A Marosvécsi Kemény Alapítvány Az én országom címmel második alkalommal rendezte meg az Erdélyi Helikon íróinak jubileumi emlékünnepségét. Azokról az írókról emlékeztünk meg, akiknek kerek születési vagy halálozási évfordulója volt, így Bárd Oszkárról, Hunyady Sándorról, Jékely Zoltánról, Kádár Imréről, Kiss Jenőről, Kovács Lászlóról, Lakatos Imréről, Moldován Pálról, Ormos Ivánról, Pakocs Károlyról, Sipos Domokosról és Szentmihályi Szabó Máriáról. Az ünnepi megemlékezést Kemény Endre (Kemény János unokája) szerkesztette, Őss Enikő színművésznő rendezte, mellette Borbáth Ottilia és Sziki Károly vállaltak felolvasást, Bródy Alexander (Hunyady Sándor unokaöccse) és Katona Tamás emlékeztek meg Hunyadyról, illetve Jékely Zoltánról, és e sorok írója mondott bevezető szavakat. Több mint száz (többnyire erdélyi származású) érdeklődő töltötte meg a MOM Kulturális Központ Kupolatermét, és persze a szünetben szépen fogytak az erdélyi írók könyvei.
Magam néhány percben idéztem fel a nagymúltú, a két világháború közötti évtizedekben kezdeményező és értékőrző szerepet vállaló marosvécsi Helikon emlékét. A vécsi vár vendéglátó gazdája, báró Kemény János ezzel az önzetlen irodalmi vállalkozásával (szépirodalmi művei mellett) mindörökre beírta nevét az erdélyi magyar literatura történetébe. Első alkalommal 1926. július 18-a és 20-a között huszonnyolc romániai magyar író gyűlt össze a marosvécsi várban, hogy szabad vitában vessen számot az irodalom ügyeivel. A találkozót Berde Mária javaslata nyomán Bánffy Miklós és Kuncz Aladár készítette elő, s a fiatal Kemény János vállalta a házigazda szerepét. Meghívó levelében az írók közös felelősségére utalt: „Ennek a vécsi találkozásnak az volna a célja – hangzott a híres levél, a romániai magyar irodalom egyik történeti jelentőségű dokumentuma –, hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük és együttes, alapos tanácskozásban mintegy helyzetképet vegyünk fel az erdélyi irodalom mai állapotáról és jövő lehetőségeiről.”
Az írótársaság, a marosvécsi Helikon majd két évtizedes élete során lényegében megmaradt annak a kötetlen munkaközösségnek, aminek alapítói képzelték. Nem dolgozott ki alapokmányt, ügyrendet, szervezeti szabályzatot: szabad írói társulás maradt, amelynek egyetlen szervező ereje a közös ügy és a közös felelősség volt, egyetlen „tagsági igazolványa” Kemény János, a vécsi báró minden nyáron leküldött meghívó levele.
A Helikon nem is lehetett volna szervezett testület vagy egyesület. Az 1918 telén, a Romániához csatolt Erdélyben született magyar irodalom különféle irányzatokat hívott életre és ezek nemcsak különböztek egymástól politikai nézeteikben, művészi elképzeléseikben, hanem gyakran vitatkoztak is. Az „októbristák”, vagyis a polgári demokratikus forradalom Károlyi Mihályt és Jászi Oszkárt követő hívei, olyanokra gondolok, mint Kádár Imre és Szántó György, éppúgy jelen voltak ezekben a mozgalmakban, mint a Szekfű Gyula nézetein iskolázott reformkonzervativizmus képviselői, például Makkai Sándor és Reményik Sándor, a Nyugat mozgalmával és Ady Endre eszméivel rokonszenvező Kuncz Aladár és Ligeti Ernő, az „erdélyi gondolat” egyik első megfogalmazója, a történeti Erdély szellemiségét íróként és művészként új életre keltő Kós Károly vagy a népi radikalizmus Szabó Dezsőre hallgató elkötelezettjei, így Nyirő József és Tamási Áron.
