"Mindenütt hajnalodik?"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 3. (617.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
ZUDOR JÁNOS
Felzuhantak a fák
Balázs Imre József
Kicsit még
KABDEBÓ TAMÁS
Poeta Doctus Universalis – Makkai Ádám költészetéről
DANYIIL HARMSZ
Rövidprózái
Pomogáts Béla
Helikoni ünnep
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 10. - Ünnep van mindenütt: a mennyben, a földön, a föld alatt
Láng Orsolya
Versei
LOVASSY CSEH TAMÁS
Bodor Jolán, a falu lánya
SERESTÉLY ZALÁN
A steril macska engesztelése
Márton Ágota
Szász fúga
Szőcs István
PÓR arany- és hímportörlő tücsök Bogarezza. Temesi Ferenc – BARTÓK
Tóth Mária
A tenor - Folytatás előző számunkból
Xantus Boróka
Mahler sámliján
KAÁLI NAGY BOTOND
Művirág a múltnak
Lászlóffy Zsolt
Rekonstrukcióra váró „fenséges” Mozart-töredék
Hírek
 
LOVASSY CSEH TAMÁS
Bodor Jolán, a falu lánya
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 3. (617.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

Jolika csak áll egy helyben és nem érti, miért kell ilyen erősen szorítani a kút kerekét. A déli nap kíméletlenül felforrósítja két kis műanyag papucsát, maszatos gyermekteste pedig lassan és biztosan vált hófehérről aranybarnára. Jolika nem érti, minek kell a melegben ilyen erősen szorítani valamit, ami amúgy is, az év minden napján, ugyanott áll. Jolika dönt és nem gondolkodik tovább: elengedi a kereket. A megkopott lánc vadul csörög, az illesztékek nyikorognak, a kerék csak forog saját tengelye körül, egyre gyorsabban nem halad sehova, és egyszer csak hallani, ahogy az addig vízzel teli bádogvödör becsapódik a kút mélyén. Ilyen még nem volt. Jolika még soha nem csinált ilyet. Jolika eddig mindig szót fogadott. Jolika forradalmár! – gondolja. Jolika maga Petőfi Sándor! Jó volna látni az eredményt, jó volna látni a bádogvödröt, jó volna látni: a szabadságot. Jolika erőt vesz magán, lerúgja két kis műanyag papucsát, fejét hátra csapja és már kapaszkodik is fel a terméskőből kirakott kút szélére. Gyerünk, Jolika, ne remegjen a kezed! Aprócska csípője a kút peremének támasztva. Merengve kutatja a mélységet. Látni a vödröt, látni, ahogy jóvátehetetlenül csüng láncán. A forradalom ott lóg előtte, a szabadság nyakig ül a hideg vízben. Ez baj – gondolja aztán. Édesanyja haragudni fog. Húzhat megint vizet, s addig a háziszappan kimarja a fehérneműt. Édesanyja nem szép, mikor haragos. Jolika fél. Nem jó forradalmárnak lenni.

Bodor Jolánnak elege van. Legalábbis ma minden bizonnyal. Vannak ilyen napjai, mikor legszívesebben bevetné magát a kútba. Ma a mosógép búgásának sem örvend, pedig a falusi mosógép itt még olyan, mint városon a tehén. Nincs szüksége különösebb indokra ahhoz, hogy ilyen reggelre ébredjen. Meg aztán van olyan is, hogy jól indul a nap, és egyszer csak – egészen váratlanul – utálni kezd mindent ami körülveszi. Pedig... A falvakon élő nők nyolcvanhét százaléka élete során egyszer sem lesz depressziós – olvasta egy évekkel ezelőtti lapban. Ez így van – gondolja, ezzel egyet is ért, de falvakon, többségében, nem nők, hanem asszonyok élnek. Meg leánykák, de az mindegy. Nekik senki nem ír újságot. Bodor Jolánnak nincs más választása, a nap nem vár és kíméletlenül emelkedik: muszáj indulnia. Még annyi idő van, hogy kivegye azt a kevéske tiszta rongyot a gépből és a pongyolát kinti ruhára cserélje. Hat harminckor jön a busz, fél óra az út és hétkor már az ő váltása kezd. Cipőt gyárt az olasznak. Szerencsére bírja a munkát. Napi nyolc óra úgy, hogy az ember nem gondol magára. Figyelmét lefoglalja a különböző méretű és fajtájú talpak jövője. Bodor Jolán bejárta már a fél világot így, mert nem képes elengedni a keze alatt formát öltő műbőrt. Követi őket az általa ismert világ minden zugába. Amiről nem tud, az nem létezik, így a cipők értelemszerűen oda nem is mennek. Ma azonban valahogy utazgatni sincs kedve.

