A megértés és eltaszítás vonzatai, az újraírt múltak jelenbeli énei (avagy jelenbeli múltakban átírt ének), magyarázatok polifóniája, a történelemtelenség és a valahova tartozás dilemmája bontakozik ki Hajdú Farkas-Zoltán Az árulásról című kötetében. Az árulásról, amely folyamatosan átértelmeződik a könyvben – és ez a kiadások címbeli változatában is észrevehető (a 2004-es cím Szászok – egy árulás volt) –, egy kettős portrét látunk, olyan portrét, amely kitör mozdulatlanságából, nem szándékszik egyféleképpen közölni, profilokban láttatni. Nem akar képpé, leírássá, merő ekphrasztikus vigyorrá fagyni az időbeli arcon. Nem közeledik megoldások felé, mert egyik kijelentésével a másikat ingatja meg és vonja kétségbe. Múlt- és jelenbeli arcképek eleven sorozata ez, ahol a kapcsolati hálók kilengései a zenei szerkezetben lesznek teljessé. A fúga mint szövegszervező elv tételeiben szólal meg az árulás narratívája. Az alaptörténet két elismert szász író, Hans Bergel és Eginald Schlattner köré szerveződik, akik a diktatúrákban elárultként, illetve árulóként kerültek embertelen helyzetekbe. A két hang a múlt ezen részéhez tér vissza, amikor a barátság szétfoszlik az árulás árnyékában (Schlattner szerint „megszűnik” az elárult az áruló számára), és magyarázni, tisztázni, érteni és megértetni próbálja a történteket. A Prelúdiumban még mozdulatlanok a portrék, két rövid, tárgyilagos életrajz és képfragmentum, részlet a per jegyzőkönyvéből – mintegy betekintés kívülről, az Első nagyáriát Bergel adja elő, az Intermezzóban a filmezés, rendezés mozzanatai körvonalazódnak (a „könyvadó” dokumentumfilm 2004-ben készült Balog Gábor és Hajdú Farkas-Zoltán rendezésében), a művet pedig Schlattner zárja, a Második nagyáriával. A kóda Heltai egyik fabulájának parafrázisa, s tanulságában („Értelmében”) szépen megbontja bármilyen „végleges” feloldozás és értelmezhetőség lehetőségét. 

A zenéhez a már említett portré képzete társul, mert a filmben és a könyvben egyaránt fontos szerepet kap a háttér. Természetesen nem véletlen, hogy Bergel és Schlattner mikor, hol és mit mond. Viszont érdekes az, ahogyan a hátterek viszonyában bomlanak ki a szereplők közötti hasonlóságok és felfogásbeli különbségek is. Az sem esetleges itt, hogy szereplők kerültek az interjúalanyok, személyek stb. helyébe, hiszen a film, a könyv terein túl, ők önnön múltjukban mesélik, játsszák el újra fiatalkori másukat. Az, hogy milyen szerepet vállalnak magukra saját történetükben a jelen meggyőződése felől, ugyancsak fontos. A háttér tehát kapcsolatháló is egyben, és közelítő–távolító perspektíváiban érdekes jelentéseket rejt. Bergel (a könyv struktúrája szerint) a gundelsheimi Horneck-kastély dísztermének karosszékében, egy „befalazott kandalló stukkódísze” előtt a zene erejéről beszél, az ellenponton, Schlattner Rothberg román kori templomának presbiteri padjában ülve döntései magyarázata után a nevetés ubikvitásáról mesél. Aztán Bergelt ugyanazon kastély szász múzeumában látjuk, innen pedig mintegy távolító képsorozatban a kastély előtt, a vizesárok mellett, majd a Horneck feletti fennsík után a dombon levő szőlős barokk lugasában. E „megtett távolság” a személyestől az általánosabb fele halad, így fordítottan arányos Schlattner tereivel. Az ő portréját sálai egészítik ki, és a papilak fogadóterme, a dolgozószoba karosszéke, a batár bakja, a templom padjai lesznek mondanivalójának keretei. Tehát belső terekben mozog, templomok között, mely ugyancsak szimbolikus befele fordulás, és a végső, legmélyebb vallomástétel felé közelít. Amikor a kint szférájába kerül, akkor is polgári múltjának kellékei veszik körül, és a házakkal azonos síkban marad. Így Schlattner háttereit a befele-figyelés, önvizsgálat, Bergelét a rálátás lehetősége jellemzi, ahol a „domb, a magaslat elválaszt a környező lapos világtól”. De a rebbenéstelen hátterek allegóriáját helyenként megtöri a betolakodó valóság narratívája.  

