Konyhakép kegyeddel
Ma, túlzott esetlegességgel, kegyednek szólítanálak volna,
mintegy éreztetve, sőt, rád is kényszerítve
A szó mi- o- és hárákulumát, mely, ugye, akár viszonyban is
begyökerezhető.
Nem véli kegyed, kérdezném volna, konyhabútornyi bájmosollyal,
Nem véli gondolni, hogy az idő (kérem, az idő, úgy általában,
sehogyan, ha úgy tetszik),
úgy töcskölt önmagunkba, hogy meghaladta a kellő sűrűséget
mind eidoszunk, mind matériánk?
A padló persze közben beinná a hűtőszekrény lecsorgását,
Mert, hopp, épp leolvadásra várva volnánk mi itten.
S folytatnám, nem vagyunk mi fákon erjedő szemek?
Mert ugye, nézze kérem, a tízbanist, miként kendőzi
a rozsda hajlamát.
Mögötted fellengő, falfödte liftcsörömpszó,
S te vennél a cigimből s rágyújtanál.
éb(e)redés
reggelente nem mindegyiken de a gyakorta-
reggeleken fura ízre ébredek a számban van
s mivel az alkalom gyakori s nem egyedi
ekkor már tudom de és minden különösebb kíváncsiság nélkül
megyek a fürdőszobába a kagylóba köpni
a gondosan suvickolt fajánszfehérre köpni a vért
namármost hogy a fogínyemet vagy a tüdőmet szívtam-e véresre
vannak titkok melyekkel nem kell sietni
nem kell sietni
a halál persze nem elodázható vagy igen de annak is élet az ára
ugyan mondhatná egyszer valaki bizonnyal huszonévesen
ugyan kérlek ilyennel még viccelődni sem illik
(hát még gondolkodni rajta)
de vérköpés és reggeli pipere vagy kávé vagy nem is tudom mi között
mióta nincs rendje a reggeleknek
elolvasom a híreket különféle portálokon
hogy egyszerre lássam a reaktualizált nemzethalál
az integrációs szükségletek s a híres emberek történetei közti
hidat ami alatt saját történetemnek kellene folynia
mert a történelem nem lát be az ablakon (meg kellene pucolnod
Sárám én is szívesen tenném de nekem
helyenként mindig homályos marad)
a történelem kezd figyelmen kívül hagyni
mert a történetek nagy folyójából csak sáros vagy zavaros habok látszanak
s a halak is itt kapnak kaját meg menedéket
én meg évek óta képtelen vagyok kiríni tehetség
önbizalomhiány vagy unalom okán
mondták már ezt is azt is becsüld halandó amíg élek
szavaim halandó becsét
van-e a folyónak partja vagy megspórolta a Fenséges Gát
és Vízművek Vállalat
kinek a szemét érzem meztelen bőrömön bőrünkön bőrödön
a vér íze számban nem sós valami csak rá jellemző íze van
az alvadás órái teszik-e
de szinte sajnálom a kagylóba köpni a tükörre kellene
nyomot hagyni
csak akkor Sárám bizonnyal haragudnál
Stájer dal részegül
„úgy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
a pora.” (J. A.)
Akár legyek a tűzfalon
akartam mondani, úgy falom
a semmit, vagy nem is, ők napfényt?
Gyere, födj el, földként, lakként.
De mint egy stájer vízkereszt,
hogy elereszt, de nem ereszt,
hogy itt vagy, nem vagy, nihillik,
ha mi vagyunk. Hát így illik:
csókot rá, bőröm pergamen:
lelkünkből úgy kiperg a menny,
pergamen, hát nem tök ász,
ha kinn már csörtet ibn al-Ász.
De tényleg, stájer vízkereszt,
egy alp az mégsem Everest!
Ujjuj, új év s én úgy falom,
akár azok a tűzfalon.
Gyere födj el, sír legyünk,
s a tűzfalon a sok legyünk
piszkít emlékül s stájerül,
azért mi megvagyunk gájnerül.
Ne nézz így, na, hát cuki vagy,
mert én be, rögtön jól kivagy?
Ünnep van, édes, vízkereszt,
rekeszt bontok, ha megrekeszt
a hó, hahó, ünnep legbelül,
maradjunk, éljünk stájerül!
Nem ám(stetten), erdő, hegyek,
a tűzfalon sem, hülye legyek,
nem legyek, mert január,
döglégy se dong, se dongicál.
Szarvas csuhajoz, bőg a víg rén:
tavaly se marta szét a migrén,
nem is rén, dám, semmiképp sem rén,
létünkre volna rím, bár lenne refrén!
Én ki neked annyit ének-elltem,
ha e rekesznyi lét már levedeltem:
tűzfalban, hóban szívem elterül,
temess, nyughassak így el: stájerül.
Másnak e lágyék
Nem tudhatom, másnak e lágyék mit jelent,
mit tesz, tosz, leront, e lágy ék, pompál-e jelent
az erekbe, másnak ágy(-)éke-e vagy csak ereklye,
priváti jacht? Hullámzó ritmuson gyászdereglye?
Nem tud, hatom én, pirosat szívok, már ő sem
kéket, mégsem otthonul az ágy, velőzősen,
férfiadva mérem a szemekék rezonanciáit,
hiába borzolom csontomig görögülését, franciáit.
Nem dughatom és fejem sem lepedő sivatagba,
hitetlen vagyok az egészben s imádulok a tagban,
részegülök a részegészben, elzúgnak hát az éjek.
Nem és nem, másnak e lágyék jelent bármit is,
nekem etrikus márványt, ha teremthet is
e szobát beélő bálvány vizébe fúlnak mind a kéjek.
