"Mindenütt hajnalodik?"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 3. (617.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
ZUDOR JÁNOS
Felzuhantak a fák
Balázs Imre József
Kicsit még
KABDEBÓ TAMÁS
Poeta Doctus Universalis – Makkai Ádám költészetéről
DANYIIL HARMSZ
Rövidprózái
Pomogáts Béla
Helikoni ünnep
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 10. - Ünnep van mindenütt: a mennyben, a földön, a föld alatt
Láng Orsolya
Versei
LOVASSY CSEH TAMÁS
Bodor Jolán, a falu lánya
SERESTÉLY ZALÁN
A steril macska engesztelése
Márton Ágota
Szász fúga
Szőcs István
PÓR arany- és hímportörlő tücsök Bogarezza. Temesi Ferenc – BARTÓK
Tóth Mária
A tenor - Folytatás előző számunkból
Xantus Boróka
Mahler sámliján
KAÁLI NAGY BOTOND
Művirág a múltnak
Lászlóffy Zsolt
Rekonstrukcióra váró „fenséges” Mozart-töredék
Hírek
 
KABDEBÓ TAMÁS
Poeta Doctus Universalis – Makkai Ádám költészetéről
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 3. (617.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

Makkai Ádám költészetét tekintve sem mindegy a költő származása: édesanyja, Ignácz Rózsa, Kaffka Margit és Szabó Magda mellett a 20. századi magyar regényírás kiemelkedő asszonytalentuma, valódi nagyasszonya volt. Ádám memóriakészletében fontossági sorrendben fellelhetők egyrészt az anyai fogalmazványok melletti ügyködések, másrészt a megtanult, megőrzött és új közegben produkált szavak dandárja, melyeket aztán ő, a költő, szóhadsereggé szaporított, mint várható volt az erdélyi református papok, írók és jogászok leszármazottjától. Lett ezáltal részben önképzése, tanulókészsége és vajákosságának okáért Juhász Ferenc, Orbán Ottó és Baka István mellett (ketten már csak nevükben élnek) századunk páratlannak minősíthető magyar költője. Mindazonáltal tudni illik, hogy a gének illeszkedése Vörösmarty, Arany, Petőfi esetében nem utalnak származási előnyökre – magyarul: a zsenialitás jelentkezése ma is fél-titok.
Összegyűjtött verseinek (1952-2005) 565 oldalas kötete záró fejezete: Neményi László szerkesztő esszéje, mely „tekintélyromboló forradalmiság és hagyománytisztelet” címszavakkal összegzi a Makkai költészetéről megjelent rangosabb kritikákat: Cs. Szabó László, Kabdebó Tamás, Határ Győző, Vas István, Elekfi László, Perecz László, Koppány Zsolt, Rónay László és Neményi László véleményeit. Ezekből a kritikákból kiragadok alant egy-egy jellemző részt, melyben az értékelés jobbára az értékelt mű szintjére mutat. Ezt követi a beigazolás.
Bár érthető és igazolható a kötet szerkesztőjének, Neményi Lászlónak döntése, hogy egyes tematikusan kiemelhető versekkel kezdje a kötetet, szerénységem jobban kedveli a szigorúan kronologikus megoldást, mely jelen esetben az összesbe sűrített eredeti kötetek tartalmát azoknak eredeti megjelenési sorrendjében tálalja, és az ún. „juveniliákat” a gyűjtés végére teszi. Ez utóbbi javaslat, többek között, érvényesíti a témabővülést és a fokozódó univerzalitás bemutatását. 
Esszém alapjául az Összegyűjtöttet veszem, mely helyenként szűkebb az eredeti kötetek anyagánál, melyekhez időnként folyamodnom kell. Feltételezhető, hogy a rövidítéseket maga a költő javasolta.
A kritikai esszében véleményeket indító Cs. Szabó László szerint „Makkai a legszebb ígéretekhez tartozik a Kilenc és a kilencen fölötti többi fiatal közt”. A Kilenc Szabó Zoltán válogatása: Kilenc költő, a Nyugaton élő magyar poéták antológiája. Weöres Sándor írja: „Így kell írni… forró lendülettel és hideg, gondos megformálással.” Makkai első kötetéről, a Szomj és ecetről Kabdebó Tamás így ír: „Heves sorainak szabálytalansága, ahol tudatosan szabálytalan, és szabályossága, ahol Berzsenyi léptékeivel csendülnek az ódák, a Sappho és Alkaios próbálta ütemek, a keleti haiku és a nyugat-európai szonett, hatalmas stilisztikai étvágyról és formaszomjúságról tanúskodnak.”
