Edgar Allan Poe-val kezdődik minden. Ő volt az, aki megkerülhetetlen életművével a gótikus rémmesék ponyvavízióit a modern magas- és tömegkultúra elidegeníthetetlen részévé tette, mintegy másfajta minőségi reprezentációt adva a lidérc- és kísértetjárta ködös tájak, az enyészet sújtotta várkastélyok és – mindenekelőtt – az emberi lélek belső pokolköreiben dúló szörnyűségek és meghasonlások romantikus miszticizmusának. Ugyanakkor – minő ellentmondás – az irodalomtörténeti konszenzus szerint ő teremti meg minden idők egyik legracionálisabb (mert célirányosan a deduktív logikára építő) irodalmi műfaját, a detektívtörténetet, vagyis a krimit. Hatása szerteágazó, de az irodalom mellett a film volt az a művészeti ág, amely leginkább képes volt kiaknázni hagyatékát. Mégis beszédes, hogy milyen ritka madár az igazán jó Poe-adaptáció – úgy tűnik, a mester világábrázolását, hangulat- és témavilágát könnyebb vászonra vinni, mint magukat a műveket. (Fellini, Malle és Vadim Különleges történetek című szkeccsfilmjét, illetve a B-filmek királyának számító Roger Corman legendás Poe-sorozatát leszámítva nem is jut eszembe más említésre méltó produkció – pedig próbálkozások voltak, szép számmal, minden lehetséges műfajban.) És ha már itt tartunk, nem hallgatható el, hogy Poe, szándéka és tudomása nélkül, mennyi kétes értékű szellemi kalandozáshoz szolgált kiindulópontul, hányszor legitimáltak vele tucattermékeket a populáris kultúrában. A holló című film (mi más is lehetne egy Poe inspirálta film címe?) talán még a kevésbé sajnálatos esetek közé tartozik.

A részben Budapesten és Újvidéken forgatott film alkotói gondoltak egy merészet: milyen lenne, ha egy ízig-vérig Poe-i vétetésű történet hőséül megtennék... magát az írót? Kiindulópontnak ott lenne mondjuk szerzőnk rejtélyes, minden részletében máig sem tisztázott halála, ami tág teret enged a spekulációknak, találgatásoknak. Ebben a „tág térben” helyezkedik el A holló narratívája, amely Poe utolsó napjainak fiktív krónikája kíván lenni, egy bűnügyi történet műfaji kereteiben elbeszélve. Az alapötlet egyébként kiváló: 1849-ben, Baltimore-ben titokzatos és elborzasztó gyilkosságok történnek, amelyek, elkövetési módjukat tekintve, meglehetősen határozott mintát látszanak követni: a bizonyos körökben már akkor kultikusnak számító, a széles közönség által azonban eléggé mostohán kezelt poéta, Edgar Allan Poe detektív- és rémtörténeteinek koreográfiáját. Sorra ismétlődik, ezúttal a valóságban, A Morgue utcai kettős gyilkosság, A kút és az inga, az Egy hordó amontillado, Az áruló szív, A vörös halál álarca földöntúli, vérgőzös iszonyata. Mivel a baltimore-i rendőrség igen művelt káderekkel rendelkezik, az ambiciózus, fiatal Field rendőrfelügyelőnek rögtön feltűnik a hasonlóság, elő is állíttatja Mr. Poe-t, mert először természetesen őt magát gyanúsítja, aztán pedig a gyilkos kézrekerítésében adandó segítségére apellál. Poe tehát egyenesen besétál saját műveinek világába, azazhogy kissé dülöngélve, mivel ezidőtájt két fő problémája akad: az egyik az alkohol, a másik a szerelem. Az egyikkel hősiesen küzd, a másikért szenved, ugyanis az elragadó Emily Hamiltont zord atyja tiltja tőle, a rosszhírű, lecsúszott művészembertől. John Cusack Poe-alakítása meglehetősen sematikusra sikeredett: bohém, sőt helyenként bohókás allűrök, lánglelkű művészöntudat (tudjuk, utálta Longfellowt és Emersont), a paródiáig vitt túlzó szertelenség és a belső démonokkal való – nem túl hitelesen ábrázolt – viaskodás: máris kész az elátkozott poéta karakterprofilja.

Ez még akár elnézhető is lenne, elvégre nem nagyívű életrajzi drámáról, hanem detektívsztoriról van szó, amely főhősként egy valóságos személyt állít a botcsinálta nyomozó szerepébe. Az viszont már jóval problémásabb, hogy a film készítői rendkívül nagyvonalúan bánnak a dramaturgiával, vélhetőleg bízva abban, hogy az invenciózus alapötlet és Poe géniusza (bőségesen citálnak benne A hollóból, a Lee Annácskából vagy az Álom az álomban című poémából) elviszi a balhét a forgatókönyv hiányosságaiért. Bosszantó helyenként a cselekményszálak elvarratlansága, a bűnesetek kivitelezésének vázlatossága. Talán nem számít kákán is csomót keresésnek rákérdezni arra például, hogy egy – vigyázat, poéngyilkosság következik! – nyomdai szedőnek miként teremtődhet lehetősége egy, a Poe-novellából ismerős grandiózus inga megépítésére vagy hogyan sikerül olyan könnyedén egérutat nyerni az elrabolt Emilyvel – mert a bonyodalom természetesen ebben kulminál: a gyilkos (akinek mélyebb motivációját, nem mellékesen, egyszerűen képtelen voltam megfejteni) elragadja szerzőnk kedvesét, ily módon teremtve húsbavágó, egzisztenciális tétet kettejük perverz vetélkedésének. Amikor pedig a filmbéli Poe nemmel válaszol a felügyelőnek arra a kérdésére, hogy írt-e valaha tengerészekről, kedvünk támad a rendező és a forgatókönyvíró fejéhez vágni az Arthur Gordon Pym, a tengerész egy-egy példányát.

Sok-sok kihasználatlan lehetőség van ebben a filmben: borgesi útvesztők nyílnak meg, hogy aztán egy teljesen szokványos sorozatgyilkos-thrillerbe érkezzünk vissza, amely ráadásul még a cselekmény eredetiségét is megspórolja, hiszen készen kapja a Poe-novellákból; mintha az amerikai költő-írófejedelem csak ürügy lenne egy – bizonyos vonatkozásaiban kétségkívül izgalmas – hollywoodi produkcióhoz. Alkotás és élet viszonya, a fikció és a valóság egymásba fordulásának, a határok átlépésének témája csak jelzésszerűen kerül szóba, gondolom, nehogy elriassza a feltételezett célközönséget. A film látványvilága és atmoszférája azonban minden dicséretet megérdemel, ámbár lehetséges, hogy a sötét, komor, nyomasztó hangulathoz, a Vidocqhoz hasonló misztikus thrillerek valószerűtlenségig stilizált díszletvilágához való beteges vonzódásomról van szó csupán. Mindenesetre ebben a környezetben tökéletesen elképzelhető, amint egy éjfekete holló rászáll a filmgyártó vállalat tornyára és elkezd károgni – jól tudjuk, hogy mit.

A holló (The Raven), színes, ameri-kai-magyar-spanyol film, 2012, 110 perc. Rendező: James McTeigue. Forgatókönyvíró: Ben Livingston, Hannah Shakespeare. Operatőr: Danny Ruhlmann. Vágó: Niven Howie. Szereplők: John Cusack, Alice Eve, Luke Evans, Brendan Gleeson, Kevin McNally, Sam Hazeldine.