A lényeg az összefüggés a szörnyű
ház és szörnyű lakója között.
Jorge Luis Borges
(…) a kísérleti alapanyag, vagyis
a vér olyan egyöntetűvé festette
a ládákat, hogy nehéz volt
megállapítani, melyikben is
lehetnek a csontok.
Bálint Tibor
Az uszodára gyanakodott. „– Valami lábgombát szedhettem össze megint” – gondolta Rúfusz, miközben égő talpát vizsgálgatta, de nyomát sem találta a fertőzésnek. Bőre sápadt volt, pergamenvékony és vizenyős, akár az egy-két napos palacsinta – tulajdonképpen semmi szokatlan. Képzeletét zöldes víz borította el, akár egy hatalmas medencét, undorral gondolt a sikamlós testekre, a finoman egymásba gabalyodó idegen szőrszálakra, majd belealudt.
Az égés másnapra csak fokozódott. „– Elviselhetetlen ez a meleg – mondta kollégáinak a tanszéken –, nem is értem, hogy bírjátok a zakót” – és ingujjra vetkőzött. Ha teheti, cipőjét is lehúzta volna, tulajdonképpen már rég ki kellett volna dobni azt is, jutott most eszébe, de valahogy évről évre kikerült a cipőspolcra. Az első emeleti terem ablakára már kövér gesztenyék kenődtek. Eszük ágában sem volt kivágatni a fát, volt valami rejtett erotikája annak, ahogy a kifakadásig feszülő zöld labdacsok őszről őszre ostromba vették tüskéikkel a századfordulós épületet, hogy néhány hét múlva megadón aléljanak falaira a puhára ázott, húsos gesztenyelevelek.
Rúfusz már sohasem fogja megtudni, hogy hazaúton, a villamosról valóban látta-e izzani a síneket. A feltűrt ingujjban tartott előadások után lázas betegség vett rajta erőt. Emlékezetében végérvényesen összemosódott a gesztenye erotikája, egy diáklány dús, széltől pirosló ajka, melyet időről időre benyálazott nyelvével, a gőzölgő nedves sínekre a szokásosnál is csikorlóbban hágó villamos – s mindez oly tolakodón, hogy a szégyent már-már ágyékában érezte.
Lázálmai belülről koccantak az egyre cserepesebbé szikkadó testkéregnek. Visszhangokként, milliószoros ismétlődésben és torlódásban töltötték ki a teret. Akár egy hatalmas kemencében, Rúfuszt tetőtől talpig hatotta át a forróság, miközben magzatfekvésben kuporgott átnedvesedett ágyán. A lázálmok egymás útjait keresztező eseményei a metszéspontokon fékevesztett burjánzásba kezdtek, egyszerre esett latba minden lehetséges variáció: látta, amint a vízbe veti a steril macska utolsó kölykeit, majd a megluggatott nájlontasakba csomózott állatok saját árnyékuk alá buknak. Látta ugyanezeket a macskákat felcseperedni, amint tekintetükkel a tóparton saját tetemeik süllyedését követik. Látta, amint egyikük megszüli saját anyját, és látta, amint ugyanez a macska sohasem születik meg, hiszen anyjának rögtön a megtermékenyülés után – a kezelés lehetőségét egy korábbi, fatálisabb megoldásra váltva – kivágják begyulladt méhét.
(…)
Hiába riadt fel, tekintetét hiába hurcolta végig újra meg újra a könyvespolc változó ütemein, a borítók lankái visszavezették a lázálom pulzáló labirintusába. Kiszolgáltatva saját képzeletének, egyetlen valószínűtlen felismerést sikerült elsikkasztania a duzzadó útvesztőből: oly megfékezhetetlenül ostromolja mindez a héjat, akár gesztenyeérés a tüskés burkot. És szemét szándékosan hunyta vissza: kifakad, ha a forróság betetőz.
(…)
Hogy egy levélgerinc roppanására ébredt, hogy elméje akár a hidegvérrel pályára bocsátott dárda karcolta fel az októberi éjszakát, néhány pillanatra megmagyarázhatatlan gyásszal töltötte el. Már csak egyetlen ritmust érzett: ahogyan együtt hűl a szoba falaival. Teste alatt az ágynemű nyirka acélossá dermedt, vágta a halántékát. Gondolatai most túl hidegek és kimértek voltak, mintsem hogy elhiggye, maga mögött hagyott volna bármit. Megsejtette: saját macskájának kioperált, hűlő méhében tart a megsemmisülés felé – félbemaradottan. Kedvenc Borges-sorai jutottak eszébe, a félelem embertelenül pontossá és célirányossá tette létének minden moccanást: „(…) azt gondolta, hogy a valóság nem szokott egybeesni az elképzelésekkel, perverz logikával arra következtetett, hogy ha egy részletet előre elgondol, azzal megakadályozza bekövetkezését.” Nem maradt más: számba venni az összes lehető elképzelést, mely semmissé tehetné a műtétet. Tudta jól, a vállalkozás kockázatos, hiszen Jaromir Hladik egy igen valószínű, ám be nem következett esemény elől keresett kitérőt, míg ő maga egy már megtörtént eseményt akar meg nem történtté tenni. Agya e fagyos világosságban lehetőségek millióinak kombinációit pörgette le. Tökéletes premisszákat gyártott tökéletes következtetésekhez, tévedhetetlen retorikával érvelt a beavatkozás ellen, az általa ismert összes etikai buktatót felsorakoztatta az ivartalanítással szemben. A véletlenről sem feledkezett meg. Kombinatorikai műveleteibe véletlen tényezők számlálatlan sokaságát építette be, a macskahordozó fülének leszakadásától addig a perverz, múltat mélyen megbolygató elképzelésig, hogy macskáját még a megtermékenyülés előtt elgázolja egy autó, vagy medencecsontját egyetlen jól irányzott harapással összezúzza a szomszéd ír szettere.
Hajnalra merte lecsukni a szemét, hajnalra, amikor a buszok gumisziszegése túlharsogta a pocsolyák párolgását és a levelek összeroppanó gerincének zaját, a szobába pedig fény áradt, világosabb, mint elméje.
Teapára tapadt az arcára; mire felébredt, Gitta már otthon volt, s noha elmulasztott beteget jelenteni az egyetemen, most ez sem aggasztotta. A lázmérőt kereste, jobban mondva a lázmérőket, az óvszeres fiók mélyéről a higanyosat is előrángatta. Testhőmérséklete rendben, talán enyhe láza is van. Rúfusz súlytalanul ereszkedett vissza az ágyra, vénáiban borzongó elégedettség közlekedett.
Napok óta először mélyen Gitta szemébe nézett. Épp elég mélyre ahhoz, hogy észrevegye: Gitta bal szemén apró szürke pont lebeg, s bár alakja egyelőre határozatlan, árnyalata tökéletesen megegyezik a nájlontasakéval, melyben a kölyökmacskákat Rúfusz a tóba vetette.
(…)
„– Műteni persze lehet, de visszafordítani… – s ide egy kis rutinszünetet iktatott dr. Oku Larisz; japán lévén, mondják, vérprofi –, folyton kiújul majd, rövidesen pedig átterjed a jobb szemre is.”
Soha nem értette igazán, hogy Hladik miért kapott egy évet Istentől. Soha nem értette igazán, hogy Hladik nem időt kapott, ahogy azt sem, hogy nem Hladik kapta. Most viszont, amikor esténként két zavaros vizű tóba pillant, amikor gondolatai ismét lassúak, csapongók, most megértette, s idővel talán megszűnik gyűlölni a mester legpontatlanabb munkáját.