Évek óta kereste a Hangot, nem egy akármilyen hangot, hanem a megváltást jelentő hangot, a tenort. Mert Ráckevei Gedeon színházi rendező felfogta, ha a gazdasági életnek globalizáció kell, a magyar kultúrának szintúgy. A napi munkába belegebedt tömegek elfáradnak, estére már nincs fülük holmi banális, prózai szöveghez, antik tragédiához, se Csehovhoz, se Becketthez, dal kívánkozik a színházba, andalító, fülbemászó. Ha ő színre hozhatná a Jézus Krisztus szupersztárt, az lenne a nagy nap, de ő már a népszínművel is beérné, amikor csak úgy röpdösnek az alakok a színen, hiszen a testbeszéd mindent mozgósít, még a hajat, még az alsószoknyát is. Szuperszínészek kellenek, trillázó szopránok, erdőmély baritonok, ezekből akadt is bőven, csak a tenor nem tűnt fel sehol a láthatáron. Pedig Gedeon úr már mindenütt kereste, iskolákban, dalárdákban, mindenütt folydogált szépen a muzsika, de tenor sehol. A tenor „dugába dőlt”. És itt aztán dugába dőlt a magyar színpad globalizációja. Ráckevei nem és nem bukkant rá a Hangra. A színházba bérlettel járnak az emberek, mert Gedeon úr elhitette velük, hogy igaz, a színész évekig ugyanazt a darabot játssza, de mindig egy kicsit másként, más lényként. S ezt vallották a kissé már ripacskodó színészek is. A zenére viszont dőlne hozzájuk a pórnép, ha tenor állana ki a deszkára, mindegy, hogyan néz ki, lehet kövér is, nagy, fehér zsebkendővel manipuláló, de olyan legyen, mint az isteni Pavarotti.
S akkor, egyik reggel beütött a hang, Gedeon úr jó édesanyjának a hangja, amikor a nagyszülőktől rájuk maradt régi salakházban emígyen szólott szíve egyetlen gyermekéhez:
– Kisfiam, ugyan vigyél te ki engemet a zsidótemetőbe, olyan messze van, hogy már autóbusz se jár…
Gedeon úr, a jó negyvenes agglegény előbújt a könyvektől, plakátoktól zsúfolt szobájából.
– Tudom is én, mamucika, ma próba is lenne…
A mamuci botsovány volt, galambfehér hajú s már a hetvenediket taposta. A hangja vékony egércincogás.
– De hát próba lesz majd holnap is, a Merkszamer néni sírkövét viszont pont ma avatják fel. Ez a családnak nagy nap. Engem rokonként tisztelnek, mindig jók voltak hozzám, arról nem is szólva, hogy a sírkőavatás fix nap, pont a halál után egy hónappal áll be… Én megsütöttem a Merkszamer néni kedvenc tésztáit, a piacon erős pálinkát szereztem be, ezeket mind rá kell helyezni a sírkőre… A szertartás nem tart sokáig.
Gedeon úr bakafántoskodott.
– És maga aztat, mamucika, honnan tudja?
– Ó, kisfiam, hány sírkőavatáson voltam én életemben… – és a karja gyengén rezgett egyet.
Gedeon úrnak eszébe jutott, hogy a mamucika éveken át látogatta ezt a családot, pénteken le is fürösztötte az öreg nőt. Az ő édesanyja úgy nyilatkozott, hogy azok sose maradtak adósai neki. Gedeon úr soha nem szólt bele az anyja magánéletébe. Így hát autóba szálltak és kihajtottak a külvárosban lévő zsidótemetőbe, ahonnan már csak szántóföldek ölelték körbe a sírkertet.
A temetőben Gedeon úr rögtön felfogta, hogy Merkszamer néni leányai főszerepet szántak az ő anyjának. A megboldogult lányai, Bertuska és Dóra úgy hasonlítottak egymásra, mintha ikrek lennének.
A sírkő az egyenkövek között szinte ragyogott a szépségével, fekete gránitból faragták ki és elég nagy volt ahhoz képest, hogy héber és magyar nyelven is rajta legyen a megboldogult neve. A két nő kezet csókoltatott magának a rendezővel és mondták a szöveget:
– Igazán megtisztelő számunkra, hogy Gedeon úr is eljött, a mamának bérlete volt a színházba, nagy kultúrlény volt. Ráckevei nénivel fel is olvastatott magának, ő a hályogja miatt már nehezen látott.
S akkor az egyik elárvult lány felkiáltott:
– Jé, Bertuska, nézz csak oda, megjött a kántor!