Hanák Tibor szerint: „Verseskötetéből elég egy kis szakaszt elolvasni, máris üstökön ragad eredeti látásmód-jával, művészi fokon értő kifejezőkész-ségével.” Neményi szerint Makkai már harmincéves korában meghaladta a Magyarországon jóval később tobzódó posztmodern erőfeszítéseket. Ezt én (K. T.) úgy értelmezem, hogy Makkai olyan költő, amilyen festő Turner volt, aki kipróbált minden (részben maga által felfedezett) stílust, a klasszikustól a kvázi-absztraktig, haladván előre és oda-vissza.
Megszólalhattak a többi hazai hangok: „Téged tartottalak a legérdekesebbnek”, írta Vas István. A nyelvész Elekfi László pedig így nyilatkozik: „A nyelvi tudatosság és a sejtelmes ösztönösség együtt van például azon a helyen, ahol újszerű szóösszetételei egyrészt a test-lélek kettősségét, másrészt ennek a működését további párhuzamos összetételekben adják. Érthetőségének és élvezhetőségének egyik feltétele egy sereg előismeret, korunk történelmében, természettudományi eredményeiben és a magyar irodalomban.”
Perecz László budapesti és Szőcs Noémi erdélyi kritikus reflektál Makkainak Petőfi Sándor halála utáni költeményeire. Szőcsöt idézzük: „Megírja Petőfi fehéregyházi, a barguzini fogság naplóját, Szendrey Júlia, Petőfi István, Horváth Árpád kiadatlan verseit a fiktív és valós elemek kombinatorikájából rakva össze a kerek egészet… Kételyek és borzongások nélkül nem lehet olvasni ezt a kiegészülő poémát, lélekvándorlás-eposzt…”
Koppány Zsolt Makkai Az erő című, versben és prózában közreadott szabálytalan önéletrajzát kommentálja. „Makkai ezzel a könyvvel túllépett még a posztmodernen is… a memoár, a visszaemlékezés esszéisztikájáig.” Mivel angol gyakorlatban a műfordítás a saját versek mellé sorolható, elfogadható Neményi László és Rónay László véleménye, mellyel az In Quest of the Miracle Stag (a magyar Hét Évszázad angol változata) egy gyöngyszemét, Weöres Sándor Galagonya c. versének fordítását tökéletesen formahűnek tartják. És végül Neményi sommás ítélete: „Makkai válasza … a harmadik évezred eleji tudománnyal szembesült, a történelmi, világnézeti poklokat megjárt ember élményeinek friss hitelessége.”
A vaskos Összegyűjtött versek kötet 2005-ig, Makkai hetvenéves születésnapjáig jut el, versekkel, magyarázó összeírásokkal, személyes történetekkel. A kötetnyitó a verseskönyv főcímverse: Jézus és a démonok imája. Ez a költemény Kányádi Sándor 70. születésnapja alkalmából adatott és talán íródott. Megfigyelhető, hogy a benne szereplő (mostmár) túlvilági lények, a pozitív Jézus, a negatív démonok egymást kiszorító szerepeltetése adja meg a vaskos kötet alaphangját. Makkai hisz az evangélikus igazságokban, féli a világromboló démoni erőket, és ahol lehet – ahogy lehet –, azon munkálkodik, hogy összeboronálja a megélhető kettőt, majd egy harmadik út megoldása felé mutasson. (És az sem mindegy, hogy a ritmus e versben Zrínyit idézi.)
Nem véletlen, hogy számos versében Makkai egy-egy magyar költő személyének alakjába és megcélzott költői stílusába bújik. Ilyen elsősorban Petőfi, Az ember tragédiájának Madácha, az ódák és elégiák mestere, Berzsenyi, a bölcselettel megáldott Babits, a lélekőrlő József Attila és – tanácsadó szerepét betöltve – Cs. Szabó László.
Az első, már Nyugaton kiadott, de otthon írt verseket is tartalmazó kötet a Szomj és ecet. Az ezt megelőzően közölt és részben dátum nélküli versek közül talán a legjellemzőbb, mert már avantgarde nyugati példákkal egyenrangú ez:
„X Pillangó
Én pillangok
te pillangsz
ő pillang…” stb.
