Úgy alakult az erdélyi kritikai szellem – nem teljesen alaptalanul –, hogy a borítókról babonásan hallgatunk. Hertza Mikola közel egy évtizedes alkotói csendből érkezett vissza az irodalmi színtérre, mintha „ideiglenes repülési tilalmát” vonták volna vissza az égiek. Matt keménykarton-szárnyakkal ért földet, melyeket a kiadó állított ki számára e kísértő repülésre.
A kékes-szürkés tónusú tájat Várday Béla kapta lencsevégre. Matt víz keveredik benne matt éggel, összemosódásuk határa feloldódik a ködben. A – nem tudni pontosan, melyik közegből induló, illetve melyik tartományban bevégződő – dokk mintha Jákob lajtorjájaként engedne átjárást az emlékezet és az üdvözülés terepei között. A hátsó borító jobb sarkán egy állati arcot idéző kő ágyazódik a vízbe, de az sem kizárt, hogy egy angyal ábrázata.
Hertza Mikola rövidprózái összhangban vannak e szárnyas topográfiával. Átjárást teremtenek hiány és megvalósulás, a megváltástörténet epifániája és groteszk mimézise, gyász és trivialitás között. A közlekedés olyannyira intenzív e világok között, hogy már-már elmosódnak topográfiáik specifikumai, átfolynak egymásba, felcserélődnek, egymásra íródnak. Angyalok viselkednek ember módjára: „Az előre megírt életterv szerint Birtalan Bíró Lehel huszonhat éves cukrászsegédnek pénteken, tizenegy óra huszonegy perc nyolc másodperckor, amint kilépik a hátsó ajtón (…) meg kellett volna pillantania Altató Ilonkát, életének párját, születendő gyermekeinek anyját (…)” (40.) – ám a 74B-02 típusú őrangyal valamiért meghibásodott, meghiúsítva találkozásukat. Angyalszerű figura bukkan fel az építőtelepen: „A mester még életében nem látott ilyen jó munkaerőt. Nemcsak a saját munkáját végezte gyorsan – cipelte a teli vedreket a magasba –, de a többinek is szárnyakat adott.” (64.)
Említésre sem méltatja mindazt, ami távol esik e világok közötti, frekventált átkelőpályáktól. Vagy ha mégis, valamiféle irracionális, önmagába visszatérő megfejthetetlenbe utalja e szegmenseket, megbolygatva, kilencven fokban megdöntve a csodák vertikumát: „Szóval van szénája, hogy legyen, amivel eltartsa a lovát, a ló meg azért van, hogy legyen, amivel hazavigye a szénát.” (20.)
Az Álljunk meg egy szóra című elbeszélés központi karaktere, Vidéky Gyula reggelente folyton kihajít egy szót a busz ajtajából a Gyepü pataki kanyarnál. E szavak örökre elhagyják nyelvét: „(…) a zónában gombászó emberek mindegyre arról számolnak be, furcsa, általuk néha egészen ritkán használt szavak ragadnak meg eszükben (…) tompa fájdalomként ég agyukba: dugóhúzó… dugóhúzó… dugóhúzó…” (36.)
A testből, testről ki- és leváló nyelv, gesztusok, mozdulatok, egyéniségjegyek sora nem enyészik el, a hiányok, a kiszakadt dolgok önálló életre kelnek vagy gazdát cserélnek. Ebből az elgondolásból építkezik az Elsietett történetek című rövidpróza. Tarhold Ignác egy állásinterjú reggelén véletlenül lemossa arcvonásait. Lencse Zoltán tekintete egy állásinterjú hibás mondatán ütközik meg „Hobbi: tanulok, fejlődöm, figyelek – emésztem a halottakat.” (43.) Kísérteti: „Tarhol Árpád – az arcvonásaitól megszabadult Ignác papája – szürcsölgette a forró teát és nézett kifelé az ablakon. (…) Látta a távolban a temető kapuján kilépő, száját törölgető fiatalembert – mit keres ez is ilyen korán a temetőben? –, amint beleolvad a munkába siető tömegbe.” (46.)
Ugyanerre a hiánytényezőre játszik a kötet első, A kakukkóra című darabja. „Amint Mihály meghallotta (hallása is egészen zenei volt, a művészetek majd’ minden ágában tehetséges embernek számított, kár, hogy az élet a nehézipar, a szerszámlakatosság felé sodorta), hogy a kis kakukk hangja fakult egy árnyalatnyit, tudta, hogy ideje (…) kicserélni benne a minőségi elemet.” (7-8.) Ám a szárnyas idő valamiképpen testet ölt a kakukkban, és végképp kisiklik körkörös pályájáról. Noha ütemes marad, feltartóztathatatlanná válik, előbukkan a könyvespolcról, a csillár mellől, nyugdíjas éveit Mihály e reménytelen vadászatnak szenteli. Hertza rafinériája, hogy a novella kulcsmondatát a fentebb idézet szöveghely zárójelei közé száműzi. „(…) szeme sarkából megpillantotta a délután öt órát bejelenteni készülő kakukkot a terasz korlátján. Nagyon óvatosan kinyitotta az ajtót (…) és minden erejét összegyűjtve rávetette magát a madárra. Arcára fagyott győzedelmes mosollyal hevert a tömbház előtti betonon, jobb kezében percről percre a hullamerevség segítette szorítani a semmit” (10-11.) – a zárlat nagyon pontos: maradéktalan sikerrel hozza létre az anyagi és az időbeli interferenciáját egyetlen szókapcsolatban.
Az Így mentek el, egymás után a hiány megszentelt „partját” írja izgalmas tereppé. Malvina néni a részvét kikezdhetetlenségével láncolja magához szomszédját. Közösen járnak az özvegyasszony rokonainak temetésére, míg kiderül: Malvina néninek talán annyi köze sincs az elhunytakhoz, mint Áronkának. A történet hatásosan ötvözi a detektívsztorik logikai feladványát valamiféle szubtilis mélylélektani szkepszissel: vajon a visszaélés puszta gyanúja nem vethetett volna véget a szent parton újra meg újra megképződő közösségnek?
A Stációk című novella akkor torkoll abszurdba, amikor Bözse néni hazaszalasztja Miklóskát: fürössze meg a „keresztre feszített Jézus-reprezentációt”. A történet kvázi megsokszorozódott jelenlétek kölcsönhatásában képződik meg, miközben a keresztény kultúra legtestesebb hiányára épít. A passió a buszon kezdődik: ortodoxok csókolgatják kezét-lábát, „szörumüna, pörinte” – mondja egy asszony, miközben Miklóska ujjait sorjában fejtegeti le a keresztről. A meleg víz, illetve a kékszesz azonban fellazítja a testet rögzítő aracsetet, s miután a megfürdetett Jézussal Miklóska ismét megjárja a kálvária stációit, a templomban kővé dermedten észleli: „Krisztus válik le a keresztről”. A gondviselés kegyelméből tekintete a padlón heverő szerszámosládán állapodik meg, s ujjai – mintha két évezredes mozdulatra lelnének – egy kalapács nyelén szorulnak össze. A történet leleménye: egyetlen karakterre írja a hóhér és az áldozat szerepeit.
Hiba lenne rossz szájízzel búcsúznom a könyvtől, néhány aránytalanságát mégsem hallgatnám el. Olyan érzésem támadt, mintha a szerző folyton egy hatalmas, mindent átfogó zeugmát hajszolna. Terjedelmesebb futamai szépen idomulnak erre az ívre, kisebb lélegzetvételű prózái azonban megsínylik vágyát: „Azt meg pláne nem mondhatná (elnézést), hogy le se szarja senki, hisz ott vannak a galambok” (58.) – szeretne csattani A 427/2010-es határozat című rövidprózája. Több alkalommal kacérkodik a kannibalizmussal: „(…) szeretlek. És egyszer be is bizonyítom neked (…). Tisztán emlékszem arra a napra. Ebédre öt kis húsdarabot tett elém, tormás mustárral a tányér szélén. Végignézte, amint mind az öt csontocskáról leszopogatom a húst, és megkérdezte: – Ízlett? (…) És akkor levette jobb kezéről a sütőkesztyűt, elém tartva véres csonkját.” (37.) A véres élménytől vezérelve úgy fogalmaznék: lerágott csont. Érdemes lenne kiküszöbölni bizonyos disszonanciákat: hozzátesz bármit a Renoválás című szöveghez az, hogy valamiféle hr-es szakzsargont vetít – ráadásul egy röpke passzus erejéig – a templom felújítási munkálatain dolgozók dilemmáira, így azok reggeli meetinget tartanak, illetve bőszen brainstormingolnak? Kerülném a sajtónyelvi jópofáskodást: „Ráérős falusi kolompolás volt, stresszmentes, bio.” (63.) Illetve elgondolkodnék néhány cím lecserélésén – lásd: Az élet értelme (1) –, még ha oly ironikusan is kívánnának hatni.
Minden bizonnyal ez iménti megjegyzéseimmel illett volna indítanom ahhoz, hogy most hitelesen hangozzék: nem szeretném, ha a fentiek újra érvénybe léptetnék Hertza Mikola repülési tilalmát, nem bánnám, ha akár évente vedlené le matt szárnyait.
Hertza Mikola: Kísérteti jelleggel. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2012.