A Bertuska nevű nő kurtán felnevetett, s mivel ő szuperinformált volt, azt mondta:
– Méghogy kántor, az akad bőven, az bárki lehet, de melaméd csak egy van, ott szolgál a volt zsidóiskolával szemben, az imaházban. Egy emigrált, gazdag zsidó vette őt meg nekünk Izraelben, mert ide egy szentséges ember kell.
A városvégi temetőben a délelőtt nem napszak volt, hanem álom-dramaturgia. Ráckevei Gedeon, aki a kolozsvári egyetemen dramaturgiát végzett (másra nem volt képes bejutni), tudta, hogy a dramaturgiának vannak írott és íratlan szabályai, de a mai napon nem ilyesmiről volt szó, mert ami a zsidó temetőben végbement, az biblikus értelemben magyarázható berobbanás volt. Pontosan tíz előtt tíz perccel a kapun belépett egy sudár termetű, magas, fehér köpenyes férfi, hátán szegélyezett imasállal, fején fekete, finom kalappal, széles karimájúval, s a Nap ráfókuszált erre a jelenségre. A lépteivel hozta a bizonyosságot, tudta, hogy hová jön, miért jön.
Gedeon úr, ha akarta, ha nem, tekintetével követte az alakot. Rögtön arra gondolt, hogy járása Dávidéhoz, a prófétáéhoz hasonló, mintha félne a Földet megérinteni a talpával, lábujjhegyen lépdelt. Habár magyarul siralmasan beszélt, de felkészült a celebrálásra, mert ő tudta, hogy van testbeszéd is. Lüktető elevenséggel haladt a sors szabta útján. Ehhez nem fért kétség.
A gyülekezet tagjai összesúgtak, várták a melamédet. Látszott rajta, hogy profetikus minden mozdulata, nagy erő feszült benne. Amit ő elhozott magával a Szentföldről, az valami összehasonlító vallástörténet volt. Ez a kántor talán az ösztöneitől hajtva, vezéreltetve űzi a mesterségét, bűvkörébe vonja a hívőket s így válik a kántorságon kívül melaméddé.
Ráckevei Gedeon leste a közeledő csodát, azt sem sejtette, hogy ennek még szerepe lesz a magyar kultúra globalizációjában, egy pont lesz a 15 milliós magyarság egészében. De azt még egyáltalán nem sejtette, hogy ez a fiatal férfi hozza el számára az általa óhajtott Hangot.
A Berta és a Dóra nevű nő lassan elébe ment a melamédnek, kezet fogtak, valamilyen köztes nyelven beszélhettek is vele. Gedeon úr, ahogyan közelebbről szemügyre vette az egyházfit, felmérte, hogy ez bizony varázslatosan szép, még a füle mellett kunkorodó pájesz se rontotta el az összképet. A melaméd kezében fekete borítású, kopott könyvet tartott, nem ütötte fel, mert előbb kereste a tíz zsidót. A ceremónia érvényessége miatt tíz zsidó férfinak kellett jelen lennie. A melamédet látomások kísérték, amelyek már-már a költészetet érintették, s ezek mindig fájdalmasak voltak, hatottak a szemlélődőkre is, szinte látképet váltottak ki belőlük, mert ha ő betette a lábát valahová, az egyedi volt. Ő tudta, hogy az ember nyeresége az életben nem a gazdagság, hanem az ismeretek, meg az emlékek, Bergson ezt „élan vitalnak” nevezte el.
A zsidó kántor megállt a sírkő előtt, nem közel és nem távol hozzá, fejet hajtott és hallhatóan azt mondta: jó reggelt kívánok!
Ráckevei Gedeon felneszelt, mert rögtön felfogta, hogy ez az ember nem tud magyarul, talán beszéli valamilyen szinten a nyelvet, de az biztos, hogy nem jól. S a kérdés abból adódik, ha valaki nem beszéli jól a nyelvet, akkor miként taníthatja a hívőket? Aztán bejött a temetőbe a főrabbi is, akivel a színházi rendező különböző alkalmakkor összefutott, kezeltek is egymással, de nem több. A főrabbi meg a melaméd beszéltek egymással, nyilván az ő anyanyelvükön, amiből a jelenlevők egy mukkot se értettek. Weisz úr, a főrabbi fényt derített a lényegre, mert emígyen szólt a hívőkhöz:
– A kántor most majd felhívja az itt lévő sírokból a megboldogultak lelkét, mert tíz zsidó férfinak kell jelen lennie a sírkőavatáson.
A szép, fiatal férfi ezzel megindult a sírok előtt és jajgató hangon hívta, hívogatta a megboldogultak lelkét.
Ráckevei Gedeon hallotta, hogy Mekszamer néni leányai összesúgnak:
– Na, ez aztán még a szép sírkőavatás, hogy holtak álljanak itt, mellettünk….
Azt mindenki tudta a jelenlevők közül, hogy az imák csodát képesek művelni, még ha nem is értjük mindig a szavakat. A holtak ugyebár némák, nekik már nincs nyelvük, ezért édes a melaméd imája, mert az a mélyből szólítja elő a láthatatlan holtakat. Na és, ha hozzá számítjuk, hogy az Ószövetségben 150 zsoltár van, a kántornak volt bőven szövege, amihez nyúlhat. Ezt ő Izraelben így tanulta meg a főiskolán, ahol volt külön kántorszak, zenetanárokkal.
És megkezdődött a sírkőavatás. A kántor a szemét az égre emelte, szép formájú kezével morzsolgatta a kezében lévő könyvet és vékony tenorhangon éneklésbe fogott. Ez volt az a döbbenetes pillanat, amikor Gedeon úr még lélegzetet se tudott venni, végre rábukkant az évek óta keresett Hangra. Ez még Pavarottin is túltett.
Az imádság rítusa kilódít a hétközna-pok porából, igenám, de ehhez kell a hívők anyanyelve. Ott, a temetőben világossá vált, hogy a melaméd számára a tragikumnak nincs titka, hiszen az ő családja a varsói gettóból jött, nagyszüleit onnan szöktették meg holmi katolikusok, akik aztán az egész családot kimentették Svájcba. És nap mint nap az imaházban a melaméd hódított, sebaj, hogy gyatrán beszél magyarul, ő főleg a szemével és énekhangjával közeledett a zsidó hívőkhöz.
Az élményből, ahogyan a lélek emelkedik Istenhez, vibrálás bontakozik ki, az teszi egésszé az imádság hangulati lényegét. Az érzelem rendkívüli, lélektől lélekig terjed, s a melaméd hangja útegyengető létra, annak bizonyult. Az imaházban, ahol ő szolgál, reggeltől estig mimetika folyik a javából. A melaméd titka az volt, hogy ő nem részvétlenül pillantott a világra, hanem hallathatta a hangját és érthető szavak nélkül kommunikált a hívőkkel. Az a gazdag zsidó, aki őt Jeruzsálemben felvette, kikötötte, hogy csak az aradi imaházban szolgálhat, ami pont a volt zsidóiskolával szemben van.
Weisz József, a főrabbi odament Ráckevei Gedeon mellé, megbökte a könyökét, és fejével az ég felé intett.
– Na, mit szól hozzá, milyen a kántorunk?
Ráckevei alig tudta artikulálni a szavakat.
– Csodálatos, egyenesen csodálatos…
Amit a melaméd produkált, az távolról sem volt koncertszerű, szcenírozott, vagy félig szcenírozott dalmű, és mégis a közönség ínyére való, még csak ebben a keletiesen héber szövegben érvényesült a zsoltárok rögtönzött zenei betétje, ami néhol eljutott a folklórig. A jelenetben a pláne az volt, ahogy ez a fiatal férfi mindvégig égre emelt tekintettel fohászkodott, közben állandóan lapozgatott az imakönyvben, tehát ő elmerülten magában, magához szólt; ahogyan Ady írta: az Élet él és élni akar…
Ráckevei, amíg műélvezte az éneklést, arra gondolt, amit Kosztolányi mondott: Elmondanám ezt néked, ha nem unnád…
A rendezőt a főrabbi szólította vissza a Földre.
– Gedeon úr, lenne nekem egy üzletem a maga számára, jól, nagyon jól megfizetném…
A rendező szemöldöke magasra rándult.
A rabbi bólogatott és suttogva hadarta a szavakat:
– Most nem köthetek a maga orrára semmit, de majd holnap felkeresem. A maga fizetése mellett ez kész áldás lenne.
Ráckevei nyugtázta az ajánlatot.
– Kérem, nézek elébe.
– A hitközségen csak maga segíthet.
S miközben a tenor befejezte a produkcióját, a rendező mellé, szalvétába csomagolt aprósüteménnyel, a mama lépett oda.
– Kisfiam, megmentettem neked egy kis finomkát, te édesszájú vagy… – és széttárta enyhén remegő tenyerét. A tészták jó illata menten elért a rendező szaglásáig.
Ráckevei Gedeon az ilyen gesztusoktól mindig kellőképpen meghatódott. S a kicsi öregasszony csak állt ott, egy csipetnyit se vett volna el magának a tésztákból. Ez olyan volt, mintha a szájától vonná el a falatot. S ahogyan ott, a gránit sírkő mellett állva tartotta a tenyerén a tésztákat, Gedeon úr észrevette, hogy a keze aránytalanul nagy a karjához, a testéhez képest, s ez a két kéz hordozza magán az egész kifosztott életét. S aztán jöttek, odasodródtak a rendező mellé a megboldogult lányai, Bertuska meg Dóra, egymás szavába vágva lelkendeztek:
– Na, mit szól hozzá, Gedeon úr, ugye kitettünk magunkért?