Jolika nem képes egy helyben megállni. Hiába legyinti nyakon percenként anyja, muszáj mozgolódnia. A városba-menős új ruha szúr, szorít és minden, csak nem kényelmes. De szép. És ezt újra és újra megállapítja, valahányszor elfut a falu egyetlen kirakatos üzletéig. Látja magát az üvegen, illegeti magát, majd mielőtt még maszatos kezével maga után nyúlhatna, jön a „Jolika, nyughass, azanyádistenit!” Jolika még kicsi, de tudja, hogy ha anya itt van és márpedig itt van, akkor az anyjaistene is itt kell legyen valahol. Ez megnyugtató érzés és segít feledtetni az új ruha okozta kellemetlenségeket. Meg aztán az idő is jobban telik, míg buszra várnak. Mert ezek a szar buszok egyvégbe késnek, még jó, hogy nem mi kell toljuk! – mondták egyszer, és tényleg szerencse, hogy nem ők kell tolják, mert milyen nagy buszok! Csuklója is van, középen. Jolikának is van. Kettő is. De Jolika nem busz! – állapította meg egyszer magabiztosan. Édesanyja ideges. Nagy csomagok vannak nála és ideges, de Jolika tudja, nem a csomag teszi. Van, hogy az emberek csak úgy ni, idegesek... Jolika fél ilyenkor. És fél, mikor édesanyja boltba megy. Mindig azt mondja, boltba megyek, és akkor nem jön nagyon sokáig. Jolika fél olyankor. És ha egyszer mégis csak megérkezik, Jolika még jobban kezd félni, mert édesanyja: ideges. Csapkod, kiabál és jön a nyakleves. Édesanyja jó ember, de amikor boltba megy és olyan furcsa illata lesz, mint a fel nem szedett szilvának, akkor borzasztóan ideges. És hamar elalszik. Jön a busz.

Bodor Jolán soha nem lép úgy az utcára, hogy meg ne fésülködne. Főleg ha dolga van a városban. Kezei egybenőttek két vászon szatyrával, benne váltás ruha, uzsonnamaradék, kávénak meghagyott likőrös üveg. Két órát kell várnia minden nap, mire hazamehet. Egyszer van busz reggel, s egyszer délután. Ez a két óra jelenti Bodor Jolán számára az életet. Fél négykor kilép a gyár kapuján, majd döntenie kell, merre induljon: balra a piac, jobbra a központ. Gyorsan átvillan fejében saját képe: a flitterekkel kirakott I love NY city póló, a testhez simuló, fekete, női farmer, egy pár fehér tornacipő, két szatyor, végül pedig a fej, frissen fésülve, fülbevalók nélkül. Negyed óra gyalog az első kirakat, a központ irányába. Hajfestéket és ilyesmit árulnak. Bodor Jolán már több mint egy hónapja be kéne festesse a haját, de ha nincs kinek, akkor nincs kinek. Majd sor kerül rá. Már csak a hajvégek őrzik mély, fekete színüket. Gyászolnak a tincsek... – gondolja. Rendszerint úgy tesz, mint aki célirányosan indul valamiért. Úgy gondolja, a magafajta ne lődörögjön csak úgy a városban. Pedig szereti nézni az embereket. Főleg a nők arcára kíváncsi. Kutatja bennük az otthonok titkát. Ezt egyébként olyan tökélyre fejlesztette, hogy Bodor Jolánnak elég ha csak egy fél pillantást vet egy-egy nőre és már tudja is, honnan jön, merre tart, van-e szakmája, ki várja otthon, s tud-e főzni. Ez nagyon fontos: hogy tud-e főzni? Ez a két óra Bodor Jolán számára valóságos ünnep. Legszívesebben minden nap magával hozná fekete kosztümjét, azt, amelyiken alig látható ezüst csíkok futnak végig. Húsvétvasárnap mindig megtörik a mellein futó ezüst csíkokon a nap fénye, és olyankor Bodor Jolán majdnem úgy fest, mint a doktornő, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva a húsvét vasárnapokat nem a városban, hanem ott a faluban tölti. A déli napfényben Bodor Jolán teste ragyog, és a föld hálás, hogy árnyékot vet rá. Kisbarack, becézték régen. Apró, kicsi portéka, mondták neki. Megsimogatták fejecskéjét, cukrot adtak neki, aztán otthagyták. Egy másik kirakat mögött babaholmik. Bodor Jolán hátat fordít a városnak és elindul a buszmegálló irányába.
