Nem tudom, a laudációk hány százaléka kezdődik a méltató és a díjazott megismerkedésének történetével. Biztos elég sok. Ezek a történetek többnyire nem izgalmasak. A miénk szerencsére izgalmas. Sajnos annyira izgalmas, hogy el se mesélhetem, de egy fontos részt ki kell emelnem belőle. Farkas Wellmann Endrét ugyanis, valamikor a kilencvenes évek végén, egy olyan helyzetben ismertem meg, amikor éppen öngyilkos akart lenni. A sikeres mutatvány mögül hiányzott a kellő elszánás, meg még néhány apróság, az eszköz, az indíték, ilyenek. Meg amúgy is, elsősorban: fiatalok voltunk, költők csak zárójelben, ennek megfelelően az volt a jelszavunk, hogy írni nem muszáj, élni viszont muszáj.
Azóta lement vagy másfél évtized, barátom diplomás lett, tanár lett, olyan tanár, akit valószínűleg több generáció is emlegetni fog a helyen, ahol dolgozik – és ebben a legkevesebb nyoma sincs iróniának, hiszen valójában nincs is ennél fontosabb. Tavaly meghalt nagyapám állandóan emlegetett egy Csibi nevű tanárembert, akit a húszas években sodort el a történelem Csíkszeredából egészen a nyugati végekig, Őrségbe, és hogy olyan tanár volt, akitől rettegtek a gyerekek – ugyanakkor a faluban minden, nyolcvan év fölötti ember máig emlegeti, mert olyan dolgokat mesélt nekik az otthagyott szülőföldről, amilyeneket senki más. Ez a Csibi nevű tanár egy bizonyos felfogás szerint halhatatlan, és ez a legnagyobb dolog, amit egy tanár elérhet.
Van viszont egy másfajta halhatatlanság. Farkas Wellmann Endre barátomnak sose mondtam: nem egyszer beugranak sorok, félsorok, rímek, vershelyzetek, mint mindenkinek, aki túladagolja magát versekkel. Az én ilyen fene-tudja-honnan-jövő, és később tetten ért, beazonosított foszlányaimnak igen komoly része az ő valamelyik verséből való. A versei hátulról támadnak, visszamásznak a kályhakürtőn. Ha tetszik egy vers, ha nem: ott hagyja a lábnyomát az agyban. Előjön az utcán, örülök neki, mert jó. És mire hazaérek, rájövök, hogy nem az enyém az ötlet.
A Wellmann-költészet ugyanis ötlet-alapú. Pillangóvadászat: vagy elkapja, vagy nem. Ha csak a fél szárnya van meg, azzal már nem foglalkozik. Vagy sikerül egészben, vagy nem. Ha nem sikerül elsőre, feladja. Nem ül le hozzá könyörögni. Iszonyatosan gőgös költő. „Nem jössz, versike? Tudod, mit? Akkor dögölj meg odakint.” Nem szorgalmas költő. De amúgy: ki a fenének kell egy szorgalmas költő? A megírt versnél a megtalált vers mindig versebb lesz, amíg áll a világ.
Könnyen lehet, hogy a legutóbbi kötet, a Néró az eddigi legjobbja. De hogy az utolsó volna, mint ahogy ezer helyen elmondta? Lehet a PR része is, de tudom, hogy nem az. Valami megbántódás vagy nem is tudom, mi lehet mögötte, de hogy kiüresedés nem, az biztos. Mindenesetre komolyan gondolja. Hát Barátom: az, hogy a világ nem figyel, egyre kevésbé figyel, múlhat a világon magán is, de amúgy ne felejtsd el, mennyi idősek lettünk. Átdobva a krisztusi koron jönnek ezek az érzések, hullámok: el kéne tűnni, úgysem érdeklek senkit, keveset szeretnék mutatni magamból, fölösleges az egész. Pusztán életkori, biológiai jelenségek ezek – amit egy költő (hát hogyne, hiszen ez a dolga) lefordít valami másra. Azaz: pont az a dolga, hogy lefordítsa másra.
De a csönd, a lantletétel nem következik semmiből. A te esetedben: a hallgatás nem következhet semmiből. Nem igazi öngyilkossági kísérlet az, amikor nem tudsz meghalni mint költő. Az ember persze meghalhat, megöregedhet – kíváncsi is vagyok, hogy öregszik meg FWE költő, és mit gondol közben. Tessék elkezdeni. Megfordult a jelszó: most már az van, hogy élni nem muszáj. De írni muszáj, és bizonyos életkor fölött egyre jobban az.
Márpedig te vagy az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nagydíjasa.
Selyem Zsuzsa és Szálinger Balázs laudációja az Erdélyi Magyar Írók Ligájánák a marosvásárhelyi Bulgakov Kávézóban december 8-án megrendezett díjkiosztó gáláján hangzott el. Farkas Wellmann Endre Méhes György-nagydíjban, Vass Ákos debütdíjban részesült.
