A fehér város
A fehér városban egyedül
a bulvárokon. Ballusztádák
szűrik meg a fényt. Istenszobrok
idézik tenger némaságát
Sárga, kénsárga levelek hullnak
Lidia nem jön. Nem jön senki.
Elmentek, akik jöhetnének,
tetteinket semmi nem menti.
Akik itt laktak mind egyszerre
mentek el. Hova hívták őket?
Lidia sem jön. Rejtik arcát
régi sírások, nevetések.
Egyszerre hallom meg a szörny
rémes, dübörgő lépteit.
Elvesztem. Nem is menekülök.
Lidia sem jön. Nem segít-
het senki rajtam. Megfordulok.
Szemből halál! Ez nem lehet.
A szörnyeteg is én vagyok,
önnön arcomtól rettegek?
Lidia megjön. Mosolyog.
De ki öleli? A szörnyeteg,
vagy én? De ő is én vagyok.
Innen nem érti senki meg.
Első levél kritikusomnak, Antonio Morának
Üdvözöllek a zöld őrület birodalmából.
Annyit érdeklődtél felőlem,
nem akarván elhinni, hogy
kínzó, önkínzó, tékozló bolond vagyok,
hogy óhatatlanul is be szeretnélek avatni
abba a reménytelen, magába vesző
labirintusba, ami az életem.
Mindenekelőtt tudnod kell,
hogy mennyire szeretem Lidiát.
Perverz játékaimat sem szabad
csupán szegényke egocentrikus
őrületének számlájára írni,
már csak azért sem, mert
Lidia istennő, a hold istennője!
Tudtad?
Elnézem arcát, amikor alszik,
talányosan úszik a felejtés tengerében,
akár a hold,
a melankólia távoli partja felé,
ahová én már nem követhetem,
és elönt a szégyen.
Nem, soha nem szerettem annyira,
hogy akár az ötórai teámat
elmúlasztottam volna érte.
Csikorgatom a fogam,
soha semmi nem úgy alakul,
ahogyan kellene.
Érzem, el fogom veszíteni,
nem jön meg valamiért,
háború tör ki, tájfunok dühöngenek,
mozgásában korlátozzák az esztelen hatalmak,
vagy elsüllyed a hajója és akkor
teljesen értelmetlenné válik az életem.
Hát nem lenne jobb befejezni már most
és feloldódni ebben a
robbanó zöld szkizofréniában?
Lidia arca
Hullámra hullám. A tajtékok
Lidia arcát idézik,
lesem a láthatárt,
mint a száműzött Ovidius,
de nem jön a gálya,
hogy elhozza hozzám,
hogy rámmosolyogjon,
úgy ahogy soha senki,
ahogyan először, a kávéházban,
ahol egy újságot kértem el tőle,
kezünk egy pillanatra összeért
és úgy éreztük belénk csapott a villám,
áram rázott meg, dideregtünk
és egymástól vártunk enyhülést.
De Lidia sehol, csak a tajték
kékeszöld csipkéi hipnotizálnak.
Távolodom magamtól. Zuhanok.
Fűben, fában,
a felröppenő madarak szárnyalásában,
s a Hannibál elefántjait idéző felhőkben is
egyre Lidia győzedelmes,
fiatal arca lebeg.
Ó, csak jönne már!…
Első levél ismeretlenül, Bernardo Soaresnek
Az egyik öreg törzsfőnök,
tegnap megmutatta a hadiösvényt,
ahol kifestett harcosok menetelnek
lándzsáikat rázva és már azelőtt
megölik ellenségeiket, mielőtt meglátnák.
Igy amikor végre szemtől szembe
találkoznak velük,
már csak a százszor átélt mozdulataikat ismétlik,
a gyilkolás rituális koreográfiáját,
hogy a lehanyatló ellenség fejét levágva,
és lándzsáikra tűzve, peckesen
masirozzanak vissza a faluba,
ahol győztesekként ünneplik őket…
Évezredek óta így megy ez,
sóhajtott a törzsfőnök és rám nézett,
pillátlan fekete szeme mélyén
a téboly vörös körei örvénylettek.
De ha az ellenség a gyorsabb? – vetettem közbe.
Ez nem lehet, öntötte el az indulat,
féltem elnyelnek a szemében pörgő körök.
De ha mégis?
Akkor elfoglalják a falut,
leölik az öregeket, a gyerekeket,
és asszonyainkkal hálnak!
Mostmár tudod miért kell
a mi harcosainknak gyorsabbnak lenniük?
A gólem
Óváros. Prága. Ferde fények.
Patkányok. Éjsötét sikátor.
Valaki jön. Valaki elmegy.
Kopog egy bot. Nem fogja kéz.
Árnyak úsznak a Hradzsin körül.
Nem menekülhetek. A gólem
úgyis utolér. Az éjszakából
nincs menekvés. A hajó késik.
Hallom a gólem röhögését.
Tenger morajlik. Be fog törni,
utánam jön ide és megment.
Vár az utolsó hajó. Ránk vár.
Lidia is ott a fedélzeten.
Siess! – kiáltja. Utolérhet.
Megfordulok. Sehol a gólem.
Kopog a bot. Nem fogja kéz.
A hajón, Lidiát ölelve
is hallom baljós röhögését.
Visszajössz úgyis. Visszajössz!
Tőlem nem mehet senki el.
Itt küldök néhány verset készülő könyvemből, amelyben Pessoa egyik hősét támasztom fel, s viszem el Polinéziába. (A szerző levele a szerkesztőhöz)