A versben hímporában meglelhetjük a nyelvtani ihletettségű, magyar ragozhatóságú és a még nyugvó, de már a szárnyalást előkészítő állapotot. A költeményt Apollinaire is megirigyelhette volna.
Mint a Szomj és ecet első ismertetője, négy évtizeddel ezelőtt elfogadtam, hogy a szomj valójában az ember, az ecet a költészet. Csakhogy itt is szemantikusan megtalálható a két főnév használatának bibliai eredete. Jézus a keresztfán szomjúhozik, és ecetet nyújtanak enyhül neki. A verscímen jelentkező költemény olyan elégia, mely egyesíti a golgotai történetet minden későbbi szomjúhozó szenvedéssel és oltatlan szomjoltással, a végső szó, a fájdalom megdicsőítésével. Az átérzőben végighalad a kín.
A kötet verseinek zöme is hasonló szellemben fogant, lásd a Berzsenyi szelleméhez címűt:
„Fohászkodunk és újra 
                                   fohászkodunk…
– Hatalmas Isten! Adj minékünk 
                                                 fohászt!
Hadd lássuk: bűn nem tudni Rólad
S ködfalu vár a hazug jövendő.”
A Budapesten 1954-ben kelt versben a régi prédikátorok unokája mint imáért imádkozó hívő mutatkozik be. Ez a lelkivilág sokmindennel, mannával, salakkal, próféciákkal, átokkal, áldással egyesülve, olykor kísértő és szellemidéző módon lengi be Makkai költészetét. Már ugye a kezdetben ismétlődik a költők/írók megidézése. Villon szelleméhez szól a Halál a tánc is ballada, mely látja „ennen magunkba hullni csontjaink”. József Attilát idézi a Velőt, tojást evés éhséget csillapító cselekedete. Török Sándorhoz intézett a Hogy elkövesül minden szabálytalan szonett. Soraiból: „Gondolatból eszme, csecsemőből porkoláb, agyagból tégla, eszméből doktrína…” Eszmerendszerbe helyezve ez a rész az antropozófia tanával (is) magyarázható, melyet Török Sándor, Steiner Rudolf eszméinek hirdetője hintett el tanítványai agyában – köztük Makkai Ádáméban. Az antropozófia az ember szellemiségét a világ szellemiségéhez kívánja vezetni, amely mindenek előtt megismerési kérdés. A lét azonban sokkal gazdagabb, hogy pusztán a gondolati, a tudományos élet kibővítésével megelégedhetnénk. Az antropozófia ezért a művészet minden területének és a vallási életnek a megújítására törekszik. (Az életműben megtalálható egy Török Sándorhoz írt másik, ezúttal köszöntő költemény, mely Angelosznak szólítja a mestert.) Szerénységem elismeri az antropozófia pozitív mivoltát és cáfolatlanságát. Mindazonáltal jómagam Teilhard de Chardin teologo-filozófiájához kötődöm, az ő Cosmic Life (Kozmikus élet) és Transhumanism gondolatsorainak vezérfonalához. Van egy bizonyos párhuzamosság az antropozófia és a transzhumanizmus közt.
A kötet Nyugaton írt részének társadalmilag leglényegesebb verse az Óda az atombombához. Kezdem azzal, hogy az ódai versépítkezés (beleértve a komikus ódákat) Makkainál a szonettözönök után a legjellemzőbb verstípus. 1958-ban az atomháborútól való félelem dúlt a nyugati féltekén. A vélhető atomegyensúly Nyugat és Kelet között kiválthatta a kezdeményező fölényét. Makkai megcélozza magát a bombát:
„Hatalmas bomba! Benned a jövő!
Egyetlen sárga rézgarassal
egybeolvadhatnál a Marssal,
S egy hamu lenne minden létező.”
Ma a nukleáris robbantások félelme Iránra, Észak-Koreára korlátozódik. Ettől függetlenül a bomba bárholi léte az emberélet legnagyobb veszélye. Makkai még tartozik annak a versnek megírásával, mely a bomba szaporodását tűrhetetlennek tartja, és sifonérba kelését szorgalmazza.
Édesanyjához, Ignácz Rózsához szól a Teremtünk egyszer c. verse, mely 1958-ba (!) előrevetíti az erdélyi autonómiát, s beleképzeli magát mint Új-világbeli Nagykövet, Rózsának, e nagyszerű asszonynak, Cs. Szabó Lászlónak Erdélyébe. Velük engem is összehozott a sors, Ignácz Rózsa testesítette meg számomra az Erdély-Tündérországot. Fia egyik megjelenítésében: 
„Süketen rója körét a félszamár,
versenyló volt az anyja!”
