Ünnep van mindenütt: a mennyben, a földön, a föld alatt
Zuzunak nem voltak gyilkos ösztönei, s hogy ki tudja, miért, reverendát hordott állandóan, bizonyára elvetemült környezete is rosszallotta volna, ha papi öltözékben időnként belemártja késeit egy-egy halandóba, vagy ha hosszú téli sáljával fojtogatna valakit, hol ezért, hol azért, hol semmiért, csak úgy, a gyilkolás kedvéért, ahogy Vastag Berci teszi, nem éppen nap mint nap, de amikor rájön az ölhetnék, látni rajta, mert szinte vérben forog a szeme, erősen liheg, toporzékol, néha fel-felüvölt az égre, olyankor mindenki elmenekül a közeléből, legtöbbször sikerrel. Vastag Bercinek ilyenkor mindenképpen ölni kell, teljesen mindegy, hogy embert vagy állatot, csak akkor nyugszik meg, ha sikerült kioltania egy életet. Úgy néz ki, hogy Zuzu volt a környezetében a legbátrabb, mert egy nap, amikor Vastag Berci nyugalmi állapotban szopogatta az apjától örökölt pipáját, megkérdezte tőle, hogy tulajdonképpen miért kell időnként elvenni valakinek vagy valaminek az életét, Vastag Berci hosszan elnézett a messzeségbe, s bölcs mosoly kíséretében válaszolt.
– Igen sok hitetlen van a golyóbison.
– Istennek gondja van erre is – merészelt ellentmondani Zuzu, de Vastag Berci nem értett egyet vele.
– Isten jobban vigyáz a hitetlenekre, mint reánk. Remélem, te imádkozol?
– Persze, naponta háromszor is – sietett Zuzu válaszolni, ha nem tudta volna a Miatyánkot, akkor is ezt válaszolta volna.
Zuzu attól szenvedett nagyon, ha észrevette, hogy társai közül egyik-másik több ingósággal rendelkezik, mint ő maga. Likas Jenőnek például volt egy matraca is, nem átallotta ezen a csodán aludni éjszaka, alig fért el a csatorna keskeny aljában, de valahogy beszuszukálta ügyesen, és jó nagyokat horkolva aludt el nyögdécselve kuporgó társai között. Aztán nappal kiadta bérbe a matracot egy-egy órára, így pénze is neki volt a legtöbb, sokszor elüldögélt a matracán, és eszegette a környező üzletekből összelopkodott vagy éppenséggel megvásárolt ételeket. Senkinek sem adott semmit, egyfolytában ette a sült csirkét, a bécsi szeleteket, narancsot, csokoládétésztákat, egyszer egy tortát is lehozott magával, és felfalta az egészet. Zuzu ezt képtelen volt elviselni. Nem volt bűntudata sem előtte, sem utána, de kénytelen volt felhívni Vastag Berci figyelmét egy igen lényeges tényezőre:
– Likas Jenő sosem imádkozik – suttogta jelentőségteljesen.
Másnap ott ültek Vastag Berci körül mindannyian: Zuzu, Likas Jenő, Kedves Juci, aki örömlányként ingyen osztogatta bájait, bármikor és bárkinek. Likas Jenő néha odadobott neki egy-egy narancsot, amit kézcsókkal köszönt meg. Nem hiányzott Homok Klementina sem, akinek csak a beceneve volt ilyen nőies, ő maga nevének csak az első felét próbálta gyakorolni, közvetlen környezetében kevés sikerrel, kénytelen volt egy-egy fél éjszakát a közeli parkban tölteni, ahol igencsak folyt éjszakánként az élet. Ott ült közöttük Tanár úr is, aki valamikor tényleg tanár lehetett, mert olyan tudásnak volt a birtokában, amelyről a többieknek – kevés kivétellel – fogalmuk sem lehetett. Vastag Berci soronként mondta a Miatyánkot, a körülötte lévők kórusban ismételték a szöveget, egyesek persze csak tátogtak, azokat Vastag Berci megfenyegette, hogy nem fognak sokáig élni, erről ő, Vastag Berci kezeskedik. Az ikrek például ebbe a kategóriába estek, most éppen házon kívül voltak, egyikük fiú volt, másikuk lány, testvérek voltak ugyan, de együtt éltek, ezen többen megrökönyödtek, másoknak mindegy volt, csak amikor mindenki előtt üzekedtek, ezt senki sem vette jónéven, nos, az ikrek később érkeztek, Vastag Berci ezúttal nem vállalta az előénekesi szerepet, az ikreknek el kellett mondaniuk a Miatyánkot és a Hiszekegyet is, persze egyetlenegy szót sem tudtak egyikből sem.
– Ti sem éritek meg az öregkort – mondta Vastag Berci –, a szemetek ne szippantsák el előlünk a levegőt.
Úrfi sajátos szerepet töltött be ebben a közösségben, ha a föld alatt élő redves sarkúak eltetvesedett söpredékét egyáltalán közösségnek lehet nevezni, nos, Úrfi csokornyakkendőben járt minduntalan, abban is aludt, viszont fel tudta mondani az európai országok fővárosa-it, és többször elmesélte, hogy a párizsi Louvre-ban Mona Liza mosolya milyen érdekes hatást tett rá kétszer is. A Miatyánkot viszont ő sem tudta már.
– Mona Lizának lőttek, fiam – jegyezte meg Vastag Berci.
– Nem lehet, uram – vélte Úrfi –, a lelkemben mindig ott marad, élve is, holtan is.
– Semmi hasznod sem lesz belőle. – Vastag Berci soha senkivel sem értett egyet, bármiről is lett légyen szó. – A lelked visszakerül Istenhez, ott kiüresítik belőle a szennyet s bedobják a mennyei kukák egyikébe, Mona Liza mosolyát meg kifüggesztik a mennyek kapujára, hogy a bejövők s a kimenők az idők végezetéig tudomásul vehessék, hogy a Fennvaló segítségével mire képes egy földi halandó, aki megteremtette ezt az egyedülálló csodát. Úrfi, édesem, a mennyek kapuján nemsokára ott fog díszelegni az a mosoly.
(folytatás következő számunkban)