Jolika tegnap múlt hét éves és édesanyja nem jött felköszönteni. Édesanyja biztos nagyon sokat dolgozik. Édesanyja biztos nagyon fáradt. Meg aztán hónap elején biztos megint eljön. Babaházat épít és istállót az aranypatkós lovaknak. Édesanyja mondta. Arra kell a pénz, amit Jolika a nővérektől kap. Ha nagy lesz, Jolika is apáca lesz. Térítő apáca lesz és járja majd a világot. Elefántokkal is találkozik majd. Azokat nagyon szereti. Amúgy nem is baj, hogy nem jött édesanyja, mert Jolika mostanában nagyon nyugtalan. Nem azért, mert az ő gombócából kilopták a szilvát, míg kezet mosott. Végeredményben a szilvásgombócban nem a szilva a lényeg, mert Krisztus urunk megfeszítésénél sem a vérre emlékezünk – ezt Judit nővér mondta, és látszott rajta, hogy tudja, mit beszél. Jolika nem is érti, miért nem találja helyét, mikor mindenki lefoglalja magát valamivel. Ma reggel még a pokrócot sem hajtotta négybe, pedig ezt soha nem mulasztja el. Attól fél, felnőtt lett. Pedig nem akarta. A gyerekek véletlen is fel-felnőnek. A nagyobbak azt mondták, ha majd nagy lesz, akkor le is út, fel is út. Le is út, fel is út? Jolika nem érti, de egyszer hintázott és akkor nagyon félt. Le-fel, le-fel, ez túl bizonytalan. De tudja, hogy hamarosan kész lesz a babaház és az istálló az aranypatkós lovaknak, és akkor édesanyja jön érte, és hazaviszi. Nem. Előtte még álldogálnak majd, várják a buszt, a nagy, középen csuklós buszt. Várják majd, mert az mindig késik, és Jolika majd megint találkozik nénikkel, kezükben vászonszatyrok, mellükön csillogó ezüstcsíkos kosztümökkel és Jolikát szúrni fogja az új ruha. Jolika nem is nyugtalan, csak türelmetlen! – állapítja meg.

Bodor Jolán tegnap múlt harmincnégy éves és meg se csörrent a telefon. Jobb éhen halni, mint egy személyre főzni! – mondogatja sokszor. Ötödik hónapja, hogy küzd az adagokkal. Bár lenne egy kutya, akinek oda lehetne borítani a maradékot. Holnap ötödik hónapja, hogy becsomagolt a bőröndökbe és útnak indította. Ha kijönnek a számítások, lesz elég pénz mindenre. Az is lehet, hogy beköltöznek a városba. A városban nem kell félni, hogy a vihar elmozdítja az antennát és elmegy az adás. A városban vasárnap ki lehet menni az utcára és megmutatni magad a világnak. Bodor Jolán sokszor nézi magát a tükörben. Most is. Áll magával szemben és nézi az alig használt testet. Megérdemlem! – gondolja magában. Tegnap múlt harmincnégy éves és meg se csörrent a telefon. Biztos dolgozik. Sokat dolgozik. Azért felejtette el. Tavaly is sokat dolgozott, mikor kiment a fejéből. De ha összegyűl a pénz és hazajön... Mert hazajön!