Ráckevei bólogatott.
– Kitett magáért a kántor. Jóasszonyok, ez egy páratlan tehetségű tenor. Gratulálok, gratulálok!
A melaméd még beszélt kevéske ideig a főrabbival, aztán mélyen meghajolt, mintha közönség előtt állna, s ugyanazzal az imbolygó járásával, prófétai testtartásban távozott. S a hitsorsosok tudatában voltak, hogy amint minden mese a mítoszokból lép elő, ugyanúgy a kántor éneke az Ószövetség 150 zsoltárából tárulkozott ki. Annyira el voltak telve a tenor hangjától, hogy kommentálni is képtelenek lettek volna.
A városszéli zsidó temetők nem klasszikus értelemben vett temetők, hanem nagy sírkertek, mert az Izgadalt elénekelni teret is igényel, így a temetőkertek megtelnek keleties, egzotikus dallamokkal, s a kántorok meg a rabbik főszereplőkké válnak. Így lesz aztán a halottakért való ima egy szeretettel teli mozzanat. Az átlagember inkább a véletlent fogadja el, nem a csodát. A fenoménoknak mindig furcsák az okozatai, s a zene mint terápia kikezeli a lelki bajokat, ezért az imádkozó zsidók dallam ritmusára hajlonganak. A reménység és a burkolt melankólia kiadja a dallam szárnyalását s a hívők „feelingjében” tömörül. Így érik el ők az ima szárnyalását. „Győzést ki említ? Minden csak kitartás” – írja Rilke. Az ima valamiféle evidens élménnyé válik.
Az autóban özvegy Ráckeveiné megállás nélkül beszélt, de olyan halkan, hogy az egész duruzsolásként hatott, s ami a Gedeon nevű fiát soha és egyáltalán nem zavarta.
Mezők között futott az út s a végén elhúztak egy drága, külföldi autó mellett, amit a fehérbe öltözött melaméd vezetett. Ráckeveiné is észrevette a jelenséget.
– Láttad, láttad!? – kiáltott fel az öreg nő.
A fia bólintott. A melamédet nem lehetett nem észrevenni. Arra gondolt, végre megvan az évek óta keresett, óhajtott tenor, de ez neki soha nem lesz hasznára, mert ki hallott olyasmit, hogy egy zsidó kántor tenor legyen, színpadon mutogassa magát. Ezzel az óhajával ő nem állhat a főrabbi elébe, mert az lehordaná mindennek, kiutasítaná az irodájából. Elhatározta, hogy majd lecövekeli magát az imaház előtt és befelé hallgatózik. Mert ő ezt a hangot újra és újra hallani akarja.
Éjszaka többször felriadt, hallucinációs álomban vergődött, tetőtől talpig leizzadt, mert újból a kántor hangját vélte hallani. Ült az ágy szélén, gyógyteát ivott, és hideg veríték verte ki. Aztán eszébe jutott, hogy hiszen még csak a nevét se tudja ennek a természeti csodának.
Reggel az anyja feltálalta az ételt és mondikált, hallotta, hogy a fiának nem volt könnyű éjszakája, járkált a konyhában is.
– Mamucika, én egyfolytában hallani vélem a kántor hangját, hihetetlen, hogy mivel áldotta meg az Isten ezt az embert… Egy biztos, Isten engem úgy segített, hogy nem segített – kezét ráhelyezte az anyja csont-bőr karjára. – Mert mondok én most magának valamit, ezt a hangot én már évek óta kerestem, s most, hogy végre megvan, tudom, hogy sose lesz az enyém, nem fog színpadra lépni. Én, aki teatrológiát tanultam az egyetemen, tudom, hogy ez a csoda mi fán terem, ez már több zenekultúránál, ez már művészet a javából, a kántor hangjában olyan forradalmi látomás bújik meg, ami felkorbácsol. Jaj, azok a kevert zenei regiszterek… A torkából állati ösztönösség fakad fel a világra…
A kicsi öregasszony leült a konyhaszékre, kezével egyengette az abroszt, egész lényét remegés járta át.
– Én egy pórnő vagyok, nem is értem, hogy van nékem egy ilyen okos fiam… Szó se róla, az emberek ott, a temetőben mind elámultak a kántor énekétől, csak annyi, hogy én eztet nem tudom kimagyarázni…
Folytatás következő számunkban