Különböző irányzatok tettek eredményes kísérletet arra, hogy kialakítsák a maguk irodalmi intézményeit, könyvkiadóit és folyóiratait. A kisebbségi lét nehéz körülményei között azonban nem sikerülhetett életerős intézményeket szervezni: sorra megbuktak az egymással versengő mozgalmak és csoportosulások. Így született meg és halt el a Magyar Szó, a Tavasz, a Genius, a Napkelet, a Periszkóp, a Zord Idő; valamennyi a „hőskor” vakmerő és izgalmas folyóirat-kísérlete, és így szűntek meg rendre az egymás után alakuló írói szerveződések is.
Az idő összefogást sürgetett, az erők egyesítését a közös felelősség alapján, az érdekek bölcs egyeztetését, valamiféle irodalompolitikai „koalíciót”. Csak így: „koalíciós” alapon lehetett biztonságos könyvkiadást és tartósan megjelenő folyóiratot létrehozni. Voltaképpen ez az irodalmi „koalíció” öltött testet a marosvécsi Helikonban. A nyári összejövetel, a baráti társaság senkit sem kötelezett arra, hogy feladja meggyőződését, közéleti vagy esztétikai elveit. A Helikon valójában szellemi koalíció volt, és ebben a koalícióban – ha nem is egészen békésen, hiszen parázs viták zajlottak a vécsi hársak alatt – megfért a konzervatív Bánffy Miklós, Reményik Sándor, a reformista Makkai Sándor, a polgári liberális Áprily Lajos, Kuncz Aladár, a radikális Szentimrei Jenő, Szántó György, Ligeti Ernő, a népi irányzatot választó Kós Károly, Tamási Áron. Megfértek a különböző, általában a nyugati eszméken és a magyar liberális hagyományokon nevelkedett humanista irányzatok hívei. Érezték, hogy össze kell fogniok, érezték a közös felelősséget a kisebbségi sors és a nemzetiségi kultúra iránt. A véleménykülönbségek ellenére is sikerült kialakítaniok a közös munka lehetőségét. Ahogy Kuncz Aladár, a helikoni gondolat kezdeményezője és védelmezője írta: „egy írói nemzedék legkülönbözőbb gondolkodású tagjai megtalálták benne a közös akció egységesítő eszméjét”.
Az érdekek egyeztetése, a „koalíciós” jelleg valójában a Nyugat-mozgalom erdélyi magyar társává és szövetségesévé tette a marosvécsi Helikont. Ahogy a Nyugat gondolkodásának tengelyében az esztétikai érték elve és az irodalom nemzeti egységének gondolata állt, a Helikon is az irodalom fogalmában találta meg az egységesítő erőt. A nemzetiségi lét sajátos történelmi körülményei között az irodalomközpontúság gondolata, a kisebbségi sorsba kényszerített erdélyi magyarság szellemi egységét szolgálta. Az egymással versengő, egymással vitatkozó társadalmi és politikai erők valójában nem egyezhettek ki másként, mint az irodalom közös ügyének szolgálatában: egy „szellemi köztársaság” létrehozásának stratégiájában.
Ezt a „kiegyezést” tette lehetővé a marosvécsi Helikon körében népszerű gondolat: a transzilvánista eszme is, amely a történeti Erdély hagyományait ápolta, s az egymás mellett élő népek: magyarok, románok és németek kulturális közeledését kívánta segíteni. A transzilvánizmus persze inkább keret volt, mint kialakult és átfogó ideológia: sokfajta elképzelés és törekvés fért bele. Makkai Sándor reformkonzervativizmusa, Kuncz Aladár európai igényű liberalizmusa, Tompa László hagyományőrzése, Kós Károly vagy Tamási Áron népi radikalizmusa. „Koalíciós” elvnek, egyesítő és közelítő gondolatnak bevált, az élet azonban, szomorú módon, végül is meghaladta a transzilvánisták ábrándjait, már csak annak következtében is, hogy a „nagyromán” állameszmének elkötelezett román értelmiség soraiban igazából nem sikerült szövetségeseket találnia.
Ahogy a Nyugat, a marosvécsi Helikon is irányzatok, esztétikák és elgondolások gyűjtőmedencéje volt. E változatos és gazdag írói mozgalmat azonban két irányban élesen lezárták, elhatárolták szervezői, ideológusai. Jobb felé a hivatalos magyarországi irredentától és az erdélyi magyarság ókonzervatív köreitől. A marosvécsi Helikon a polgári és népi humanizmus otthona volt, a többi erdélyi nemzettel megértésre törekedett. Az erdélyi Magyar Párt arisztokrata vezetősége és a marosvécsi íróközösség között szinte napirenden voltak a nézeteltérések. Valójában az arisztokráciát képviselő Bánffy Miklósnak is többször kritikai pozíciót kellett elfoglalnia a hivatalos erdélyi magyar politikával szemben. Bal felé a romániai kommunista mozgalomtól határolta el magát a Helikon, ahogy Magyarországon a Nyugat. Ennek az elhatárolásnak történelmi okai voltak és kedvezőtlen következményei lettek. A helikonisták és a Gaál Gábor szerkesztette Korunk között ugyanis súlyos viták zajlottak, a marxista folyóirat hevesen bírálta a Helikon, úgymond, „apolitizmusát”, holott a marosvécsi íróközösség nem utasította el a közéleti cselekvést, csupán a pártpolitikát.
A Helikon és az erdélyi magyar baloldal vitája később igen kedvezőtlenül hatott a helikoni irodalom megítélésére: ezt az irodalmat hosszú időn át hivatalos bizalmatlanság fogadta a második világháború után. S a történelem is azt tanúsítja, hogy a helikoni irodalom idegenkedése a pártpolitikától jóval többet tett a kisebbségi magyarság érdekében, mint akár a bal-, akár a jobboldali pártpolitika.
A marosvécsi Helikon nehéz történelmi körülmények között született, s szerepét igazán eredményei jellemezhetik. Ezek adják meg értékét és jelentőségét a két világháború közötti magyar irodalomban és közéletben. Mindenekelőtt az, hogy annyi kudarcot szenvedett kísérlet után végre közös asztalhoz tudta ültetni az erdélyi magyar irodalom számos képviselőjét, közöttük a legjobbakat. Hogy létre tudta hozni 1928-ban az Erdélyi Helikon című folyóiratot, amely Áprily Lajos, Kuncz Aladár, majd Kós Károly és Kovács László szerkesztésében végre tartós otthont adhatott a nemzeti irodalomnak. Hogy szervező munkája révén kéziratokkal tudta táplálni az Erdélyi Szépmíves Céhet, a Kós Károly és társai alapította könyvkiadót. Hogy támogatta és irányította az erdélyi magyar színházi kultúrát. Nagy érdeme az is, hogy kapcsolatot tudott találni a román és szász irodalommal, szolgálni tudta az erdélyi népek kölcsönös megismerkedését, oldani tudta a nemzeti elfogultságokat.
A marosvécsi Helikonnak mindezzel nem csak irodalomtörténeti szerepe és jelentősége van, mondhatnám: aktuális értelme és mondanivalója is. A manapság igen mély politikai és szellemi árkokkal megosztott magyar kultúra számára szolgálhatna hasznos példával és adhatna útbaigazítást – leginkább abban a tekintetben, hogy egy mindenkire kiterjedő egyetemes nemzeti felelősség és közéleti morál jegyében miként lehetne megtalálni az igen veszedelmes közéleti konfliktusok megoldását és legalább az irodalom világában a közös cselekvés útjait.