Határ Győző, Ádám és enmagam szapora levelezője és barátja hívta fel a figyelmemet az Ők-re, a Weöres Sándornak ajánlott, az ő hangok kizárólagos magánhangzó-özönével közölt költeményére. Így kezdődik:
„törődött önző kölcsön-örömök
öröklött örök könnyözön pörög.”
Az Ők tour de force az ö hangok nevében. Hivatása az, hogy a költő, már 1966-ban brillírozzon. Ugyanakkor a költemény másik aspektusa a tananyagként használt angol nyelv ellenében a magyar hangok honvágy-nyomatéka. Párverse: Az igeragozás dicsérete.
Említsünk meg még három, személyeknek szóló verset. Az ötvenéves Tűz Tamásnak íródott a Báb. E manapság méltatlanul elhanyagolt, Amerikában élt magyar költő Nessus ingének tekintette katolikus papi hivatását, mindamellett harcolt anyanyelvéért:
„Ó vesd be a meztelen anyanyelvet
parányi ostoros hímnemű igékkel”
– tanácsolja Makkai.
A Cs. Szabó Lászlónak (a hozzá intézett) vers Kardos Tibor megalkuvó professzor képzelt elégiája:
„Ily harci üggyel, mint a janzenizmus
én marxi szűggyel küzdök, mert nem izmos,
ki Hegel-féle almon él ma, hékám!”
Amit itt tapasztalunk, az a Nyugaton élő szabad és a hazában rostokoló béklyózott intellektuellek viszálya. (Meg kell jegyeznünk, hogy az eredeti Szomj és ecet kötet 159 lapjára rendelt szöveg az Összegyűjtöttben 118 lapra zsugorodott.)
A második kötet K2=13, Ká a négyzeten egyenlő tizenhárommal (1967-1970). Ez a cím matematika tankönyvnek álcázva könnyebben suvadt be akkor a magyar határon. Emlékezzünk, hogy a Gödöllői Mezőgazdasági Egyetemen az ötvenes években ott díszelgett a Gazdaságok című polcon George Orwell Animal Farmja (Állatfarm).
A könyvnyitó hétciklusos költeményt Juhász Ferencnek ajánlotta a szerző. Tán azért, mert Makkai fölmérte, hogy a hazában Juhász Ferenc a költészet sámánja. Amit ő, Makkai nyelv-nyelvészeti invencióval létrehoz, az már emelkedik Juhász szóépítkező piramisához; amit ő, a jelentések változataival kilomboztat, Juhász a maga módján természetbontó szóáradataival sejtet. Amit Makkai urbánusan, intellektuálisan kifényesít, azt saját bográcsában Juhász Ferenc népi gulyást fortyogtatva megfőzi. A Makkai-féle rúgások, hetvenkedések, hőzöngések, haddelhadak a csúfolódások cunámijai: Makkai nyelven: „bele kell tudni hatalmasan gyalogolni a kipilinszkázott világ puliszkásan nyámmogó … állkapcájába”.
Gúnyolódásban csimborasszója ennek a ciklusnak a Sántha Ödön Kincses Proto-Uraltáj, hősi eposz hét énekben. Bár költőnk eme persziflázs-széria szerzőségét egy bizonyos Sántha Ödönnek tulajdonítja, nincs kétségem afelől, hogy ezt az ómagyarokról szóló kificamított és alpárian, ugyanakkor bő humorral előadott, karikírozott eseménysort Makkai Ádám vetette papírra. Hasonlít ez, némileg, az angol klasszikus 1066 and All That című, az angol történetírást kifigurázó komikus könyvecskére. A Makkai gyártotta „Sántha Ödön” keserű lébe mártogatott tollal ízekre szedi a finnugor nyelvi eredetet tagadókat:
„S ha ajkam örömteli végszava summog,
Hadd nyelje el ezt a manysi zörej,
Cseremisz, makogás, vogul ágyúdörej.”
Bizonyos szempontból ez a gúnyeposz is a védelem, mondanánk: hé, angolok, amerikaiak, micsoda csoda a mi hungaros mítoszunk!
A bölcsesség küszöbéig ér a Közmon-dások c. vers.
„Mert a méregkorsó is töretlen 
                                            jár a kútra,
Míg a kútmérgező egyszer csak 
                                     meg nem unja.”
Húsz szólást, közmondást boncol fel, épít egy másik jelentéskörbe a rímelő szerző. Eszességével, képteremtő erejével már lépten-nyomon találkoztunk, mint pl. az Indiánokról szólva, a Párizs dicsérete, a Versírás dicsérete c. versekben. A Közmondások viszont felvillant valamit, hasonlóan a Vörösmartyhoz címzett vers is, ami a meggondoltság, mely magába rejti az „igazság” esetlegességét.
A Jupiter szeme (1952–1990) című verseskönyv az Összegyűjtöttben mindössze 32 lapon szerepel. A Jupiter a szonettektől hangzatos. A Séta Arany körült követi a német nyelvű Briefe an Ariadne, az angol nyelvű Letters to Ariadne, majd ugyanebben a nyelvháromságban a Dehogyis kínoz minket és a Dehogyis választ minket versek. Mindez a fordítás mesterkurzusa, mely megismétlődik további verseken/versekkel. Megjegyzendő, hogy az eredeti kötet, 1991-ben 277 lapra rúgott, viszont már ez is egy válogatás volt az 1952-1970 között írt versekből.
A Jupiter szeme párhuzamosan készülhetett a nagy angol nyelvű magyar antológia munkálataival. Az antológia fordításai hol művésziek, hol nem, a Jupiter büszkélkedik az adott versekkel. Nem l’art pour l’art, hiszen minden versének tartalma, mondanivalója is van, melyeken azonban felülkerekedik a mesterségbeli tudás (nem megvetendő) fitogtatása. Talán kivétel a Koczkadalom című, hexameterekbe rendezett poéma. Helyesebben: az 1. Buzdítás csüggedőknek hexametereit követi a 2.: Elégia és vallomás szonettformában. Feltételezem, hogy Makkai Ádám Szabó Lőrinc mellett a legtöbb magyar szonett írója. A Rubik Ernőhöz intézett vers egy bizonyítandó zseni költői levele egy bizonyítóhoz. A második rész első négy sora:
„Kocka vagyok, de fáj minden tagom.
Észbontó kocka, aki csupa észből
egészet nyújt tucatnyi tarka részből,
és úgy nyerek, hogy harcom feladom.”
A Makkainál ritka szerelmes verseknek szép példája a What is your name? Minek nevezzelek? Ágneséhez intézett páros. (Ha a magyar cím az eredeti – ennek van ugyanis költői hagyománya –, akkor az angolt így fordítanám: What shall I call you?) A kötetzáró Veni, vidi, vici című, Radnóti Miklós és Ignácz Rózsa emlékére írt verssel nem vagyok megelégedve. Tudva valók Radnóti halálának és Ignácz Rózsa balesetének körülményei. E kettő, egymástól elváló emlék beleilleszkedik a versíró purgatórium-járásába, de úgy, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét: mi, hol, miért?
A Cantio Nocturna Peregrini, 1996 (variációk Goethe nyolcsorosára) akkor került a kezembe, amikor Makkai Ádám Maynooth-i egyetemi látogatását vártam. Tartalmában ez több nyelvbeli fordításokat tartalmaz, főleg az Über Allen Gipfeln jelentésbokra körül. A kötetet kölcsönadtam egyetemünk német-, majd angolprofesszorának, végül házi költőnknek is. A tanárok jó teljesítménynek tartották a fordításvariációkat, a költő ezt tagadta. Lehetett ez utóbbi szakmai irigység is. Az én kérdésem: miért sorvadt le az eredeti 157 lapos kötet az Összegyűjtöttben 22 lapra?
Az Erdő, erdő, erdő népdal változata az Összegyűjtöttben a 301. lapon szerepel, mint egy ciklus 3. tagja; a Cantioban hiányzik ennek a Goethe-i folytatása. Ami, inter alia, a nagy kötetből kimaradt, az a Cantio bő magyarázat-jegyzete, valamint Kuhlau Frigyes kottája a megzenésített Goethe-verssel. Kár. Ugyancsak örülne az olvasó, ha a rendkívül jó fülű, kifogástalan hallású költő, aki olyan sok versben kiváló ritmusérzékkel ontja az örömet, csodálkozást és ráérést kínáló sorokat, rámutatna minden magyar/székely népdal és ballada inspirációjára. Ezek ott zengenek, rejtve vagy tündökölve verseinek garmadájában.

(Folytatás következő számunkban)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében