(Xрабрый ёж)

Az asztalon egy fiók feküdt.

Odamentek az állatok a fiókhoz, elkezdték nézegetni, körülszaglászni, körbenyalogatni.

Majd a fiók hirtelen – egy, két, hár– kinyílott.

És a fiókból – egy, két, hár – előkúszott egy kígyó.

Megijedtek az állatok és elmenekültek.

Csak a sün nem ijedt meg, rávetette magát a kígyóra és  – egy, két, hár – szétmarcangolta.

Azután ráült a fiókra és így kiáltott: „Kukurikú!”

Nem, nem jó! A sün így kiáltott: „Áváváv!”

Nem, így sem jó! A sün így kiáltott: „Mjáu-mjáu-mjáu!”

Nem, még mindig nem jó! Én magam sem tudom, hogy jó.

Egyébként tudja valaki, hogy csinál a sün?

(Kирпич)

Egy alacsony úr, egy darab kővel a szemében, elment a trafikos bódé ajtajáig, és ott megállt. Fekete lakkcipői fényesen csillogtak a trafikosbódé lépcsőjén. Még a zoknija is a legújabb divatot tükrözte.

Még két lépés, és az úr eltűnt volna az ajtó mögött. De valamiért elbizonytalanodott, mintha szándékosan akarta volna a fejét a háztetőről épp leesni készülő tégla alá tartani. Még a kalapját is levette, felfedve a kopasz fejét, és így a tégla pontosan a kopasz feje búbjára hullt, áttörte a koponyacsontot, és bennragadt az agyban.

Ám az alacsony úr nem esett el. Nem, csak megingott a szörnyű csapástól, előhúzott a zsebéből egy zsebkendőt, megtörölte az arcát, és a gyorsan gyülekező tömeg felé fordulva így szólt:

– Ne aggódjanak, uraim! Már hozzá vagyok szokva. Látják, hogy a jobb szememből is kiáll egy kődarab? Ez is csak úgy megtörtént egyszer. Már hozzászoktam ehhez. Nekem már mindegy!

Ezzel az alacsony úr felvette a kalapját, és kikerülve a döbbent és értetlenkedő tömeget, tovább sétált.

(O Пушкинe)

Nehéz bármit is mondani Puskinról annak, aki semmit nem tud róla. Puskin hatalmas költő. Napóleon kevésbé hatalmas, mint Puskin. És Bismarck Puskinhoz képest levegő. És I. és II. Sándor és III. egyszerűen levegő Puskinhoz képest. Igen, és minden ember levegő Puskinhoz képest, csak Gogolhoz képest levegő Puskin.

És ezért ahelyett, hogy Puskinról írnék, inkább Gogolról írok Önöknek.

Habár Gogol olyan hatalmas, hogy róla még írni is lehetetlen, ezért én mégiscsak Puskinról fogok írni.

De Gogol után írni Puskinról olyan bántó. Viszont Gogolról írni lehetetlen. Ezért én már inkább senkiről sem írok.

(Cмерть старого человекa)

Egy idős úr orrából kiugrott egy labda, és leesett a földre. Az idős úr lehajolt, hogy felvegye a labdát, ám akkor a szeméből kiugrott egy pálca, és az is leesett a földre. Az idős úr megijedt, és tanácstalanságában a szája szélét rágta. Ebben a pillanatban az idős úr szájából kiesett egy kocka. Az idős úr a szájához kapott, de akkor a kezei közül kiugrott egy kisegér. Az idős úr rosszul lett a félelemtől, és hogy el ne essen, inkább leguggolt. De akkor, az idős úrban valami elszakadt, és mint egy lágy, meleg suba, leesett a földre. Ekkor az idős úr szakadt zsebéből kiesett egy hosszú ág, és az ág hegyén egy karcsú madár ült. Az idős úr kiáltani akart, de ekkor egyik állkapcsa a másik mögé csúszott és kiáltás helyett csak alig hallhatóan csuklott egyet, majd becsukta az egyik szemét. Az idős úr másik szeme nyitva maradt, megszűnt mozogni és ragyogni, mozdulatlanná és üvegessé vált, mint a halottaké. Így érte utol az idős urat az alattomos halál, nem törődve azzal, hogy hány óra van.

(Четвероногая  ворона)

Volt egyszer egy négylábú varjú. Az igazat megvallva, öt lába volt, de erről itt nem esik szó. 