Jolika mostanában sokat álmodik. Ha van egy kis ideje, befekszik az ágyba és álmodni kezd. Szinte parancsszóra működik. Jolika ma reggel is álmodott. Nagynak látta magát. Haja jól fésült volt, mellei vonalát fekete kosztümjének ezüst csíkjai jelezték. Jóllakott arcát a szilvásgombóc semmivel össze nem téveszthető porcukra fedte. Itt lakott a városban, egy nagy lakásban, ahol nem kell télen fát hordani, hogy meleg legyen. Az ablakból rá lehetett látni édesanyja házára, aki, ahányszor csak egymásba akadt tekintetük, integetett neki. Most épp habos szalmát vitt az aranypatkós lovaknak. Mert elkészült az istálló! Nem volt hiába a sok pénz! Jolika álom-lakása nagyon nagy! Minden gyereknek van külön szobája, sőt még a nővéreknek is! Persze már nem keltettek fel senkit reggelente, és Judit nővérnek valaki hátrakötötte a két kezét: így nem tud bántani senkit. Jolikának hatalmas szekrénye van, tele szép cipővel. Mikor felébredt, már nem emlékezett, hogy ki volt az a férfi, aki minden nap, mikor hazaérkezett, köszönt neki és megsimogatta az arcát. Szép vagy! – ezt mondta, erre tisztán emlékezett. És Jolika örült, mert tudta magáról, hogy szép. Nagyon szép. Sokszor nézte magát a tükörben, és tudta, hogy szép. A lányok tudják magukról. És Jolika minden kétséget kizáróan lány és nem busz, még ha van is két csuklója. Arra is emlékezett, hogy az a férfi nemrég érkezett haza. Messze járt, távoli országban. Láttál elefántokat? – kérdezte tőle Jolika. Láttam – válaszolta. Én is látok majd elefántokat! Legyél a férjem! – Jolikának gondolkodás nélkül megeredt a nyelve.
Bodor Jolán mostanában fél az éjszakától. Amióta Gergő kiment dolgozni, esténként csak gondolkodik. Jobb esetben. Az sokkal rosszabb lenne, ha álmodna. Bodor Jolán fél álmodni. Olyankor látja az anyját, jön végig a falu utcáján, nyomában a fel nem szedett szilva szaga, kezében pofonok. Látja, ahogy a nővérek kikísérik az anyját és ő ott marad a viszontlátás reményében. Olyankor látja Judit nővért, nyakában rózsafüzérrel, látja a felboncolt, szilvájától megfosztott gombócot. Látja a kút peremét, és látja a kút mélyét. Igen, látja a mélységet és meglepő módon, nem szédül. Meleg nyugodtság önti el. Aztán néha fel-fel riad. Mint aki fontos hívást vár a tengeren túlról. Bodor Jolán fontos hívást vár. Öt hónapja. Még négy hónap és életet ad a kétségbeesésnek. Igazából nem lenne mitől félnie. Hozzászokott már ahhoz, hogy egyedül legyen. Ismeri saját gondolatait, tudja mit miért tesz, ismeri a falu minden utcáját, sőt, túl jól ismeri, ismeri a cipőgyártás titkait, a városi kirakatokat, tudja magáról, hogy szép és azt is tudja, hogy ezt fél megmutatni. Bodor Jolán nem tudja, mihez képest szép, de úgy érzi, neki is jár annyi, mint a városi nőknek. Tisztában van vele, hogy soha nem fog úgy állni rajta egy ruha, mint azokon, akikkel nap mint nap, abban a két órában találkozik. Bodor Jolán tanult asszony és felfogja, hogy a falusi asszonyokba belekódolták a csodálattal vegyes félelmet mindennel szemben, ami a városból érkezik. A falusi asszony alázattal nézi a tévében illegő népeket. Elítéli és a szíve mélyén oda vágyik. Pedig Bodor Jolánnak még mosógépe is van. Ő azt tervezi, beköltöznek. Pedig Gergő nem akarja. Neki kell a kert, kertes házra pedig nem telik. Gergő ideges. De azért szólhatna, hogy mi van vele. Mikor elment, kisbaracknak szólította, cukrot adott neki, aztán otthagyta. Egyedül maradt. Bodor Jolán kiáll az utcára. Kiabálni szeretne. Meztelenül szeretne futni, végig a falu főutcáján, hogy a finom por átjárja a testhajlatokat. Fel akar rohanni a legelőre és meglovagolni a falu összes tehenét. Igen, ezt fogja csinálni. Csak Gergő jönne már! Csak költöznének már be. Csak ne lenne öt hónapja egyedül! Még négy hónap és életet ad a kétségbeesésnek! Félre fogja veretni a harangot. Megmérgezi a falu összes kútját. Felpofozza a papot és kezet csókol a rendőrnek. Bodor Jolán, született Szépvízi Jolika mindezt meg fogja tenni! És ordibálni fog, hogy hallja meg az egész átkozott falu, hogy ő itt van és köszöni, jól van. Ordítani fog, míg Gergő végül megunja és a városba nem költöznek. Ott majd elhallgat. Mert ott az utcákat sűrűbben lakják.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében