Számos szerző dolgozta már föl a társadalom perifériájára szorult kisemberek sorsát vagy ragadott ki egyéni-kollektív traumatikus élményeket, hogy általános problémákat vegyen górcső alá. Maros András novellái (a közelmúltban megjelent Darvasi-, Kerékgyártó-kötetekhez képest) kerülik a szociográfiai aspektust, az emberi természet csoportképét nyújtják, alulnézetből. 

A Magvető Novellárium sorozatában megjelent kötet azt sugallja, hogy akármilyen gyenge, kiszolgáltatott, sebezhető az ember, nem szállhat ki a versenyből, ami lehet közösségen, illetve családon belüli rivalizálás vagy érvényesülési kísérlet a társkeresési dömpingben. Látszólag behozhatatlan hátránnyal indulókat beszéltet a szerző, olyanokat, akik ebben a húsdarálóban máskülönben nemigen kapnak szót. 

Maros novellái szabályos háromszöget zárnak be. A három csúcson három megállapítás szerepel, Bólya Pétertől, Petroniustól és a kötet borítójának tervezőjétől: Az élet értelme, hogy leéljék. Az élet nevetséges, úgyhogy nevetni kell. Mindenki a saját sorsáért felelős. A banálisnak tűnő frázisok viszont váratlan módon kombinálódnak és abszurd elemekkel bővített mindennapi, mégis szokatlan történetek köntösében elevenednek meg. 

Hősei önsajnálatban vergődő, a konfrontációktól megfutamodó, javarészt szűkre szabott korlátokkal és szerény képességekkel megvert notórius szerencsétlenek. Sokféle megaláztatás, bűntudat, rögeszme, kényszerképzet megelevenítői ők, úgymond „majdnememberek, akiknek majdnem sikerül valami, de (javarészt) mégsem.” A Kapufa című novellában sorolja ebbe a gyűjtőkategóriába a kötet emblematikus figuráját, Korda-Jován Pétert a www.parvalasztasnegyvenotfelett.hu-n megismert Boglárka. Korda-Jován Péter ugyanis labilis lelkiállapota vetületeként krónikus ajtófélfába-ütközésben szenved, de esetlensége, betegesen szkeptikus alkata ellenére képes visszájára fordítani a rajta elhatalmasodó önbizalomvesztés folyamatát. Az ő ellentéte, a Bárcsak én lennék Dr. Csapó Gábor! elbeszélője szintúgy a szorongás természetének mélyreható analízisét rögzíti, de a felülemelkedésre irányuló kísérlete sikertelen marad. 

E lehetséges kifejletek bináris oppozícióját testesíti meg a borítón darabjaiban látható húsdaráló. A szerző nyilatkozata szerint a szereplőkön múlik, hogy összeillesztik a részeket vagy nem, kézbe veszik a sorsukat vagy nem. Az analógia (többek közt) a befogadás működési mechanizmusát is jelenti, azonban – maradva a hasonlatnál – ahhoz minden alkatrész megléte szükséges. Bár a gyakorta alkalmazott formai töredékesség elsősorban képszerű vágások érzetét erősíti, főként az ok-okozati viszonyok aránytalan kezelése terén hagyhat megválaszolatlan kérdéseket az olvasóban egy-egy szöveg. Holott a Kapufa, a Bárcsak én lennék Dr. Csapó Gábor!, a Dzsulianó, a Bluetooth elsődleges érdeme, hogy a külső szemlélő számára deviáns magatartásformát belső, érthető, leírható gondolati folyamatok egyeneságú következményeiként tárja fel, olykor a tüneteket részletekbe menően, plasztikusan ábrázolja a szerző, de a mélyebben gyökerező problémát felületesen, kihagyásosan skicceli föl. 

A Cserekészülék mellett a Kíméletben szembetűnő ez a leginkább. Kálmi bosszúból csábítja el régi barátjának menyasszonyát, az aktusokról szemléletes beszámolót is nyújt a megcsalt vőlegénynek, majd börtönbe kerül és öngyilkosságot követ el. A két férfi levelezéséből épülő szöveg felveti, érinti, de megmagyarázatlanul hagyja mind a csábítás, mind a bebörtönzés tényleges okát. Így olyan, mintha a narrátor megélezné a húsdaráló rostélyt, de nem illesztené be a szerkezetbe. Mindettől függetlenül kiemelkedő, sarkalatos pontja a kötetnek, hiszen nem didaktikusan szentenciózus, hanem konzekvens, az élettel számot vető állásfoglalás, amely az emberi magatartásformák rangsorában az őszinteség fölé helyezi a kímélet fontosságát, és ez kulcsfontosságú megnyilatkozás ebben a kontextusban.  

