Szeptemberi áhítat
Saint Gilles, szent Aegidius,
oltalmad hull, égi juss.
Pásztor, kit nyílhegy üt át,
mutasd útjaim nyomát:
tedd könnyűvé szívemet,
láthatóvá, mit befed –
sebemet; hogy kell-e rá géz,
értse szó nélkül, ki ránéz,
s hogyha nincs seb, azt, ami
minduntalan vallani
kényszerítget legbelül.
Tűz ha nincs, lobbanjon űr.
Oltsd el – oltalmazd – a lángot,
amit Isten belémlátott,
s amihez kevés vagyok:
hőségében hervadok,
vagy add látnom önmagam
képviselve általam,
fényemnél olvasni lássak,
s útjaimhoz eltaláljak.
Kökénybokor
Kék szomorúságod
kék boldogsággal teli,
ágak hegyén az álmod,
pókhálók függőkertjei,
tüskéd tövében érik
egy fintor, s nő az égig,
szél akad beléd,
s szisszenve áll odébb,
s csak leveleid tudják, hogy megremegsz,
ha eljön, ki téged könnyen megsebez,
barátod, a tövisszúró gébics.
Hedda Gabler
Csak szépen, mondta, s átnyújtotta
titokban nevelt vérvörös virágát.
Tüzel a minőség ellenforradalma,
torz árnyékot vet, ki elébe áll.
A bagatell szirupjában úszó tragédia-sziget.
A megvalósíthatatlan bosszúja: megvalósulás.
Csipesszel összerakott pernyeremekmű.
Vergődés a szalonban.
A süppedős közöny beissza a ráömlött foltot,
a lélek piszkításait.
A mindent elnyomó zene,
az életörömöt sulykoló ütemek: ütések
a működni törékeny szerkezeten.
Elleplezés és leleplezés között,
józanság és kijózanodás között
pengevékony a végzetes különbség –
kettészeli az egyensúlyozót,
átszabja a két teret lakót,
ki egyre több sebből veszíti magát,
az élethez való közét.
A szófán épített viszonyok,
mint homokra épített házak.
Az elbizakodottság hímes párnái hevernek itt-ott.
Damoklész kardja helyén sáros, betört cipők.
Szakasz a nehézről
Falusi ángyom szól: az öregség tereh.
Hogy nézni is... – sóhajtja rá Arany.
Az élet az élő konstans ingere.
S életének halálnyi súlya van.