A négylábú varjú egyszer vett magának egy kávét, és azt gondolta: „Na tessék, vettem magamnak kávét, és most mit csináljak vele?” 

És akkor, szerencsétlenségére, elfutott mellette egy róka. Ránézett a varjúra, és  rákiáltott:

– Ejj! – kiáltotta –, te varjú!

És a varjú ezt kiáltotta a rókának:

– Te vagy a varjú!

És a róka ezt kiáltotta a varjúnak:

– És te, varjú, disznó vagy!

Ekkor a varjú, megdöbbenésében kiöntötte a kávét. És a róka elfutott. Majd a varjú leszállt a földre, beballagott a négy, vagy pontosabban, öt lábán a vacak kis házába.

(Забыл как называют)

Egy angol úr sehogy sem tudott visszaemlékezni arra, mi a neve ennek a madárnak. 

– Ez – mondta –, krjukica. Á, nem, nem krjukica, hanem kirjukica. Vagy nem is, nem kirjukica, hanem kurjákica. Pfu, te... Nem kurjákica, hanem kukrikica. Sőt, nem kukrikica, hanem kirikrjukica.

Akarják, hogy meséljek Önöknek erről a krjukicáról? Hogy ő valójában nem krjukica, hanem kirjukica. Vagy nem is, nem kirjukica, hanem kurjákica. Pfu, te... Nem kurjákica, hanem kukrikica. Sőt, nem kukrikica, hanem kirikrjukica! Nem, megint nem így! Kurikrjática? Nem, nem kurikrjática!

Kirikrjukica? Nem, megint nem így!

Elfelejtettem, mi a neve ennek a madárnak.

És ha ezt nem felejtettem volna el, meséltem volna Önöknek erről a kirikurkukukrekicáról.

 

 

(Происшествие на улице)

Egyszer egy ember leugrott a villamosról, annyira szerencsétlenül, hogy beesett egy autó alá. Az utcán megállt a forgalom, és egy rendőr hamar rájött, hogy ez egy baleset. A sofőr hosszan magyarázott valamit, ujjaival a kocsi első kerekeire mutogatva. A rendőr megfogta a kerekeket, és egy kis könyvbe felírta az utca nevét. Elég nagy tömeg gyűlt össze körülötte. Egy ember, üveges tekintettel, egész idő alatt a hüvelykujjával integetett. Egy elegáns hölgy végig egy másik elegáns hölgyet bámult, aki egy másik elegáns hölgyet bámult, és így tovább, körbe-körbe. Ezután a tömeg szétszéledt, és az utcán helyreállt a forgalom. Az üveges tekintetű polgár még egy darabig integetett a hüvelykujjával, de aztán ő is, láthatóan kétségbeesve, letelepedett a járdára, és egyszerűen elfeküdt rajta. Ebben a pillanatban egy embert, aki valamilyen széket cipelt, telibe kapott a villamos. Ismét megjelent a rendőr, ismét összegyűlt a tömeg, és az utcán megállt a forgalom. És az üveges tekintetű  polgár ismét lóbálni kezdte a hüvelykujját. Na, de azután megint minden rendbe jött, és még Ivan Szemjonovics Karpov is bement az étkezőbe.

(Сказка)

Élt egyszer egy ember, akit Szemjonov-nak hívtak.

Elment egyszer Szemjonov sétálni, és elvesztette a zsebkendőjét.

Keresni kezdte Szemjonov a zsebkendőjét, és elvesztette a sapkáját.

Elkezdte a sapkáját keresni, és elvesztette a kabátját.

Elkezdte a kabátját keresni, és elvesztette a csizmáját.

– Na – mondta Szemjonov –, így most minden elveszett. Jobb, ha hazamegyek.

Elindult Szemjonov hazafelé, és eltévedt.

– Nem – mondta Szemjonov – , jobb, ha itt maradok és üldögélek egy kicsit.

Leült Szemjonov egy kőre, és elaludt.

(Басня)

Egyszer egy kis növésű férfi azt mondta: „Mindennel elégedett vagyok, csak egy csöppet lennék magasabb!”

Alighogy kimondta ezt, hát mit lát – megjelent előtte egy tündér. A kis növésű férfi csak állt, és a félelemtől megszólalni sem tudott.

„– Nos?” – mondta a tündér. Ám a kis növésű férfi továbbra is csak állt és hallgatott. A tündér erre megvonta a vállát, és eltűnt. Ekkor a kis növésű férfi zokogni kezdett és nekiállt rágni a körmeit. Először a kezén kezdte, majd a lábán folytatta.

Olvasó, gondolkodj el ezen a példázaton, és egyre rosszabbul fogod érezni magad.

Anton Gavrilovics Nyemeckij fürdőköpenyben szaladgál a szobájában. Egy dobozt hintáztat a kezében, és mutogat rá. Nagyon, nagyon boldog.

Anton Gavrilovics csenget a szolgájának, aki belép a szobába, egy kád földet húzva maga után.

Anton Gavrilovics egy babszemet vesz ki a dobozból és elülteti a kádban. Majd látványos mozdulatokat tesz a karjával. A kádból egy fa nő ki.

(Что теперь продают в магазинах)

Koratigin elment Tikakejevhez, de nem találta otthon.

Tikakejev épp a boltban volt, ahol cukrot, húst és uborkát vásárolt.

Koratigin sokáig toporgott Tikakejev ajtaja előtt, és már azon volt, hogy ír egy üzenetet, amikor megjelent Tikakejev, kezében egy viaszosvászon táskával.

Koratigin meglátta Tikakejevet, és rákiáltott: 

– Már egy órája várlak!

– Nem igaz – mondta Tikakejev –, összesen huszonöt perce mentem el otthonról.

– Na, ezt már nem tudom – mondta Koratigin –, csak azt, hogy én teljes egy órája várlak.

– Ne hazudj! – mondta Tikakejev. – Hazudni szégyen.

– Kedves uram! – mondta Koratigin. – Szíveskedjen megválogatni a szavait.

– Én úgy vélem... – kezdte volna Tikakejev, de félbeszakította Koratigin.

– Ha ön úgy véli... – mondta az, de rögtön félbeszakította Tikakejev.

– Persze, te hibátlan vagy!

Ezek a szavak annyira feldühítették Koratigint, hogy ujjával benyomta az egyik orrlyukát, és Tikakejevre fújta az orrát.

Azután Tikakejev kivette a táskából a legnagyobb uborkát, amit talált, és hozzávágta Koratigin fejéhez.

Koratigin a fejéhez kapott, elesett és meghalt.

Ilyen nagy uborkákat árulnak manapság a boltokban.

(Oптический обмен)

A szemüveges Szemjon Szemjonovics ránéz a fenyőfára és azt látja, hogy a fenyőfán egy muzsik ül, és az öklét rázza felé.

Szemjon Szemjonovics leveszi a szemüvegét, ránéz a fenyőfára és azt látja, hogy a fenyőfán nem ül senki.

Szemjon Szemjonovics felveszi a szemüvegét, ránéz a fenyőfára, és ismét azt látja, hogy a fenyőfán egy muzsik ül, és az öklét rázza felé.

Szemjon Szemjonovics leveszi a szemüvegét, ismét azt látja, hogy a fenyőfán nem ül senki.

Szemjon Szemjonovics ismét felveszi a szemüvegét, ránéz a fenyőfára, és ismét azt látja, hogy a fenyőfán egy muzsik ül és az öklét rázza felé.

Szemjon Szemjonovics nem akar hinni ennek a jelenségnek, és egyszerűen optikai csalódásnak tartja.

Két férfi beszélgetett. Egyik a magánhangzóknál dadogott, másik a magánhangzóknál és a mássalhangzóknál is.

Amikor befejezték a beszélgetést, minden nagyon kellemessé vált – mint a kialudt tűzhely.

 

 

 

Danyiil Ivanovics Harmsz: orosz író, költő humorista (1905 – 1942). Versek és gyermekversek mellett fekete humorral megrajzolt karcolatokat és egy színművet is írt. Az orosz abszurd kiemelkedő alakja. Alapító tagja volt a Reális Művészeti Egyesület avantgardista csoportnak. 1931-ben halálra ítélik, végül száműzik, de néhány hónap múlva visszatérhet Leningrádba. 1941. augusztusában árulás vádjával ismét letartóztatták. A főbelövéstől félve őrültnek tetette magát. A leningrádi blokád idején éhenhalt a börtönkórház pszichiátriáján.