik komoly zenészi pályáról. 
A Come rain or come shine (Eső essen vagy nap ragyogjon) és a címadó Nocturne (Noktürn) novellák hangvételükben, de cselekménybonyolításukban is kissé eltérőek. A valóság és a fantasztikum könnyedén csúszik egymásba, mintha valamilyen bizarr álomban mozognánk, ahol a hétköznapi, unalomig ismert lakás egy ajtaját kinyitva váratlanul nem a nappaliba, hanem egy teljesen más világba lépünk.
Az első novella hőse a British Council egy angoltanára, aki szabadsága alatt meglátogatja régi egyetemi kollegáit Londonban. Amolyan középkorú, kétbalkezes, soha teljesen meg nem állapodó figura, aki hirtelen azon kapja magát, hogy magára maradt hajdani barátai idegen lakásában, hogy a férj kérésére segítsen megmenteni egy szétesőben levő házasságot. A békésen csordogáló történet hirtelen felgyorsul, mihelyst a főszereplő hibát követ el, beleolvas a háziasszony asztalon felejtett határidőnaplójába, és amint a leselkedőkkel történni szokott, éppen egy önmagára nézve kellemetlen mondatot talál. Felindulásában összegyűri a lapot. Idáig a történet a hétköznapi banalitás szintjén mozog, ám mihelyst a férj tanácsára nekilát módszeresen rendetleníteni a lakásban, hogy úgy tűnjön, egy kutya járt ott, majd különféle anyagokból igyekszik a konyhai tűzhelyen előállítani a jellegzetes kutyaszagot, már egyértelműen a groteszk fantázia világába lendül. A történet a felpörgött események közt beálló hirtelen nyugalom pillanatában ér véget. A magyarázkodás, a békítés nem sikerül, de a zene képes, ha ideiglenesen is, megteremteni a harmóniát. A hajdani barátok zenét hallgatnak és táncolnak az erkélyen, a viták, kínos magyarázatok, az idők során megkopott, kiüresedett emberi kapcsolatokra való reflektálás rövid időre felfüggesztődik.
„A Párizsi április Sarah Vaughan-féle, 1954-es változata volt, amelyben Clifford Brown trombitál. Tudtam tehát, hogy hosszú szám, legalább nyolc perc. Örültem neki, mert tudtam, mihelyst a dalnak vége, nem táncolunk többet, hanem bemegyünk és megesszük a vacsorát. És ahogy ismerem, Emily meggondolja magát, ezúttal úgy dönt, nem is olyan jelentéktelen sértés, amit a határidőnaplójával tettem. Mit lehet tudni? De arra a pár percre még biztonságban voltunk, és tovább táncoltunk a csillagos ég alatt.”
A Nocturne hőse és elbeszélője egy sikertelen dzsessz-zenész, aki éppen plasztikai műtét után lábadozik egy luxushotel elzárt részlegén. A plasztikai műtétre volt felesége és ügynöke beszélték rá, azzal biztatva őt, hogy a mutatós arc magával hozza a népszerűséget és a sikert is, de ebben hősünk már a lábadozás alatt sem hisz. A kórház/hotelben megismerkedik egy ugyancsak műtét után regenerálódó, flörtölgető hírességgel, és egy éjszaka a nővel kettesben bejárják a hotel nyilvános és előlük elzárt részét. A klasszikus realizmus jegyében formálódó cselekmény itt is hirtelen átvált gyorsan pörgő groteszk, sőt Ishigurónál szokatlan módon egyenesen komikus jelenetek sorozatává, míg a gézpólyákkal fedett arcú főhős ott találja magát két rendőrrel egy színpadon, fél keze könyökig egy hatalmas sültpulykában. Az ellenőrzés alól kiszabaduló apró események hólabdaszerűen nőnek egyre nagyobb és valószínűtlenebb megaláztatássá.
A zene tehát Ishiguro e kötetében nem csupán téma, maguk a szövegek zeneileg szerkesztettnek tűnnek, zenei technikákat alkalmaz egy másik médiumon, a szövegen belül. Vannak ismétlődő motívumok, például mind a négy történetben visszatér a hotel vagy a kávézó terasza, ezek az átmeneti, bizonytalan, többféleképpen belakható terek, a nyitott vagy csukott ajtók, ablakok, ahogy jelen vannak a zenészfigurák, és az enyhén hisztérikus, titokzatos női figurák is. Az adott motívumok variációkkal történő ismétlése, a változó elbeszélők ellenére viszonylag egynemű narrátori hang, az édes-bús sanzon hangulat mind-mind zenei elemként hatnak.
Aki sokat ír a magányról, az nem lehet optimista. Amikor a zene lehetséges hatásaival, emberi lélekre gyakorolt erejével, a valóságon felülkerekedő, azt megváltoztatni igyekvő képességével foglalkozik, Ishiguro cseppet sem idealista. Nem megváltó, gyógyító, csupán vigasztaló erőt tulajdonít a zenének. Mikor azzal biztatják, hogy majd a szerelem képes lesz meggyógyítani, az Unconsoled egyik szereplője azt állítja: „A nő is csak olyan lesz, mint a zene. Vigasz. Csodás vigasz. Ez minden, amit kérek. Vigasztalást. De hogy begyógyítaná a sebeket? Az orvosilag lehetetlen.”




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében