"Újból írni akarok, Uram!"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 2. (616.) SZÁM — JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szakács István Péter
Mennyei ponyva
László Noémi
Hólabda a terepnaplón - Beszélgetés Muszka Sándor költővel, prózaíróval
Muszka Sándor
Versei
Sántha Attila
A titokzatos „gyimesi apátúrság” helynévi nyomairól
Matei Vişniec
Versei
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 9. - Az elmaradt temetés
Szántai János
Életem regénye
Váradi Nagy Pál
A disznónak tiszta húsa
Bálint Tamás
Száraz csokor
KULCSÁR ÁRPÁD
Versei
Szőcs István
Önin Ter Ju II. Névtelen pallér óriásokról s egyebekről
Szálinger Balázs
Márpedig te vagy
SELYEM ZSUZSA
Au début
Tóth Mária
A tenor
SERESTÉLY ZALÁN
Hertza Mikola ideiglenes repülési tilalma
Papp Attila Zsolt
Poe, az ürügy
Karácsonyi Zsolt
Hangszínház, képekkel
Lászlóffy Zsolt
A céhes hagyományok éltetője
Februári évfordulók
 
Karácsonyi Zsolt
Hangszínház, képekkel
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 2. (616.) SZÁM — JANUÁR 25.

A színház nem más, mint visszaemlékezés, a színházkritika pedig a visszaemlékezésre emlékezik vissza – és ilyen értelemben maga is színház, a néző/kritikus belső színháza, amelyben a hangok akár önálló életet is élhetnek, de egységes egészként is megnyilvánulhatnak, ha éppen a hangok színházáról akarunk írni az elmúlt év végén a Kolozsvári Állami Magyar Színház által harmadik alkalommal megrendezett Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál kapcsán.
Az elmúlt év végén sorra került fesztiválon ugyanis a hangokra összpontosítottak a szervezők. Ezt érhettük tetten számos előadásban, de a fesztivál köré szerveződő egyéb eseményeken is, mint a színház előterében kiállított hanginstalláció köztelefonjaiban, vagy abban, hogy a fesztivál műsorát koncertek is fűszerezték.
Olyan előadásokat láthattunk (és az alábbiakban csak néhányat emelek ki a fesztiválprogramból), amelyekben nem az elmondott szöveg, inkább a hangok, hangsúlyok, a hangzás színpadi térben megnyilvánuló súlya került előtérbe. Mint a fesztivál első napjának egyik produkciója – a Max Black (Theatré Vidy-Lausanne, Svájc) esetében. Heiner Goebbels rendezése egy tudós életének szürreális hétköznapjait hozza elénk. A tudóst André Wilms alakítja. Iszonyatosan pontos minden gesztus, minden mozdulat. A fel-felvillanó fények, fények által létrehozott terek váltakoztatása közepette a hang az, ami a nézőt irányítja, továbbsegíti. A gépi zajok negatív utópiája hadakozik itt egy szürreális, önkínzó, meg-megbicsakló, nagyon is emberi hangzásvilággal.
Nagy József és Szelevényi Ákos előadása, a Les Corbeaux (Centre Cho-régraphique National d’Orléans, Francia-ország) arról győz meg, hogy a zene tényleg több, mint hangok ritmikus egymásutánja. A nézőnek azonban előbb át kell jutni az előadás első perceinek zaj-poklán, ha el akar jutni az előadás értelmezhető és élvezhető részeiig. Az előadás egészén érezni a képi és zenei világ közötti egyensúlyt, azonban a hasonló és gyakorta egyező motívumok ellenére – a két világ nem találkozik, valami láthatatlan határvonal a találkozást minden közelség ellenére teszi lehetetlenné. Talán éppen ez hozza létre az előadás pontos, kimért, de sokhelyütt komor disszonanciákat rejtő, olykor túl érdes felületét.
A házigazdák Leonida Gem Session című színpadi alkotása (Tompa Gábor rendezésében) valahol a Max Black és a Les Corbeauxs között helyezkedik el, hiszen a zene a fő szervező és összetartó eleme az előadásnak, amely éppen a sajátos hangsávok okán mozdul el a hagyományos kőszínházi előadásformától egy performance jellegű „hangos látványosság” irányába.