A tartalmi-nyelvi egyenetlenségek látszólag a formai kísérletjellegből adódnak, hiszen leggyakrabban egy narrátor egy szálon viszi a cselekményt E/3-ban, kronologikus sorrendben, lineárisan. A szerző az egyszeri eseteket a különféle nemű, korú, életvitelű karakterek köré építi, de általános jelenséget boncolgat általuk. Legerőteljesebbek az izgalmas, kreatív felütések, amelyek novellánkénti sorozatos ismétlődése Sziszüphosz sziklájának útját idézi, szerkezetileg ezért sematikusnak tűnhetnek a következetesen felépített novellák. A felsorakoztatott történetek groteszk jellege (A visszaeső, Algéria, Kapufa), a szituációk megközelítésének abszurditása (Dodzsem, Barátaim, Bárcsak én lennék Dr. Csapó Gábor!), valamint a többé-kevésbé kiszámítható végkifejlet, a késleltetett, váratlan befejezés (Éjszakai séta, Jön a nyugdíj, Dzsuliánó) mégis meggátolja a sormintaszerű egyhangúságot.  

Mindehhez nyelvi-szemantikai kontrasztba állítással operál. Kényes, esetleges egyensúlyozás ez a nevettetés és a nevetségessé tétel között. A szerző azonban kifinomult stílusérzékkel vegyíti a szellemességet a szenvtelen, tárgyilagos hangvétellel anélkül, hogy a szöveg parodisztikussá vagy – ellenkező esetben – dekadenssé válna. Így a megrázóan tragikomikus szánalomkeltés indirekt eszköz és nem hatásvadász fogás a novellákban, amelyek ereje a Tar Sándor életművén túl ritkán emlegetett részvét, együttérzés feltámasztásában rejlik.  

Ebből a szempontból érzelmi-értelmi látleletnek tekinthető a kötet, amely a mentális gyengeség, az önbecsülésvesztés, a megfelelési kényszer következményekkel bíró folyamatainak öngerjesztő természetére mutat rá. Ezen túlmenően az egyes, többé-kevésbé zárt közegek szociális viszonyrendszerét térképezi fel, amelyekben a házastársak, az apák, a nagyszülők, a barátok is – korra és társadalmi helyzetre, anyagi háttérre való tekintet nélkül – kicsinyesek, aljasak, nihilisták és legfőképp idegenek a novellák hőseivel szemben. A humor mégis felülkerekedik a nyomasztó atmoszférán, annak ellenére, hogy itt – Hamvas Béla szavaival –  „nincs sem barátság, sem házasság, sem szerelem, sem közvetlenség, sem beszéd, sem visszhang, sem vonzalom, sem együttérzés, sem szeretet. Tulajdonképpen nincsen szó egyébről, mint arról, hogy sohasem történik igazi találkozás, csak a sötétségben véletlen karambol.” 

Következésképp, a szereplők kapaszkodók után tapogatóznak. Nem az élet értelmét, hanem elviselésének a módját keresik. Az egyetlen társadalomkritikai színezetű novellában, a Jön a nyugdíj címűben Viharovicsné eltitkolja férje halálát (holttestét a szerszámoskamrában rejtegeti) a nyugdíjfolyósítás érdekében. A visszaesőben a féltékeny feleség a férje szeretőjének a szeretőjével akar félrelépni otthon, hogy felhívja magára a figyelmet. Igazi kötődésről a Barátaim hőse beszél, aki egy varjút és egy bolondot választ társaknak, érzékletesen megrajzolva az őrület folyamatábráját. A címadó Csinálni kell narrátora a saját temetésére készül, de (visszakanyarodva az összeszerelés-problematikához) nemcsak a halált, hanem az élet tartalmas megélését is elhalasztja.  

A gyűjtemény, központi témakörét tekintve, újdonságot hoz a szerző korábbi novellásköteteihez (Puff, Neveket akarok hallani) képest, amelyek hozadéka, a lektűrirodalom pengéjén táncoló, de magával ragadó fesztelenség, amivel a szövegek tipikusan nagyvárosi emberek hétköznapjaira reflektálnak. A helyszínek ez esetben kevésbé mérvadóak, leszámítva a „Péterek nemzedékére” való, utcanevekben rejtőző utalást, ahogy Tarján Tamás megállapítja kritikájában. A Limonádé a „Nem minden arany, ami fénylik” tanulságával sűrűsödik a Kenóban, a képernyőn túli világ ugyanis direkt, illuzórikus produktum, így nem meglepő, ha a műsorban szereplő, bámulatosan gyönyörű nő a valóságban sztereotip paraszt. 

Épp a Limonádé kritikai fogadtatása kifogásolta az amerikai tömegfilmekre hajazó sémát, valamint az egyéni stílus és tehetség elismerése mellett gyakorta hiányolta Maros írásaiból a mélységet. Előbbi eltűnt, utóbbi beszivárgott a sorok közé, a húsdaráló gyarapodott egy alkatrésszel. Működik.