„Vita, gúny, cinizmus szól 

mindenünnen.”2

                       Terényi Ede

Megpendített húr és húron csúsztatott vonó, egyidejűleg. „Megérkeztünk.” Ez nem a Kékszakállú vára csupán egy Concertino angelico; az ütemegy arpeggio-sztalagmitja és a kopogó kéttercű (kétéltű? kétértelmű?) harmóniák sztalaktitjai nem a vár fáklyafényes oszlopcsarnokát visszhangozzák. Tátongó tárnában (sikátor? csatorna?) csövezünk – „duplafalú” struktúra, kéttercű γ-akkord – melynek sűrű sötétjéhez mérten minden más éterinek tűnik.

A trió-hangzás többé-kevésbé szokatlan, szándékoltan kissé suta: eredetileg két nagybőgő (a későbbi változatban két gordonka) koncertál, verseng egy zongorával, amely – zakatoló középregiszterének „súlyánál” fogva – centrális helyet foglal el képzeletünk színpadán, miközben a zongorista hátat fordít a közönségnek. Az előbbi két hangszer(es), megelőlegezve az „angyalit”, el-elcsukló, meg-megbicsakló, hullámzó dallamtöredékek farvizén (biccentő technika), egymást váltogatva igyekszik felrántani magát a mélyből – hol egyik, hol másik irányból. Vonójuk kampóban végződik… Mindhiába!

A „cselekmény” jelen idejű, egyelőre. A „hanglenyomat” fülünk hallatára alakul, a kontúrvonalak éppen most rajzolódnak ki. Noha a darab olyan „kibeszélést”, stílusidézetet is tartogat, amely múltbeli analógiákat ébreszthet a hallgatóban (például az első epizód végén: karikírozó jellegű, molto patetico feliratú ál-cadenza – az első gordonka szólamában), ezen túlmenően azonban mindvégig a jelen idejűség esete áll fenn. A visszatérés (egyszerű pszí-hatás) során újraélhetjük az expozíció során korábban már hallottakat; az itt megjelenő az ott-ot múlt időbe helyezi (pontosabban közelmúltba, a megidézett régmúlttal szemben): a két idősík párhuzamosan fut tovább, mintegy átölelve az epizódok dielektrikumát. (Mindez elképzelhető a jelen idő kitágított vagy megkettőzött prezenciájaként is.)

A szólamok térbeli elrendezése a darab sztereó-jellegéből adódik. Minthogy az alapötlet éppen e komplementer-hangzás formateremtő erejének felismerésében rejlik, a drámai alaphelyzet kialakításához elegendőnek bizonyulhat a vázolt képzeletbeli ülésrend, melynek értelmében a vonós hangszerek mindvégig párbeszédet folytatnak: megpróbálják nem csupán kiegészíteni, de túl is szárnyalni egymást.

És mégsem. Miközben valamennyi ereszkedő dallamot mint negatív irányítottságú téridő-eseményt, balról érzékelünk –, és minthogy a főbb dallamívek majd’ mindegyike ereszkedő, mindebből az következnék, hogy a zenei anyag kényszere alatt az előadóknak többször is helyet kellene cserélniük. Ez azonban nem lehetséges, hiszen játék közben egyik mélyvonós sem állhat fel – csak úgy – székéről anélkül, hogy a helyváltoztatás ne válnék az előadás kárára. Be kell tehát érnünk a szimmetrikus térbeli elrendezéssel, amely ugyan nem teszi lehetővé az egyes dallamívek megfelelő pozicionálását, mégis, a sztereofonikus játék okán – formai vonatkozásban, legalábbis – valamelyest kárpótolja a hallgatót.

A világosan tagolt, bar-képletű, kezdő formarészt snittszerű, rövid epizód követi, melyet egy poláris irányú moduláció vezet be (pszí-hatás, egyúttal ma-effektus). A continuum-jellegű középrész (formai dí-effektus) a polifónia eszközeivel készíti elő a tétel kulminációját: a visszatérés előtt bekövetkező k-effektust.

Dallami vonatkozásban a dí- és ma-effektusok, a kezdő meg-megbicsakló gordon(ka)-dallamon kívül, a zongoraszólam 3/2-es metrumú oktávmeneteiben bukkannak fel; mindjárt az első frázis végén, a zakatoló akkordmenet kioldja a felgyülemlett (harmóniai) feszültséget, amely dí-csúcsát egy terckvart-akkordban éri el. Az artikulációs (főrész, első epizód) és grafikai (gordonka–zongora ellenmozgás) dí- és ma-effektusok mellett a ritmikai dí-hatás is megjelenik a tétel kódájában: a vonósok aprózzák az eredeti nyolcadmozgást, ami által váratlanul a kétszeresére nő a tempóérzet. A tételzáró flageolet-harmónia megteremti az eltávolodás esélyét – a kezdeti „ősköd” gomolygását éteri fény váltja fel; lenyugszik minden, és előtűnik az üvegkoporsóba zárt örök tökély (hyperdúr), amely – a csenddel vegyülve – többé már nem változik.

„Hiszem, hogy egyszer visszatér a szép muzsika, de az már a nagyon várt új korszak hajnalát hirdeti. Lezárom a rádiót, késő éjszaka van, vigaszul emlékezetemből varázsolom elő a szép zenéket, a külső és belső világ csendje kell hozzá.

JÖJJ EL, SZÉP CSEND.”3

Jegyzetek

1Zenedramaturgiai jegyzetek Concertino angelico című kompozícióm zárótételéhez, melynek hangfelvétele elérhető a www.laszloffy-zsolt.gportal.hu címen

2Terényi E.: Hová tűntél, szép zene? In Terényi E.: Paramuzikológia. Kolozsvár, 2001, 288.

3I. m., 290.