A felett-ek és között-ök játékát az Intermezzóban megszólaló narrátori hang is többszörösen átírja. Bergel lesz a gerincesség, határozottság, erő, fegyelmezettség, pontosság példaképe, Schlattner ennek a nárcisztikus párja, aki „azonnal önmagáról kezd beszélni, csak önmaga érdekli, mintha ott sem volnánk”. Mégis mindkettejükben ott az indoklással, a szembesítéssel való küszködés ténye, hiszen határozott fellépésük, logikus gondolatmenetük mögött a bizonytalanság és vívódás megoldhatatlansága dereng, azzal az eltéréssel, hogy „Bergel kijelentésekre, Schlattner kérdésekre építi mítoszát”. Ezért is szükséges és emiatt létezhet az állandó átértelmeződések, újrafogalmazások halmaza, ahol az árulás témája túlnő a személyes szféráján. A történelem, a szülőföld, a család, az írás, alkotás rétegein keresztül figyeljük az önmagukat magyarázó éneket. A történet egyik szimmetriája, hogy mindketten árulók és elárultak szerepei között ingadoznak, a konkrétabban körvonalazott „pozitúrák bizonyosságán” túl. Mindketten érintik a szülőföld elhagyásának tragédiáját, és cáfolják az annyiszor feltett „Árulók lennénk?” kérdést. Itt Schlattner az, aki otthon maradt, mert szerinte nem szabad elhagyni „fájdalmaink földjét”, hanem a szenvedést kell eltüntetni róla. Bergel credója viszont az, hogy „senki cédája nem vagyok, s a művészetem ugyanvalóst nem az”. Mindkettő egy biztos pontot jelent a múltbeli tájékozódásban, megnyugtatás és értelmezésük kiindulópontja egyaránt. Itt már rég nem az „igazság keresése” a tét, hanem a megtörténtnek a feldolgozhatósága, a bizonytalan múltból egy stabil identitáskép felépítése, mely, ahogy Szőcs Géza írja az előszóban, „beépülhet a köztudatba, a közlelkiismeretbe”. Viszont e folyamat befejezetlenségének jelzéseként a kötet végén az Etc. áll.

Az egymást kiegészítő történetek is az árulás motívumrendszeréhez tartoznak. Az Intermezzó ilyen történetek, nyelvezetek, stílusok kavalkádja, ahol az olykor könnyed, aprólékos pillanatképeket, kreatív szófordulatokat, rövid, statikus mondatokat és hangulatos naplószerű bejegyzéseket a Zoszima-pillanatok, Heltai-fabulák és abszurditások tartják össze. Zoszima jelenléte (aki itt csak hallgat és eszik) felerősíti a „tanulságokat”, és talán egyik tanítása – „különösen azt jegyezd meg […], hogy nem lehetsz bírája senkinek” – alappillére is lehetne a fúga játékának, amely nyelvek, nyelvezetek és évszázadok skálájában teljesedik ki. Mintha minden darabokból épülne utólag fel az olvasási folyamat többirányúságában: a hallgatag Zoszima és a „tanítómesék” összefüggései, a szászok döntése, a jelen értelmezése, a szülőföld jellege, az írás–identitás és az árulás ténye és metamorfózisai. A könyv a fúga meghatározott szimmetriája ellenére is nyitottá teszi a szerkezetet, amely a különböző részek össze- és együtt-olvasására késztet. Schlattner szövegére előre felkészülünk, Bergelét pedig utólag egészítjük ki. A film ezt az összevágások általi válaszolgatások technikájával oldja meg. De bármennyire is egymásra épüljenek a részletek, a távolság „szigetelései” nem oldódnak fel. 

A könyv pedig biztosan vezet ilyen távolságok és a megértés terei között, történelem-értelmezések és önmeghatározások mentén, megoldatlan, gondolatba ejtő jelen és múltbeli összefüggések felé. Dinamizmusával és nyitottságával eredeti Sächsisch Fuge-t, szász fúgát hoz létre, ahol kérdések és megállapítások polifóniájában közeledünk a múlt interpretációjához a jelen elfogadása vagy legalábbis odafigyelése által. A változó árulás-képzetek pedig egy másik dimenzióval egészülnek ki: az „angyalok földi lábnyomával”, az emlékezés jótékony hatásával. Így a Szászok – egy árulásból Az árulásról határozottabb és mégis általánosabb, meditatív formája a 2011-es „könyv és film” címe. 

Hajdú-Farkas Zoltán: Az árulásról. Bookart Kiadó, 2011.