A szervezőknek nem sikerült „vegytiszta” hangfesztivált létrehozni, hiszen nemegy olyan előadás akadt, mint például A király halódik (Les Arts et Mouvants, Franciaország), vagy a Gulliver utazásai (Radu Stanca Nemzeti Színház, Nagyszeben), amelyben a kép (talán azért is, mert mindkettőt Silviu Purcărete rendezte) egyértelműen győzedelmeskedett a hang felett és uralma alá hajtotta azt.
Ha valóban jó, egyetlen előadást sem lehet adott határok, szűk keretek közé szorítani, hiszen a színházi előadás, és ez az egyes részekre, elemekre is érvényes, minden esetben „valami mást” is jelez, önmagán túlmutatva az előadás többi elemét is erősebb jelenlétre készteti. Ez történt a budapesti Katona József Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös, Bodó Viktor által rendezett: Anamnesis című előadásában is, amely a kórházakban, az egészségügyben uralkodó állapotokat mutatja be fanyar iróniával, nagy adag fekete humorral. Számos megrázó jelenet vésődik be retinánkba, de talán nincs olyan fontos momentuma az előadásnak, amelyet ne kísérne jelentéses dalbetét, zörej, ajtócsapódás, például az az ajtócsapódás, amelynek következményeként az ujját is elveszti az egyik szereplő. Az előadás nem szövegként elhangzó motívumai azok, amelyek nem próbálják uralni az előadás előterét, de újra és újra csavarnak még egyet az értelemzési lehetőségeken, tovább fokozzák az amúgy is pergő ritmusú előadás lendületét.
A fesztivál előcsarnokában kiállított Vasile Şirli hanginstalláció címe: Ritmusok: Tér – Szöveg – Hang foglalja össze leginkább, idézi meg a lehető legtalálóbban a fesztivál hangulatát, azt a lendületes derűt, ami a rendezvény egészét jellemezte. A szervezők olyan ritmust, ritmusokat diktáltak, ajánlottak fel a nézőknek, mely ritmusok között bárki otthon érezhette magát, ha nem is minden előadás esetében. Az adott térben hol a képi elemek, hol a hangok kerültek előtérbe, de az előadásokat szervező belső ritmusok egyetlen esetben sem hagyták hidegen a nézőt. Ám arról, hogy a hangban, a színészi hangban milyen lehetőségek és erők rejlenek, leginkább az Ukcsuk-Ga című előadás győzte meg a fesztivál látogatóit.
A dél-koreai LG Arts Center, az Uijeongbu Arts Center és a Pansori Project Za közös produkciójának alapját Bertolt Brecht Kurázsi mama és gyermekei című színműve képezi, azonban a közönség egyetlen előadót láthatott a színpadon, aki három zenész kíséretével tizenöt szerepet játszott el a közel két és fél órás előadásban. A műsorfüzetben Jaram Lee énekesként jelenik meg, de mégis inkább színésznek nevezném, annak ellenére, hogy tájainkon ritka az olyan színész, aki ilyen tér- és cselekményképző erővel bírna, aki ilyen magától értetődő könnyedséggel és drámaisággal képes megjeleníteni egy drámai szöveget. Néhány kelléket, kendőt, legyezőt, és a visszafogottan alkalmazott fényhatásokat leszámítva Jaram Lee csupán színpadi jelenlétével és hangjával is képes volt fogva tartani a nézősereget. Kifinomult gesztusvilága, mimikája is külön tanulmányt érdemelne, de hangszínészi teljesítménye mindenképpen. Mert Jaram Lee széles gesztusokat, képeket, ritmusokat, tereket formál, alakít, hoz létre a nézők szeme láttára, füle hallatára. Ez a hang, mélyül, tragikus vonásokkal telítődik, derűsen körbenéz, képes a legváratlanabb váltásokra és a hangszín lépésről lépésre történő, leheletfinom, mégis jól érzékelhető módosítására, miközben a kiáltás és a suttogás ereje is egyforma intenzitással jut el a nézőhöz – sikeresen bizonyítva azt, hogy tényleg létezik vegytiszta hangszínház, még ha nem is Európában.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében